A lelked a dallam…

Mi a közös Szerb Antalban, a Dalai Lámában, Babitsban és egy korsó sörben? Látszólag semmi. Valami mégis összeköti őket. Vagy valaki. A közös nevező ugyanis nem mi, hanem ki.

Először is, Závada Péter. A fekete sapkás srác az Akkezdetből. Újonc, a becsületes nevén. Az Akkezdet Phiai nevű slam poetry zenekar egyik tagja, szövegírója, előadója.  Aztán másodszor, Závada Péter. Költő, az Ahol megszakad című verseskötet ifjú szerzője. Harmadszor egyelőre nincs, de sosem lehet tudni.

A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermének pódiumán Simon Márton beszélget Závadával, az apropót a negyvenhat verset tartalmazó kötet szolgáltatja, de ugyanúgy szóba kerül a zene és a dalírás folyamata, mint a költészet. Manapság egyébként is igen felkapott téma lett a vers és a dalszöveg határait feszegetni, mind alkotói, mind befogadói oldalról. A slam poetry formációknak pedig se szeri, se száma, akik hol odamondogatós, hol profetikus szövegeikkel kápráztatják el közönségüket. Az AKPH is éppen ezt csinálja, ráadásul bizonyos szempontból ők voltak az elsők ebben a műfajban, így még úttörőknek is mondhatók – a „nagy öregek” kifejezést direkt elkerülve.

Fontos kérdés tehát, vajon hol lehet meghúzni a határt a két műfaj között? A vers sokkal személyesebb, valami belülről jövő dolog, egy darab a belsőnkből. Ez a költő véleménye. És egyben a rapperé is, aki ugyanúgy tollat ragad zenészként, mint verselőként – a különbség csak nüansznyi, alig tapintható.

Ez az est további részében is érzékelhető, mikor a beszélgetés után Závada és a kezdet másik fia, Saiid kezébe mikrofon kerül és rákezdenek. Ha nem vagyok szemfüles és nem figyelem, mikor olvasnak fel a kötetből és mikor „énekelnek” csak úgy lazán, saját kútfőből (és nem ismerem fel némelyik népszerűbb AKPH-slágert), akkor nem tudom megkülönböztetni a verset a dalszövegtől.

[bquote]”Szeretni puszta illemtan. Ki üres, részed nem lehet. Semmim sincs, de velem van az, hogy elengedtelek.”/Macskakör/[/bquote]

Persze belemehetünk mélyebben: az Akkezdet-szövegek sokkal inkább általánosak, és ha nem is az egész társadalomra, de bizonyos csoportokra vetíthetők; odamondogatnak, felnyitják a szemet, néhol pedig arcon csapnak. Ezzel szemben Závada versei halkabbak, lágyabbak, személyesebbek és néhol túláradóan intimek. Egy darab a belsőnkből – ugyebár.

A Tőlünk jobbra a kedvencem, mert arról a környezetről szól, amiben élek, ami nap, mint nap körülvesz. A sorok között újra és újra felfedezzük Újbudát, egy-egy ismerős pesti, vagy budai sarkot, látjuk az erkélyen tekergő füstöt, a régi szerelmeket, vagy a szomorkásan reményteli jövőt. Megelevenedik előttünk az oktogoni naplemente, a borús Móricz, egy Mecset a Bartók Bélán, vagy akár egy hallstatt-i szemérmes ősz is. A tájak fontosak. A helyek, az utcák, a sarkok. Talán nem is valós tájak ezek, sokkal inkább érzetek, emlékkötegek, bennünk élő, belőlünk soha ki nem vesző foszlányok egy mérhetetlenül édes, vagy egy ugyanolyan keserű napról, éjről, életről.

Most mondhatnám, hogy aki eddig is szerette Závada szövegeit, ezután is fogja, hiszen az erős AKPH-dalok után erős versekkel rukkolt elő, mélyre ásva nem csak önmagában, hanem minden utat kereső ember örökké háborgó lelkében, de nem mondom. Ahogy azt sem, hogy mi is ez valójában: vers, zene, szavak, ütemek, rímek…talán mindegyik, talán egyik sem. A hangsúly úgyis mindig a ki nem mondott, ki nem mondható dolgokon van.