„Minden egész eltörött” – írta Ady, táncolta a Duda Éva Társulat. Méghozzá a MU Színházban, hamuban, koszban, „égéstermékben”. A nézőtéren forró, nehéz levegő; kohószerű hőség. Így kezdődött. Illetve nem is kezdődött, hanem „történt”.
Ahogy mondani szokták, az olvasó nem tudja nem tudni, amit tud. Amint beülök a színházba, arra gondolok, hogy a néző sem. Tudom, hogy egy családról lesz szó, valami szétesettségről, hogy ezért kell a színpadra a hamu, az „égéstermék”, ahogy múlt héten a koreográfus, Duda Éva mesélte nekem. Mert ez érzékelteti, hogy valami megváltoztathatatlan dolog történt: törés, világégés, összeborulás. Tudom, hogy ugrálni fogunk az időben, és tudom, hogy kérdőjel marad: emlékek vagy képzelgések-e az ábrázolt „snittek”. Egyszóval felveszem a kényelmes, „de sok mindent tudok” nézői pozíciót, aztán rá kell jönnöm, ez azért mégsem olyan egyszerű.
A történet a férfi, az apa körül mozog. Ő vezet be minket az eseményekbe. Be kell valljam, ez a bevezetődés az, ami sosem egyszerű számomra. Átlépni a határt, belépni a tánc, a mozgás, a testek kódrendszerébe. Először távolságtartóan figyelem a szerteszét kotort hamut, az ideglelést, a szokatlan mozdulatsorokat, aztán szépen lassan belemosódok, érteni kezdem. A keresés az első kép, megpróbálni összerakni a dolgokat, megpróbálni visszagondolni, hol vagyunk, mi után és mi történt. Hát kérem szépen itt az történet, hogy volt egy család… Folytonos küzdés férfi és nő között. De mindez csak 
szolid kezdet, az igazi történés az, amikor a két főből három lesz, majd négy, amikor gyerekek lesznek, és megszületik az úgy nevezett család. Ekkor kezdődik az igazi egymásnak feszülés. Talán a darab legerősebb jelente, amikor az apa, az anya és a fiú hármasát látjuk, abban az állandó együttmozgásban, ellenszegülésben, amit igazából ez a szó jelent. Egymástól való eltávolodások és közelkerülések, hullámzó viszonyok, iszonyatos feszültség és izgalom. Aztán a törés. Amiről nem tudunk meg semmit. De látjuk a bűntudatot, a gyerekek és a szülők egymást- vagy épp önmarcangolását. Ugyanúgy küzdünk az összerakás vágyával és nehézségével, mint az apa, aki végül hiába próbálja mindig egybefogni a körülötte mozgókat, szépen egyesével ugyanúgy kicsúsznak a kezei közül, mint ahogy a hamu az első jelenetben. Sejtetett borzalmak és a rekonstrukció lehetetlensége. Akárcsak a díszletül szolgáló vörös térformák, amik mintha valamikor egészet alkottak volna, ám hiába tologatják őket ide-oda: nem áll össze semmi szabályosság… Mert már a legelemibb egész is eltörött. Ez nem kérdés. Ezzel kell valamit kezdenünk.
Fotó: Dömölky Dániel (forrás: http://evaduda.net/repertoire/after/)
