Az az ő teste, nem az én testem

Legalább kétszer ázunk el ebben a májusi szeszélyességben, mire a MU Színházba érünk. Miközben tocsogok végig a pocsolyákon eszembe jutnak A Faun című táncelőadás jelenetei. Erős képek.

A test változása a nedvességben. A víz mint mozgásközeg. A mozdulatok anyagából alkotott világ. Persze nem csak A Faunban. Itt van ugyanis többek között a Lunatika, az overDOSE, a Rumble és most az After. Erről beszélgetünk Duda Évával, a társulat alapítójával, mozgatórugójával és koreográfusával.

Amikor felmerül a neved, úgy definiálnak, mint táncművész és koreográfus. Melyiknek gondolod magad inkább? Egyáltalán el lehet ezt a kettőt választani?

Nem igazán. Nem nagyon ismerek olyan koreográfust, aki korábban ne lett volna táncos, mert ehhez a fizikai és technikai tudástár nélkülözhetetlen. Színész és rendező között nem feltétlenül van ilyen jellegű lineáris kohézió. Mióta a társulatot megalapítottam (Duda Éva Társulat, 2009 – A szerk.), csak akkor megyek színpadra, ha nagyon indokolt. Szívesebben adok lehetőséget az új, fiatal tehetségeknek. Most már tehát inkább tekintem magamat koreográfusnak, az alkotásnak ez az oldala sokkal jobban érdekel.

Mennyiben jelentett új kihívást, hogy megalapítottad a saját társulatodat?

Azelőtt vendégkoreográfusként, szabadúszóként nagyon sokfelé dolgoztam: a Szegedi Kortárs Balettel, aztán rendszeresen a Közép-Európa Táncszínházzal, vagy éppen lementem egy operát csinálni a Szegedi Szabadtérire. Mindig más csapatokkal, új emberekkel találkozhattam: komoly inspirációt jelentett ez a változatos élet. Amikor saját kezdeményezésre készítettük a Lunatika című darabot, pont itt mutattuk be a MU-ban. Nagyon jó csapat állt össze, azt éreztem, hogy megállapodnék velük, kitartanék egy társaság mellett, hogy őket szívesen összetartanám, és hogy nagyobb kihívás most egy társulatot képezni folyamatosan a vándorlás helyett és szakmailag olyan színvonalra emelni őket, ahol most vannak. Pár éven belül ez sikerült is. Nem csak miattam, hanem az egész csapatnak és a körülöttünk levő alkotótársaknak köszönhetően.

Azt mondtad, már a koreografálás alkotói munkája a fontosabb neked. Hogyan működik ez? Hogyan találod ki a témáidat? A Faunban egy összemosott nő és férfi szerepet hozol, az After már családtörténet.

Ez sok összetevős dolog, sok téma érlelődik bennem egyszerre, és amelyik kvázi eléri azt az állapotot, hogy meg akar szólalni, akkor az kibontakozik. A Faun már bennem volt öt évvel ezelőtt is, vagy például dédelgetett álmom a Tavaszi áldozat, de azt tíz éve álmodom, és még mindig nem jött el az ideje. Ez furcsa állapot, mert olyan, mintha festményekről beszélnénk: több dolog van, ami kezd kirajzolódni, de ha még nem érte el azt a fázis, ahol el kell indítani, akkor még nem szabad nekilátni. A tematikák viszont, amik ezzel a társulattal készültek, tényleg eléggé meghatározóak: az OverDose a függés, az emberi kapcsolatok, játszmák ábrázolása. A Faun sokkal inkább a szexualitást, erotikát boncolgatta, a Rumble erősen maszkulin témájú előadás, aztán végül szenzitívebb lett, mint gondoltam. A Lunatika abszolút az ösztönvilág, a tudat alatti világ megjelenése. Az Afternél tudtam, hogy egy családdal akarok foglalkozni, ezen belül is egy férfinak az elméjével, művész szellemiségével, a lelkével, hogy ő hogyan éli meg ezt a családmodellt, hogy egyáltalán képzeli-e ezt az egészet vagy csak nem tudja összerakni az emlékeit. Most éppen az új cirkusz érdekel nagyon, és az, hogy ezt hogyan lehet összehozni a kortárs tánccal. Még formálódik bennem, de ez is nagyon izgalmas topic, remélem össze tudjuk hozni jövőre.

Melyik volt a legmeghatározóbb darabod?

A Lunatika. Állati gyorsan változik a világ, ránézek: egy közel 4 évvel ezelőtti előadás, és még mindig nem érzem porosnak. Tartja magát témájában, mozgásában, technikailag és szemléletét tekintve is. Nem véletlen, hogy az lett az alapkő.

Említetted, hogy volt olyan előadás, ami szenzitívebb lett, mint gondoltad. Mennyire van önálló élete a darabnak, miként alakul a munkafolyamat során?

A fő téma gyakorlatilag a legelejétől fogva adott. Illetve vannak bizonyos képek, amik már nagyon erősen megvannak az elején. Utána bedobom ezeket a közösbe. Egyrészt meg kell termékenyítsem a társulatot, hogy őket is inspirálja a téma, mert a forma, a koreográfia az adott tartalomból születik. Aztán elkezdünk feladatok mentén ötletelni, játszani, improvizálni, dolgozni. Például az After mozgásanyagának nagy része a táncosoké. Nyilván végig koordinálom ezt a folyamatot, de az nem rajtam múlik, hogy adott táncosnál melyik az a legkifejezőbb mozdulat, ami a helyzetből születik. Az az ő teste, nem az én testem. Sokkal igazabb lesz, és hitelesebb lesz, ha az előadóból nyilvánul meg a forma, mert az ő teste és érzelmei fogják indukálni.

Mennyire fontos a saját mozgások mellett a kontextus? A Faunban ott a víz, az Afterben a hamu. Ez a fizikai, materiális háttér mennyire kell, mennyire erősít?

Van olyan darabunk is, amiben nincs semmi, csak csupasz tér. De vannak olyanok, ahol úgy érzem, a téma megkívánja. Persze, csak azért sosem hozunk valami tárgyat az előadásba, hogy díszítsünk, hogy szép színpadkép legyen. Engem önmagában az esztétika egyáltalán nem érdekel. A Faunnak és az Afternek van egy nagyon erős vizuális játéka, elvonatkoztathatatlan ez az anyag ami ott van. Megváltoztatja az atmoszférát, a mozgást, a testet. Az egész közeg másképp viselkedik. Az Afternél érzékeltetni akartam a múltat, hogy korábban valami történt. Ehhez valami égéstermék kellett a színpadra, valami kosz, valami, ami tönkrement, ami valamilyen volt, de már nem olyan. Az egyéb díszletelemek is olyanok, mintha egy szétesett, lelakott világban lennénk. Ez a mocsok, ez az elhasznált világ már adott a darab elején, és a végére sem oldódik fel a helyzet.

Megvolt az After bemutatója, utólag mennyire az jött ki, amit akartál, mennyire volt olyan a fogadtatás, amilyet akartál?

A fogadtatás mindig nagyon más, mint amit vársz. Nem biztos, hogy a nézők úgy reagálnak, ahogy te alkotóként érzed magad. Ezt a próbaidőszakot például nagyon élveztem, annak ellenére, hogy sok akadály volt: lesérült egy táncos, gipszben volt öt hétig; egy másik táncos elszerződött külföldre… De nagyon jól vettük az akadályokat. Szerettem azt is, ahogy dolgoztunk: a többi produkciónkhoz képest, most kis létszámú a csapat, és mindent nagyon jól meg lehet beszélni, intimebb. Most kivételesen elégedett is vagyok a végeredménnyel. A megvalósult darab nagyon közel áll ahhoz, amit én szerettem volna. Mély gondolatokat fogalmaz meg, és többsíkú a történet. De a nézőket megosztja. Azt belátom persze, hogy valószínűleg nehéz megérteni a történetet, mert időben ugrál. Ezt – főleg táncban – nehéz érzékeltetni és emiatt kódolni is.

Kivételesen elégedett vagy? Egyébként nagyon önkritikusan állsz a darabjaidhoz?

Igen, mert premierkor még nincs kész a darab, mivel ahhoz kell a közönség is. Ez ugyanis egy játék, egy kapcsolatteremtés a nézőkkel, amit sokáig csak modellezel a próbateremben, de az nem ugyanaz.  Amikor beül a közönség, akkor teljesen más lénnyé változik az egész, minden energia más lesz és onnantól kezdve még sokat módosul. A hatodik-nyolcadik előadás az, amikor a darab eléri végleges formáját.

Mennyire nehéz megközelíteni a közönséget, illetve helyet találni, ahova vihetitek a darabokat?

Nyilvánvalóan ezzel külön kell foglalkoznunk, menedzsment, marketing, stb, bár mi eléggé el vagyunk kényeztetve. Tavaly öt helyen is játszottunk: a MU Színházban, a Nemzeti Táncszínházban, a Merlinben, a Gödörben, és a Trafóban. Nagyon szeretem ezt a változatosságot, ez a darabok természetéből adódóan kimondottan szerencsés. A csapat szempontjából is jó, hogy különböző közönségnek játszunk. Minél többféle helyzetet tapasztalsz meg ugyanis, annál gazdagabb leszel előadóként. Arra törekszem, hogy azok a táncosok, akikkel dolgozom, ne ijedjenek meg semmilyen szituációban, tudjanak adaptálni, és önjáróak legyenek: minél profibbak és kreatívabbak különféle helyzetekben. Most van egy kis gond persze a befogadó helyekkel, mert nem lehet tudni, hogy a Trafónál ki lesz az igazgató, a Nemzeti Táncszínházban szintén ez a kérdés, a Merlin ideiglenesen bezárt, az új helyszín még nincs kész, a Gödör megszűnt, még nem alakult ki az új forma. Redukálódtak a lehetőségeink, de ez ideiglenes helyzet, ezzel tisztában vagyok, nem kell bepánikolni.

A mostani workshopotoknak is efféle célja van? Új helyzeteket mutatni a táncosoknak?

Fontosnak tartom, hogy a társulatom táncosai másoktól is tanuljanak, ne mindig ugyanazzal a koreográfussal dolgozzanak. Tánctechnikailag is legyen lehetőségük a fejlődésre és inspirálódjanak. Most kitaláltuk azt, hogy ezen a workshopon, amit négy tanár tart, ne csak a társulat tagjai, hanem külsősök is részt vehessenek: más profi táncosok, vagy esetleg kezdőbbek, akik kedvelik a műfajt és csak szeretnének belekóstolni. Egyben ez egy válogatás is, ahol nézegetünk, keressük a fiatal tehetségeket. Fontosnak tartom, hogy átadjuk, amink van, tartsunk kapcsolatot az emberekkel, és nyissuk meg a mi tudásunkat is, ne egy belterjes, zárt világot alkossunk.

Az ilyen programokhoz, a darabokhoz vannak pályázati lehetőségek? Sokat hallani mostanában, hogy a kultúrára alapvetően nincs pénz.

Ahogy minden más magyar független együttesnek, nekünk is a pályázatok jelentik a gazdasági bázisunkat, mert a kortárs tánc nem olyan profitorientált, mint az Experidance. De nem is arra való ez a műfaj, hogy szórakoztasson, hanem hogy innovatív, új kísérletek beépüljenek a kultúrába. Visszatérve: vannak állami pénzek, mi például pont a krízis közepén kaptunk egy komolyabb támogatást, ez a bizalom jele volt. Most viszont elég válságos helyzet van, nem lehet tudni, mi lesz. Még nincs idei pénzünk, még a pályázat sincs kiírva, mert kotlanak rajta a politikusok. Külföldi pályázatokhoz pedig nehéz hozzájutni, mert olyan alaptőke kell, amilyen nekünk nincs. Mi egy kis együttes vagyunk, de három év alatt sokat léptünk előre, ráadásul nagy léptekkel, most pedig pont ott tartunk, ahol tartani lehet. Ennél előrébb nem tudtunk volna jutni, ha sokkal ügyesebbek vagyunk, akkor sem.  Nyilván szeretnék még tovább haladni: erősödni, bővíteni a társulatot, illetve jó lenne, ha anyagilag is nagyobb terünk lenne. De azt gondolom, most pont jól vagyunk így.

Fotó: Szép Ágnes