„Gyerekként fogok beszélni, aki 13 éves korában meghalt” – Sylvia Plachy kiállítása a Műcsarnokban

Innen is, nyilván, sikerül elkésnem. A délután végi napfény már hideg, hideg, hidegvér, hidegvér, a bejárati kabinban kisimítom a mellényemet, meghúzom a hajgumim, és automatikusan fogom az ajtót a mögöttem jövő kedves idős nőnek. Természetesen angolul buzdítom, hogy jöjjön, mégiscsak tudjuk, hova tartunk. Futva, de őszintén visszamosolyog, hosszú, dús ősz haja van, arca akár egy negyvenes, élete teljén épp túllépő asszonyé, csak ráragasztott kéregvonásokkal, a szeme pedig egyszerűen: él. Ékes new york-i akcentussal köszöni meg… Aztán a terem közepére megy, körbeölelgetik a szervezők. Mire felénk fordul, már felszedtem az államat a padlóról és a noteszt a zsebemből. És ekkor széttárja kezét és keresetlenül üdvözöl minket. Sziasztokkal. Magyarul.

IMG_20191004_184145

A hangzói tompák, de a beszéde folyékony. A címadó mondattal kezd… Mindenki a fejhallgatójában hallja a hangját, mintha tényleg csak hozzánk beszélne. Eleinte kínosnak érzem, de ahogy hallani kezdem őt, máris imádom ezt a megoldást. A hatótáv hét méter körüli, nem távolodhatunk el tőle teljesen, de meg kell neki hagynunk a tiszteletkör távolságát is. Mintha csak itt állna mögöttem, és a vállam fölött sustorogna a fülembe.

IMG_20191004_180625

Ez a nap, ez a tárlat ugyanis a közelségen át hat, de nem arról szól; Sylvia (illetve: Szilvia) pedig beszél ugyan, tulajdon életén át, de nem az életéről. Hanem az apróságokról, amiket felismerni és megilletni az örökkévalósággal teszi az életet – talán a miénket is – tényleg élni érdemessé. Sőt, van olyan finom, hogy az ilyen sommás megmondásokat a firkászokra hagyja. Ő csak apró emléktöredékeket dobál fel, és köztük elhinti a szemlélete minden fontos pontját.

IMG_20191004_180638

„Sajnaalom, hogy ilyen… gyerekesen beszélek, de nekem a nyelvkincsem az… megaallt, azon a szinten, mikor megszöktünk Magyarorszaagról ’56-ban. Szóval ez a 13 éves kislaany-eenem szava lesz, egyszerű.” Előbb Ausztria jött és a bujkálás, lapulás a határon, majd aztán öt év Queensben, mire menekültekből végre húszéves korára amerikai állampolgárok lehettek. E súlyos részleteken könnyeden suhan át – nem a vadregény a fontos.

Mire végre megindulnánk befelé, egyből meg is állít minket a terem ajtajában. „Keet mottója is van a kiaallitaasnak…” Egy levél Ilonka nénitől, amit első (kis)ballagásakor kapott tőle az emlékkönyvébe, és egy életen át őrizte és vezette őt…

IMG_20191004_185950

A másik pedig az a fekete kisfiú a fehér magnóliák között. „Missisipi posterboy, Village Voice, 70’s-80’s eevek forduloja, tele van remeennyel, arca szeep, mint akaar egy magnolia” – és máris ott vagyunk a félszegen mosolygó sráccal szemben, és annyi mindent vetíthetünk ebbe a végtelenül egyszerű képbe, feketét és fehéret egyaránt, hogy értelmet is nyer a választás. Aztán belépünk a nagy, magas, hullámvasút-alakban képekkel körberakott terembe, és Sylvia igazán belejön.

IMG_20191004_191401

’64-ben már egy másik „világhírbe szakadt” magyar, a legendás fotós André Kertész barátja, tanítványa, szinte fogadott unokája lett. „Nézd, azt a madárkát, ott!” meg „Most nézzük a fényt meg!”, ilyenek miatt álltak meg az utcán sétálva. „Derítő volt és inspiráló.” Azért szüleinek is volt elképzelése a művészi pályáról. „Mikor Amerikaaban voltunk maar, műveesznek szerettem volna menni.” Otthon eleinte ellene voltak, de nem tudták eltiltani – előre tervezett, komoly gépre gyűjtött tizenévesen, mire az ősök észbe kaptak, már stúdiózni járt a legnagyobbakhoz, és hordta magával a gépet, fényképezett egész álló nap. (A maga korában ez bizony roppant szokatlan volt, főleg, hogy köznapi tereket járt be, köznapi helyzeteket és/vagy embereket örökített meg.) Nem volt mit tenniük, végül csak támogatták… és jól tették. Ez lett az ő műfaja, nem kellett tovább keresgélnie.

IMG_20191004_181642

„Van az íraas… Nem is tudod, mit [beszélsz], úgy belevetheted magad. Fotó? Ott oda kell leepni, bele a szemeibe!” – és oda is lép, bele is mered a szemünkbe, már-már kényelmetlenül mélyen, aztán elmosolyogja, és sétál tovább. Ő már csak játszik. Nem lehet nem imádni ezt a nőt. A ’70-es évektől néhány rangos pályázat megnyerése után a Village Voice fotósa, képszerkesztője lett, ahol hamarosan az amerikai szakma élvonalában emlegették – de alig egy évtized múlva visszavonult, „magának fotózott és néha barátoknak”, s persze nevelte Adriant.

Kicsit arrébb a komoly-komor, tizenéves Adrian néz a földre nedves kavicshegyekről, mögötte a nagy víz és New York felhőkarcolói. Tőle jobbra, a sarokban az égett fák és az elhagyott szoborpark. Lírai és kísérteties egyszerre, bármi szentimentalizmus nélkül. „Emleekszem, megkeerdeztem, mieert nincs itt madaarzaj. Azt mondtaak, semmi nincs itt, eipp nemreeg eegettek le az erdőt. (…) Minden meghal.” Az egész élettől halálig tartó kört letudjuk nem egészen négy percben.

IMG_20191004_184051

Nem bánatfotós ő, képein ritka vendég a romantikus melankólia, de igazi bánat és kiüresedettség néha rémítő érzékkel esik foglyul a celluloidon. „Minden olyan savanyú és rossz, a vilaag meg megy széjjel mindenütt… aztaan a szomorú keipek visszajönnek” – de mint képcsőként, feloldozóként.

Az Apu táncol (Apu táncol az angol címe is) az első kép a sorban. „Ez itt apukaam… Igazi boheemember volt, író volt, festő volt, taancolt, dalolt… Sosem futott be igazaan, de a jókedveet aat tudta ragasztani raank. Ha taancolt, nekünk is kellett. (…) Ezt aathoztam… Azt akarom, azt kell laatnom, hogy a keepek beszelgessenek, taancoljanak!”

Majd kicsit szégyellősen hozzáteszi: „Az egyetlen dolog, amit nem tudok, az a tánc.”

IMG_20191004_181707

„Ez meg itt a kis Willy” – mutat rá egy elveszetten nyivákoló kiscicára egy hatalmas emberkézben. A képen gyönyörűen találkozik egymással a kiszolgáltatottság és a gyengédség, a tappancs pici szőrei a sima emberbőr textúrájával. „Adrian fogja őt. Hirtelen nőtt fel, neki is, nekem is, a cicaanak is, minden ilyen… NAGY lett.” Picit nézi a képet csendben. Tegnap volt itt egy kislaany, neki az tetszett a… legjobban. Ugyhogy…” összegzi, és elégedetten széttárja a kezét, majd tovább is libben a következő fotóhoz. Nem kell mindent túlgondolni. Az egyre füligszájabb publikum utána, már az emberek fele jegyzetel vagy fotóz. Le is reagálja rögtön:

„Engem… főleg a fekete-fehér feenykeepezees fogott meg. Baar akkor volt maar színes film, de a fekete-feheer keepek tele vannak eelettel, ki lehet kapni őket, rajtuk a… laatvaanyt a levegőből, mint egy mese, feleeled mind.” – mondja. Szemem előtt indokolatlan táncba kezdenek egy kiégett tisztás faágai árnyékaikkal, egy tarlós bekötőút alól hirtelen felviláglik a frissen aláhantolt csonthalom. „A belső formaajuk, a hangulatuk lehetővee teszi, hogy együtt eeljenek!” – Mintha az egyik képről átfújna a szél a szomszédosra, és égbe bontaná egy morcos öregasszony vatta- vagy szellemhaját. 102 éves volt a néni, tudjuk meg tőle. „A szeil, a szelet fotózni, az kihívaas, az a legszebb dolog. A szeelnek csak a… munkaajaat laatod a fotón, de őt soha. A szeil a kedvenc mídiömöm.”

Egyedül ma vezet személyesen körbe minket, kétezer forint ezért? a hónap üzlete. És rá se lelek e programra, ha nem sorjázok szerkesztői gyakorlaton az MTI napi hírei között. Hihetetlen, hogy hagyhatnak ilyesmit fű alatt. Már látom is a marketingcímeket, amik sosem jöttek ki. Pedig lehetett volna mit kihozni abból, hogy „Adrian Brody ’56-os menekült világhírű fotós anyukája személyesen vezet körbe új kiállításán a Műcsarnokban”. Gyerekek, sztárok, félholt fák, olyan dekompozíciók, amik miatt ma is mind a húsz ujjukat megnyalnák az instagram szívvadászai, és amik ma is, de a születésük korában még inkább forradalmiak voltak. Plachy képei, különösen egymás mellé téve, és ahogy bevon minket a történetébe, valódi mágiával telnek meg, de mindezt erőlködés- és beállításmentesen.

Egy lelkesen üvöltő kisfiú elmosódott portréjához érünk. Az öröme szinte lerobban a vászonról, de a fotó felét kitakarja egy nagy, szálas szélű fekete folt. „Ezt, ezt nem magyaraazom, minden gyerek imaadta a szőrös kesztyűt, ő itt megtalaalta az öveet. Nekem is… volt ilyenem, ein is nagy gyerek vagyok, ez a kisfiú is. Ezt vetteek el tőle.” Ennyiben is hagyja a dolgot kriptikusan, mert már egy víz alatti babafotóhoz érünk: a pici test olyan, mint egy hatalmas lamantin. Egyszerre mókásan esetlen és letaglózóan erőteljes, ahogy felfelé, a fénybe néz. „Ekkor egy hetet víz alatt töltöttem. Szeretem ott, emleekeztet mindig a kisbabaakra, angyalokra… Ezeket szívesen fotózom, leenyegeben ugyanazok.”

IMG_20191004_182358

Innen már kifelé nézünk az emlékkönyvből, a társadalom és a stúdió mélyére. ’70-es évek, Lower East Side, fekete nő áll büszkén prémgalléros kabátban, láncon tart két vérebet egy telefirkált fal előtt a gettóban, mögötte egy bölcsészként és zsebesként egyaránt leírható alak rohan el, bemozdulva, elmosódottan. „Save this building for our people”, áll az elhagyott ház oldalán. „Le akartaak bontani, ők meg maguknak akartaak, a mozgalomnak…” Valamelyiknek. Érthető. Ott a képen az egész feketeség és a fél underground.

IMG_20191004_182632

A dolgok felgyorsulnak ezután, a XX. század végének kultikus sztárjait úgy pörgeti, mint a kártyát. „BB; Almodóvár megbízásból; ez a Harring… Milyen Harring? Ja, Keith. Itt eeppen punk volt.” Mi meg csak döbbenten állunk, ahogy a kolis focistakabátban vedelő fiatalban felismerjük a világhírűvé váló festőt, aki megteremtette a pop art új hullámát, az új törzsiséget, és képes volt pozitív kampányt építeni az AIDS elleni harcra – mielőtt maga is a kór áldozatává vált. Itt pedig csak egy menő hülyegyerek az East Side-on.

IMG_20191004_183056

„Az egy Basquiat; az egy Antonioni; az egy Giannini; az ott az anyukaam ees az ott egy kis moly.” Győzünk levegőt venni. Szép, ahogyan torlódnak az alakok: senki nem kap különös figyelmet. Nem, mert nem méltók rá: egy portrén mit magyarázzon az ember, ami nem látszik? És hogy annak mi a titka? „Azon is múlik, milyen az ember, mikor feenykeepezik.” (…) A tézis csak úgy kibukik belőle:

Azt kell megkeerdezzük magunk[tól], hogy… mit keresünk? Mit csinaalunk? Összetalaaljuk a sugárokat… sugarakat, na.” Mindenki kuncog. A Műcsarnok hűvös terme most már egy nappali.

IMG_20191004_183103

A sikert nem tartja sokra, ezért sem időzik sokat a sikeresek arcán. „A híres emberek, a híres keipek… Paaran meigis vitteek nagyra. Nem tudom[, melyik kép mitől lett híres]. Peildaaul ez itt, ez a pici fa. Olyan, mit egy… woodcut?” [Fametszet. Mondjuk, mondja, örül.]  Na. Haat majd ez is megnő. Most, hogy neizem, egyre jobban tetszik.” De molinóra azért nem rakná a legtöbbet. „Hogyan mondjaak a molinót magyarul?” – Molinó. – „Na, tesseek, ebbe a korba kezdek beesni. [Ahol angol, magyar, összekuszálódik már.]”

IMG_20191004_184127

Arrébb a már felnőtt Adrian torreádorkodik egy csupadísz zekében. A bika egyetlen sötét, megfeszült izom, Adrian, akár egy szobor. Ő mintha beállna a képhez, a bika határozottan nem. Sportcipője nevetséges élességgel süt a sarokban. „Nem feeltettem, egyaaltalaan. Azeert is lett ilyen fiú.” Mellette egy szépiacsendélet, két fiatal arcának alsó fele: a lány a fiú felé pislant, a fiú a messzeségbe… vagy lopva vissza rá a válla fölött, nem világos. „Egyik kedvenc keipem, a fiuról s a laanyról. Húsvétkor. Laatszik, hogy van köztük több, mint a… levegő. Ez a tánc, a húsvét vasaarnapi.”

„Ees, keesz. Teszi össze a kezét hirtelen, az álombuborékunk kipukkan. Olyan meglepően és keresetlenül zár, hogy sokan felnevetnek. Megköszöni régi magyar barátainak, hogy itt lehet, hogy okot adnak neki vissza-visszatérni, és a külföldieknek is, akik rendre elkísérik. A stáblista pedig szebb is a zárómondatnál: „Ezek az ein baraataim, az ein emleekeim.”

Hát, most már a mieink is.

IMG_20191004_183730

A taps őszinte, a hála is az Sylvia arcán. Az emberek felsorakoznak közös fotókra, mindenkivel ölelkezik, pedig már láthatóan fáradt. Ahol elfogy a mosolygásra erő, ott kibújuk belőle a Woody Allen. „Jó, hogy küldtél szeszt tegnap a kiaalitaas előtt, Kati, meeg befejezem azt a bort, te, hogy az mennyit segített! Kösz!”

IMG_20191004_184034

Én se hagyom ki az alkalmat. Kérdem, talál-e még újat Budapesten? „Mindig minden új.” Elég zen a művésznő. „Na, EZ egy jó toll!” – mutatja fel az én instrumentumomat, és megörül neki. A kitűzőimet is szereti. Kár, hogy ebben a korban már mi hurcoljuk a fényképezőgépeinket mindenhová, és nem ő. (Akkor talán pont a vigyorgásunkat kapta volna el a random megbízott fotósunk.) A képen átkarol, csak most tűnik fel, milyen pici és fáradt is, de még van benne sok élet és melegség.

IMG_20191004_190448

A nép, csupa ing, pulcsi, konty és szemüveg, mindenféle apropót keres, hogy körbejárhasson még párszor, aki meg meri szólítani, annak Sylvia professzori lelkesedéssel magyaráz – de csak a képekről, sosem magáról! Azt letudja elegáns tőmondatokkal.

E ponton világos, hogy Sylvia Plachy nem egy világhírű művész, aki benézett a gyerekkora kellékei közé haknizni egyet, hanem egy magyar kislány, aki megöregedett, sokat látott, és ennek egy részét megőrizte, sőt, mitöbb: átadhatóvá faragta. Egy tényleg teljes ember, aki nem dobott el múltat és jövőt, származást és traumát, de nem is csinált nagyestélyit (avagy díszmagyart) ezekből. Aki magából építette fel ugyan a legszebb munkáit, de nem magára. E Fekete-Fehér daloknak ő maga a szerkesztőelve. Nem egy kiállítóteremben köröztünk, hanem egy saját történelemben.

IMG_20191004_190747

Az előtérben két hóhajú ember beszélget franciát és angolt váltogatva, úgy tűnik, sok év után ez a tárlat hozta őket újra össze. Szögre akasztom a fejhallgatót, olyan, mintha medúzák lógnának a fémfán. Kilépve a Műcsarnokból elém tárul az esti Hősök Tere, a maga csendes, hűvös izzásával, a túlvégen makettemberkék a turisták, befényező elemek a buszlámpák. Egy ősz, fekete ruhás nő csendesen elvonul mellettem, a lépcső alján beszáll az első taxiba. Mintha Sylvia lenne, csak mai, fiatalos kivitelben. Szép az egész. Magáért szép.

Nem tudom megállni, hogy ne lőjek róla pár fotót.

IMG_20191004_191552

U. I.: A kiállítás november 24-éig megtekinthető, 21-én 18:00-kor körbevisz benne Csizek Gabriella kurátor.

Ha arra jártok, vegyétek elő ezt az írást, sétáljunk végig együtt ezen a felidézett tárlatvezetésen!