Star Wars IX. rész: Skywalker Kora – Meghalt a mítosz, éljen a franchise!

“A saga végül lezárul!” – ígérte egy impozáns, ismerős hang a tényleg meghatóan újrahangszerelt SW-főcím fölé duruzsolva a Skywalker Kora trailerében. Ez az egy motívum, ez az alig két másodperces inger pedig valójában előrevetített mindent, amit aztán kettőnél is több órában bontott ki J. J. Abrams, és legalább ennyire a kezét fogó Disneys (Erő)szellem-kreatívok. Vagyis: túlsűrűség, nosztalgiaömleny, újrafeldolgozás, névdobálás… És mindenekelőtt a blockbusterlogika és a toxikus rajongás győzelme a mítoszírás fölött. A IX. rész csalódás, és tényleg egy korszak (elrettentő) példaértékű lezárulta.

Nem azért, mert nem tetszik a bennem élő fanboynak, hanem mert a SW-saga (egykor!) alapértékeit és új ígéreteit tagadja meg – miközben pont, hogy görcsösen igyekszik egyszerre megfelelni nekik ÉS a vágyvezérelt, hőzöngő (elvileg) tömegeknek IS. Egyik sem sikerül, csak teret nyitni a végtelen elő- és utóspinoff-szériák vállalati hazárdjátékának. Akár franchise-bővítésként, akár utólagos, késő-fanyar mítoszmentő apologetikaként, de a SW-mundér becsületének maradéka immár ezek kezében nyugszik. A Mandalori, a Jedi: Fallen Order és a Rise of Kylo Ren képregény is remeknek bizonyulnak, hála az Erőnek, eddig… De mi most “a nagy lezárásról” jöttünk értekezni. Temetni a Császárt (ugye végre utoljára?), nem dicsérni.

(ENYHE SPOILEREK!)

A Skywalker Kora, tehát ismét: példaértékű. A közepes szavatossági idejű szemfényvesztés netovábbja. Amikor kijöttem a moziból, érthetően bennem is sok dolog kavargott, viaskodott a kritikus, a mesélő és a rajongó. Inkább éreztem botladozónak és igénykiszolgálónak a filmet, mint explicite rossznak… Legalábbis első blikkre. Viszont míg Az ébredő erőt egy este alatt megemésztettem, Az utolsó jedi(ke)t pedig még hetek múlva is elemezgettem, ezúttal csupán egy-két nap kellett ahhoz, hogy a kezdeti vegyes és ideges élmény helyét átvegye a keserűség. A film nagyon könnyen megvezeti a magát nosztalgia- és eposzmámorba lovalló nézőt, pláne a hardcore rajongót/geeket/mesekedvelőt, ugyanis vadítóan színes, mozgalmas, akad benne nem egy „awesome” moment és pont annyi cukiskodás és legendás öreg motoros is, ami még lecsúszik.

SW IX RoS - Lando, Chewie and Poe in the Falcon - PNG

John Williams kiválóan remixeli az eddigi témáit, végül is, oké, tényleg nincs már olyan sok új dalra szükség ebben a regében… Hiányoznak bár az olyan megjegyezhető dallamok, mint a Sorsok csatája volt a Baljós árnyakban. De ám legyen. Bolygóról bolygóra vágtatunk, egy helyszínen se tölt 15 percnél többet a film (nyugodtan számoljunk utána), a Nagy fenyegetés színpadát adó Exegoltól eltekintve nincs igazán módunk a felszínnél jobban elmélyülni a messzi-messzi galaxis varázslatos atmoszféráiban… De ám legyen. A legprimitívebb MMO-questekből köszön vissza a plot, hogy szerezd meg a gimmicket a másik gimmickhez, de jaj, a gimmick elvész, akkor vedd el a másikat, hogy ez elvezessen oda, ahol aztán húdebummbumm… Cserébe a díszletek, a ruhák és az üldözések szuper dögösek, úgyhogy na, ám legyen. A központi karakterek ugyan minden eddiginél vázlatosabbak, a legtöbb random asztali szerepjátékos társaság felülmúlja őket csattanós sorokban, poénokban és szövegkönyvileg, DE ÁM LEGYEN. Adam Driver hatalmasat alakít Kylo Renként most, egy sematikus, identitások közt (és azok hiányában) vergődő antihősből lakonikus, elveszett, majd mindent feladva magára lelő, talpra álló, jobb sorsára méltóvá váló sebzett hőst hoz ki… Aki egy szörnyű méltatlan, nevetséges lezárást kap, DE ÁM LEGYEN.

SW IX RoS - Ben Solo

Daisey Riley széjjelérzi a szerepet, mondjuk nélkülünk is, DE ÁM LEGYEN. A vágtázó hátasok nem esnek le a csillagrombolóról, mikor fordul; derült égből Palpatine; ugyanonnan Lando (van is úgy 7 sora); a Hondo-manőver csak egymillióból egyszer sikerül (mondja az egymillióból egy esélyért mások életét elherdáló, ezúttal hisztis shónen-szökevényként raplizó Poe Dameron); sőt, minden, e filmben elhangzó sor arra enged következtetni, hogy Anakin, Luke és Hondo áldozata végső soron tök fölösleges volt. DE ÁM LEGYEN.

Pedig a halál komoly dolog, lássátok feleim, KÉT klasszikus karakter is meghal! Megrázó módon!… Hogy aztán két szerencsés véletlen poént csináljon ebből is, hát persze, nem történt semmi, jól ráparáztattunk titeket, hehe, de azért nem nyúlnánk a szőrös meg a fémburkos szent tehenünkhöz / akciófigura-alapanyagunkhoz, nyugivan. DE ÁM LEGYEN. A film végére többen élnek, mint az elején; a cikicuki robotok már annyian lesznek, hogy saját Daft Punk tribute zenekart alapíthatnának; két kézzel tolják az arcunkba, hogy NÉZD, NÉZD, ITT A LEENDŐ KÖVETKEZŐ FŐHŐS IS ÁM… Komolyan, a (szellem)írók még a lore-al sincsenek tisztában, könyörgök, Csuvi plazma-számszeríja VÖRÖSET lő a filmekben, a mindenütt mindig eddigi zöld helyett… Ja, és a dezertált rohamosztagosok sem tudnak megszerelni semmit, de azért csak bombafejű nyilakkal vadásznak… DE, DE, DE, DE, DE. ÁM. LEGYEN.

SW IX RoS - Jannah

…Annyi, de annyi mindent kész lehetünk megbocsátani a filmnek, ha közben a SW mítosza és étosza kit tud teljesedni. Ha ki tudna. A probléma az, hogy ehhez egy mítoszfilmet kellett volna forgatni, ahogy tette azt George Lucas az eredeti trilógiában (és bárki bármit mond az előzménytrilógiáról, A Sithek Bosszújában is), és bizony, ahogy azt értő kézzel tette Rian Johnson is Az utolsó jedi(k)ben. (Szörnyű félrefordítás a többes szám használata: a VIII. rész végső soron Luke Skywalker történetének zárófejezete, az a film sokkal inkább róla szól, mint „a jedikről”.) J.J. Abrams, az álomgyár udvari geekje, és a Disney mindenhez IS értő statisztikusai viszont úgy döntöttek: felhizlaltuk ezt az intergalaktikus tinót, itt a vége (papíron), hát nosza, nyúzzuk meg! És bumm: így lett belőle blockbuster. És íme, a IX. rész az is lett: nagyot mondó, nagyot ígérő, nagyokat utaló, nagyokat robbanó, nagyon pofátlanul a friss elődjeinek keresztbe tevő, de a régieknek csontig benyaló, és bizony-bizony, nagyon üres. Méghozzá nem azért üres, mert nem állít semmit, hanem azért, mert zárójelbe teszi mindazt, amit már állítottak előtte. Mert mindent (is) állít (de leginkább azt, amit már más jobban), és végül épp így nem tud igazán mondani semmit – már azon túl, hogy itt a vége, fuss el véle (2022 Karácsonyáig úgykábé). Annyira törleszkedni akar a fogyasztóinak valójában csak leghangosabb, legimpulzívabb és legdühösebb szeletéhez, amennyire a forrásanyagához, a hihetetlen gazdag, 46 éve épülő SW-univerzumhoz kellett volna őhelyettük.

A végeredmény, ami a sztorit illeti: valami rusnya és öreg előcitálása a gödörből, ami legalább olyan szánalmas, mint amilyen ijesztő. Már a gesztus, nem az alak. Mint maga a jó öreg, tényleg már rettentő öreg, amúgy meg is halt, gyakorlatilag a film javában élőholt Darth Sidious. Láthattuk már kifürkészhetetlen boszorkánymesterként, majd fenyegető machiavellista politikusként, ideje volt bemutatni hát 3., végső inkarnációját: a csúnya, para dolgokat harákoló, creepy nagypapát (aki egyben a Lich King is). Sidious EGYETLEN funkciója e filmben, hogy nagyon hatalmas, nagyon csúnya, nagyon felkészült és nagyon gonosz legyen. BrrraVo! Nincs is eredetibb, mint egy ilyen árnyalt és még tovább árnyalható főgonoszból kliséket szajkózó, trutymorgós, egybites, vasárnap reggeli matiné-drakulát varázsolni! De hát mi mást várhatnánk el egy kalapból előrántott őssátántól, nemde?

SW IX RoS - Palpatine Goes At It

– Leginkább Az utolsó jedi és megannyi spin-off minden szálának és üzenetének legalább felvételét, amik totális mellőzése akkor is felháborító és gusztustalan lenne, ha működne, így viszont megannyi mindenkori SW-kánonalkotó művébe még visszamenőleg is belerongál. Egyes pontokon megkapó arcátlansággal egyszerűen ignorál, pl. mikor az előző rész végén gyönyörű és méltó lezárást kapó Luke-ot visszahozza (kezével még fogni is tudó!) Erő-szellemként, és olyan dolgokat ad a karakter szájába, amivel az egész életét és halálát semmibe veszi („A jediknek győznie kell! Ha te nem győzöl, Rey, akkor a Sithek serege (?!) nyer!” – IX. // „A jediknek véget kell érniük… Most már értem. Lejárt az időnk. Valami másra van szükség!” – VIII.) Ezzel pedig megfosztja a SW-mítoszt az erős állítások erejétől.

A SW ezzel a filmmel, és úgy össz-vissz a folytatástrilógiával, de legfőképpen a J.J. és a Disney képviselte vonallal, valószínűleg megszűnt globális mítosznak lenni, innen csak a világ egyik vezető franchise-ává vált.

SW IX RoS - Ruination of the Vader Mask

Ahhoz, hogy megértsük, miért különösen nagy égés és különösen vészjósló minden, ami a IX.-ben történt, muszáj visszatérnünk Rian Johnsonra. Ő a sokkal szerzőibb, ősibb, mesélői attitűd felől nyúlt a mítoszhoz, aminek ellenpólusát J.J. és a Disney popcornfanatizmusa és cikázó, “kicsinységre nem adunk” gondatlansága adja – márpedig az eposzi történetmondás a Riani habitust követeli meg (és ami egyébként máig tartó buzzt és elnyúló vetítési időt hozott a VIII. résznek, a VII.-kel és a IX.-kel ellentétben). A Mesélőnek van víziója, ami körül elrendezgeti a kliséket – az Iparosnak fogásai vannak és ószom snittjei, amiket ő benne akar látni, meg fordulatai, amiket a vezérkar követel meg, és ezek alá kéne valami sztorit kalapálni. A Skywalker kora már címében elárulja magát: az Ismerős felmutatásával és büszke körbehordozásával játszik, mindenekelőtt gyors és intenzív (érzéki) lenyűgözésünkre.

SW IX RoS - Siege of Exegol - PNG

Rian Johnson vele szemben Az utolsó jediben lepucolta a színt, előremozdította végre a saját paneljeibe, kliséibe és öntömjénezésébe merült mítoszt azzal, hogy kukázta a leszámolások feltétlen grandiózusságát, kukázta a hősi származás, a sors és a morális abszolútumok szerepét, de legfőképp: kukázta a múlt (és szerelmeseinek) mindent össze-vissza követelő, fejnehéz elvárásait. Mindezt tette úgy, hogy egyben kanonizálta azokat a törekvéseket, amik felé mind a régi, elvetett kánon (SW Legends), mind az új, Disney-kánon is (!) konzekvensen, művek tucatjain, ha nem százain át, már több évtizede készítette elő az utat: a dualista világképpel, a parttalan és örök Sithek-Jedik őskonfliktussal, a kiválasztottságtudattal és a Skywalker névvel való szakítást. Lehetővé tette, hogy a filmek ne új Wookiepedia-szócikkek referendumaiból dolgozzanak, hanem tényleg valami új szülessen. Bármerre lehetett volna indulni utána, CSAK visszafelé nem. JJ tehát juszt is csak arra indult. Ezért is kaptuk pl. ezt:

SW IX RoS - Babu Frik laughing

Posztmodern korunkban ismét felemelkedőben a magukat nem diktatúráknak nevező diktatúrák (Első Rend, nem Birodalom), a hősmesék üresnek bizonyultak. A hőseink büszkék, dölyfösek és merevek, a rendszer, amiben hittek (Régi Köztársaság), oly romlott és gyenge, hogy nem volt megmenthető belülről, és magával rántja őket. Az ördögi intrikusok, a rendszer ostromlói és megfúrói velük szemben csakis rombolni képes, gyerek- és/vagy apagyilkos, hatalomfüggő rohadékok, hiába igaz a kritikájuk, hiába lenyűgöző gátlástalan erejük és szabadságuk. Mindkét végletnek (egyáltalán: a végleteknek) le kell áldozzon, úgy a filmben, mind a valóságban.

Most, ma, mikor sose volt nagyobb zavar a fejekben, egy korszakban, ahol a régi módszerekkel és értékekkel, szüleink, elődeink, az eddigi világkorszakok minden elvárásával és súlyos, követlelő örökével egyszerre kényszerülünk (és CSAK radikálisan tudunk) szakítani… Most van, vagyis lett volna a nagyon, nagyon nagy szükségünk arra, hogy az egyetlen globális mítoszunk ne csak hozzánk, hanem tényleg rólunk szóljon. Az eredeti, új és saját utak, sőt, a párhuzamos és kevert igazságok megteremtéséről, a régi elengedéséről, egyáltalán bármiféle dualisztikus-oppozíciós világszemlélet meghaladásáról; az önmegvalósítás új, a kirakat-individualizmussal (a Két Sith Törvénye a Sötét, a Kiválasztott regéje a Fényes oldalon) szakító formáiról. Mindennek a Klónháborúk, a Rebels, de még valahol a Resistance rajzfilm is; az újabb, már Disney-kánon SW regények és a régi kánon könyvei úgyszintén, közel háromszáz képregény, valamint Az utolsó jedi; de még a videójátékok is, egész a Jedi Academytől a KOTOR-szérián át a SW: The Old Republic (nem-kánon) MMO-ig és a friss-ropogós SW Jedi: Fallen Orderig, együttesen, egész a premier estéjéig, évek munkájával ágyaztak meg…

SW IX RoS - Duel on the Ruin

Érdekes, hogy JJ. filmje is a Johnsonra jellemző “kettős csúcsponttal” operál: a IX. rész vitathatatlanul katartikus tetőfoka a fénykardpárbaj az Endorra zuhant roncson, a játékidő közepe táján, nem várt következményekkel. A VIII. részben ugyanez a leszámolás a trónteremben. „Engedd el a múltat. Öld meg, ha meg kell ölnöd! Ez az egyetlen út, hogy az legyél, akinek lenned kell! Csináljunk új Birodalmat, sajátot, csak mi ketten! Jedik, Sithek… elég volt belőlük! Hagyjuk őket hátra!” – szegezi a mészárlásuk után Kylo az álmát Reynek, és komolyan gondolja. Talán az egész folytatás-trilógia ezen a ponton billen át végérvényesen oda, ahová tartania kell. És le vagyunk taglózva, és Rey összetörik és megfutamodik, Kylo pedig később beteljesíti a saját jóslatát, ha nem is úgy, ahogy akkor gondolta. Nem, nem, hozzuk inkább vissza a Császárt, és legyen most már MINDEN csillagrombolón Halálcsillagsugár!” – mondja erre J.J., és sajnos ő is komolyan gondolja, és minden ígéret ellenére ő is beteljesíti azt a filmet, amit úgy 6 éve kitalált magának.

SW IX RoS - Entering Exegol

De jó, a rajongók sokan vannak, legyenek az ő igényeik is kielégítve! Patikamérlegen mértek ki minden lehetséges „rajongói avatárt” és minden átlagolt profil megkapta, ha csak egy kurta sorban is, a magáét. Akiknek új hős, női hős, netán #erősnőikisebbségikarakter kell? Megkapja Jannah felbukkanásával (tényleg Lando Carlissian lányának szánták – és a jelenetükből ítélve az is lesz, ha nem netalántán Mace Windué, majd egy másik spin-offban, később. Hurrá!). Aki nagy kaszabolást akar, meg többet Ren Lovagjaitól? Bumm, kontextus és egy sor szöveg nélkül a nézőkhöz vannak vágva ők is. Aki máig hápog Han halálán? Megnyugodhat! Akinek Csuvi-momentek kellenek? Megkapják, ő egyetlen nagy felbőgésével több érzelmet és fájdalmat sugároz, mint a stáb java. Aki látni se akarja Rose-t? Nem fogja, awkward exekként kerülgetik egymást Fynnel, mintha nem is mentették volna meg kölcsönösen a másikat az előző részben hatszor, meg az a szájrapuszi is biztos csak a pillanatnyi feszkó miatt csattant el a halál torkában, hát na, van ez így. Elvégre ez nem az a film, ahol mindennek jelentése és következménye van, nemde? Nem, ez egy blockbuster, ami nagyon mítosznak akar mutatkozni. Szerencsétlen Kelly Marie Tran kb. fél percet lehet színen – miután a trollok elüldözték az előző részben ráosztott „kötelező” románcszerep miatt. Figyelünk, hogy hat ki a valóság a mítoszra? Ha hagyjuk neki? Pont nem így szabadna.

No de, Kötelező Románcot akarók is vannak – és perrrrrsze, hogy ettől még ők is megkapják a magukét! Még egy leszbi smacit is becsempészünk, olyan progresszívek vagyunk – persze csak homályosan, a háttérbe, a finisbe, egyszer, ne legyen TÚL provokatív! A kínai verzióban majd leretusáljuk, ha kérik. (Kérték. Leretusálták.) Oroszba gondolom szintúgy. A messzi-messzi galaxis a IX. részben (résztől?) még a legjóindulatúbb kritikusnak is feltűnik, hogy egy színes-szagos narratív vurstlivá lett aljasítva. Minden van benne, mi szem-szájnak ingere, és semmi más. Még az olyanoknak is jut egy gumicsont, mint én, akik a radikális-sajátutas-alternatív-nemjedi vonalra vágytak, azzal a bizonyos fénykardos jelenettel, ami legalább annyira erőteljes és szép lenne, amennyire a film eddigi „mondandói” után üresen koppan végül.

SW IX RoS - Rey and her fixed saber

Nem is tudna másképp: ez az egész film (és így, retrospektíve saját keretébe erőltetve az eddig történteket, immár az új trilógia első két része is végül) a hősmítoszok, a régi nagyok és nagyon gonoszok, az örökségek és a végtelen folytathatóság (ironikusan: a minket is nyomasztó „végtelen jelen”) nagy narratívájának megerősítéseként szolgál. Ez itt alapvetően egy retconfilm és egy restauráció akarna lenni, egy nagy „úgyis úgy lesz, ahogy én akarom”, DE MÉG EZT SEM meri/tudja következetesen végigvinni: ahhoz értékek, állítások kellenének, nem cool vágóképek és beállások önnönmaga epikségén lelkendező összefűzése. A sithek innentől tehát hirtelen Gyűrűlidérc-szerű ősgenyák; sőt, nem ám önző szociopaták darwinista-fatalista kultúrája, hanem szánalmas, arctalan kísértetkollektíva (?!). (Megj.: ez is minden elképzelhető ponton ellent mond a lorenak. De ám legyen…) Luke és Leia, nevük és fénykardjaik, a Jediség ismét szép lesz, méltó régi nagy híréhez, a Jedik tényleg minden jónak daliás vitézei, még Anakin is elrebeg egy biztató sort, persze szigorúan testetlenül! (Mert ugyan ki ő, meg hol van az már, jobb nem is emlékezni rá, aki meg túl fiatal, és nem érti, ne fárasszuk logikával…)

SW IX RoS - Rey faces Palpatine

…És akkor, akkor jön az epilógus, ami MÉG EZT IS, még önmagát is, még ezt az ergya, a múltnak meghunyászkodó tételmaradványt IS zárójelbe teszi, ellentmondva mindannak, amit ez a film fáradságosan, letiporva saját elődjeit, végül csak visszaépített. Rey a film végén számomra nem kiművelt úttörő, hanem az új kor ígérete mellett a régi hősök rongyaival IS takaródzó félisteni erejű faszagyerek. Varázslatos hópihe, sokszoros örökös és letéteményes, ÉS, bár erre semmi és senki nem buzdította, és pláne nem szolgálta meg, de hirtelen most már kristálykemény-magaútjátjáró individuum IS! Nem tudunk belőle, tőle meríteni, a legtápabb SW-hős lett belőle valaha a széles vásznon, egy olyan széria végén, ami megígérte, hogy mást, jobbat mutat a legtápabb hősöknél. Az ellenkezője annak, akinek lennie kellett volna, minden narratív, kanonikus és logikus elvárás szerint. “Reeeeeey!” – üvölt Fynn kétségbeesetten az Endoron bepipult, rá akkor már fittyet hányó barátjára. „TE VOLTÁL A KIVÁLASZTOTT!”, bőgte bennem egyből utána egy Obi-Wan Kenoib. Nem baj, ő is visszatér nemsokára! Meg még ki nem. Van is egy listám, jöhetnek a fogadások.

SW IX RoS - Fynn screaming at Rey on Endor

– Hé, ez egy nagy univerzum, itt minden is lehet! – felesel erre lelki füleimnek valami új fan. Igen ám, csak épp ez, a következetesség hiánya, ami miatt a film végül egy új, tényleg nyitott, izgalmas posztmodern játéktér helyett a vállalati érdekektől vezérelt, és egy gyönyörűen felépített űrfantasybe beszivárgó ocsmány morális relativizmus játszóterévé válik. „Lehetsz, aki csak akarsz lenni” helyett „mondd má’, mi kéne, tesó”-vá. Egy ismét lehetőségekkel teli, végtelen galaxis helyett egy új status quo kirakatává, ahol minden látszat és szkript ellenére végső soron csak a nevek cserélődtek le, nem az intézmények, nem az alapvetések, és még ők se a maguk erejéből.

SW IX RoS - Cast Hugs It Out - PNG

A IX. rész egyszerűen gyáva és semmitmondó. Hősei nem tanulnak semmit, Kylo Renen/Ben Solón kívül nem fejlődnek semmit, sőt, az e filmre elhullott nagy neveik/elődjeik/mentoraik bármiféle magyarázat nélkül a saját (szintén a folytatásokban kimondott) igazságaikra és életük-haláluk leckéire cáfolnak rá (ergo, visszafejlődnek), talán Leiát kivéve. Rey fejlődésének se lehetünk átélői, csak a végén ránk zúdított jelenetből, meg a Nagy Csata során szájába diktált sorokból kéne elhinnünk neki azt, mennyire erős és kerek személyiség lett belőle pikk-pakk. Hiszen a finisben is rajtuk kívül álló, isteni erők, lényegében elődjeik mentik meg őket! Rey csatája nem hogy nem személyes, hanem minden korábbi Kiválasztotténál sorsszerűbb: a Császár és ő minden sith és minden jedi avatárjaiként küzdenek meg “a saga csúcsán”.

Az “új hősöknek” még múltjukkal való szakításuk sem jut el új identitások kimondott megalkotásába, új utak megteremtésére, új példák felmutatásába. Dameron dehogy vezető, csak egy magát feláldozó tanárát (Hondo) lesajnáló forróvérű, sármos kis seggfej; Fynn továbbra sem tud kimondani semmit, ami igazán a szívét nyomja (ennek jutalmául tehát ERRE a két nyikhajra ruházzák az admirálisi rangot a maradék Lázadók, mikor legnagyobb a gáz); 3PO egy nagy mosás után kissé émelyeg, de aztán megint változatlanul idegesítő; jó, Csuvi legalább hálistennek Csuvi marad. Egy bizonyos vérgáz csókon kínjában nyöszörögve felröhög a fél mozi… Bezzeg az egész trilógia alapját nyújtó, az első filmnek címet adó, galaxison végigsöprő Ébredésből; a telekinetikusan söprögető fiúcskából és társaiból; Fynn running gagként vissza-visszanyelt nagy titkából, amit Reynek akar mondani; és az ő Erő-érzékenysége kibontásából sem lesz AZ ÉGVILÁGON SEMMI. Ezek nem „izgalmas cliffhangerek”, hanem egy franchise-monstrum kitüremkedő kampói, felütött és haszonlesőn / ötlettelenül égben hagyott labdái. A nagy, világformáló változások és teljes reset helyett csak pár egysoros anekdota puhafedeles ponyvákban való megmagyarázását, meg még pár limitált legókészlet kiadását teszik majd lehetővé.

SW IX RoS - speedster chase LEGO

Summa Summarum, alle zusammen Star Warsilag: Az egész abból indult ki, hogy Lucasnak (és Lucasnénak!) volt egy körülbelüli nagy víziója a Campbelli Hős Utazás struktúra űr-fantasybe foglalásáról. Ehhez ő konzekvensen ragaszkodott (akkor is, mikor nem kellett volna), ezért, hogy valahogy kinéznek, valamiről szólnak, valahová tartanak az alatta/vele készült művek. Az első trilógia filmként és mítoszként is közel hibátlan, még botlásai is kedvesek, hősei emberiek, harcai egyszerűek, de tiszták, igazak és egyetemesek. Az előzménytrilógia nem működik filmként: a Baljós árnyak egy bugyuta (bár szerethető) mese; A klónok támadása egy borzasztó katyvasz; A sithek bosszúja azért (ha nem is szépen, de legalább) maradéktalanul összefésül mindent – a mítosz, logikailag sántikálva bár, de továbbra is ép és működik, nem cseszi szét előre és terheli az igazságait utólag a rá következőkre. Az új trilógia viszont, ha az egészét nézzük, mindkét téren, változó fokon, de megbukik. Az ébredő erő egyszerűen egy hatásvadász reboot; Az utolsó jedi(k) egy kapkodó korrektúra és ötletömleny, de mégis tud végül koherens egészként és mítoszromboló, életmentő infúzióként hatni; a A Skywalker Kora viszont egy vállalati tákolmány, ami visszaél az elvárásokkal, fittyet hány saját kultúrtörténeti felelősségére, és elveszti a lelkét, a mágiáját, az eladási előrejelzések és a fanservice között csillagugráló biztonsági játék során. Tragikomikus, hogy valójában nem a (főleg vadrajongók által) ezért kárhozott VIII., hanem pont a IX. rész rombolja le a nálánál sokkal-sokkal nagyobb, igazabb és egyszerűen jobb SW-mítoszt, illetve azt a mítoszt, ami a megérkezéséig most már üggyel-bajjal összeállt. Vagy csak betetőzi a rombolást, ha kevésbé vagyunk megengedők. Minden okunk meglehet rá.

SW IX RoS - Chewie's Long Due Medal

Ettől fogva minél kisebb a spinoff, annál nagyobb a kánonmentés szabadsága: a Mandalori hűen őrzi az étoszt,  a Rise of Kylo Renben már elkezdték a rajongói igényeket kitölteni Snoke, Ben és Ren Lovagjai közös eredettörténetével (eddig tisztesen), a Fallen Orderben pedig végre, végre konkrétan kimondattatik az, amit a IX.-ben nem mertek: hogy drága padawan, kedves gyerekek, elbuktunk. A jedik kora végleg leáldozott.

A Star Warsé persze még nem! Ohó, abban szerintem még csak most jönnek minden eddiginél jobban bele… Lesznek itt még nézhető sorozatok, frankó merchek, semmiből jövő deazértcsak hősi leszármazottak, mégis-mégsem-demégjobban jedik és hatodíziglen továbbklónozható sith nagyurak talpig plot armorban! Talán elvétve még érdemleges karakterek is. Tényleg ne forduljunk el tőlük! Én a folytatások alatt, rajtuk rágódva lettem talán leginkább rajongóvá, annyi szuper SW-dolgot fedeztem fel… S ettől bizony még el kell fogadnunk, hogy eme gyönyörű, tényleg egyetemes mítosznak az alapértékei és üzenetei, bármely “oldalt” nézzük is, ezzel a filmmel úgy fest, súlytalanná váltak.

Az Erő ettől még él, szerte az univerzumban. Bennünk is. Használjuk arra, hogy valami méltóbbat, és valóban újat építsünk. De leginkább máshogy. Ezután a világnak ugyanis nagy szüksége lesz egy új, korszerű és emberarcú globális mítoszra, a most már csak Stat Wars helyett.