Derült égből Berlin

Fehér egér vagyok. Vagy nyúl. Szinte meggyőződésem. Egy társadalmi és szociálpszichológiai kísérlet alanya. Mindössze annyit tudok biztosan, hogy hétfőn délután kaptam egy levelet, kedd reggel pedig már a buszon ülök a Krétakörrel, hat pályázó csapattal, egy egész zsűrivel és tetemes számú újságíróval. A végcél: Berlin, a biennálé, a kétnapos IllumiNation „akció” és a magyar identitás tisztázása. Innen indulunk.

Őszintén szólva lassan és tervezetten adagolt információk során kezd tisztulni a kép, ki mit is keres itt. (Itt, tehát egyáltalán a buszon, Berlinben, a Theaterdiscounter színházban ésatöbbi.) A Krétakör, akik mostanság az alternatív színházi előadások helyett inkább társadalmi kérdésekkel foglalkozó „közösségi játékokra” szakosodnak, ugyanis hirdetett egy pályázatot, amelyben a magyar identitást megfogalmazni és erősíteni tudó projekteket keresett. A kiválasztott hat legjobb tervet pedig a biennáléra vitték, és egy teátrumba helyezett közösségi fórum plusz szociális tehetségkutató összevegyítésével keletkező előadás keretében versenyeztettek az 5000 eurós fődíjért. Az „akció” tehát abban rejlik, hogy a kiválasztottak megmérkőznek, a sokszínű magyar zsűri (hét-nyolcfőnyi homlokegyenest különböző álláspont a TASZ-os Juhász Pétertől a Gój Motorosok kétségkívül nagyhangú vezetőjéig) pedig feladatul kapja, hogy vitázzon és magyarázzon, hiszen nem ők, hanem egy német zsűri dönt. Csakhogy nekik, lévén nincs közeli képük a nagy magyar valóságról, el kell mesélni, mi van itt, és ki kell fejteni, mi az ördögért merül fel bennünk egyáltalán, hogy ki magyar, ki nem, ki jobban magyar, ki kevésbé…

Az identitás válságát persze valahol értem. (Például magam részéről csak a második napra sikerül meghatároznom, egyáltalán én ki vagyok és miért: „ELTE hallgató megfigyelő státuszban”, így már könnyebb koncentrálni a továbbiakban felvetődő kérdésekre.) Érteni vélem azt is, hogy miért éppen Berlin. Pontosabban: nem tudom nem látni, hogy Berlin micsoda remek kontextus ehhez az egészhez, amit a két napban csinálnak/csinálunk. Nem tudom kivonni az élményből ezt a várost, a kétféleségével, sőt három- vagy négyféleségével, ahogy egymás mellett élnek panelháztömbök, 19. századot idéző múzeumok és a modern üvegkreálmányok minden gubanc és rosszérzés vagy furcsálkodás nélkül. Egy ilyen környezetben nem csodálom, hogy nehéz megérteni, vagy legalábbis meglepő látni a német zsűrinek (és még magamnak is) azt az intoleranciát, amelyet mi magyarok magunkkal és a más véleményen levőkkel szemben tudunk tanúsítani. És itt jön a képbe a Krétakör, az eseményt moderáló Gulyás Márton, akik megpróbálják megmutatni, hogy másképp is lehet, és csak-csak egymás mellé hozzák, beszélgetésre kényszerítik az álláspontokat, felrángatják az olyan problémákat, mint a nem feldolgozott történelmi múlt, a kirekesztés, a roma-kérdés, a mélyszegénység, a hajléktalanokkal szembeni törvények és egyáltalán, hogy miért is nem tart össze minket még a sport sem. (Hiszen, ahogy a német zsűri mondja, ők akkor érzik magukat német közösségnek: ha lehet szurkolni a meccsen vagy az Eurovíziós Dalfesztiválon – igen, a magyar közönség ezen a kijelentésen egyként hökken meg, lám-lám, mégis van, amiben egyetértünk?)

Az első nap azonban még nehéz azt gondolni, hogy lesz bármiféle tanulság. Káosz-szerűen működik a gépezet, a gigantikus kétszer ötórásra tervezett program első legalább hat óráján vagyunk túl. A projektek bemutatkoznak: az Ycon csapat, akik fényképgyűjtésre és családfagyártásra ösztönöznék a kicsiket az ötezer eurós fődíjból; a Zöld Pók, akik szerint a nemzeti identitásunkat arra kell építeni, hogy gonosz, gyűlölködő, beszólogatni és morgolódni szerető népség vagyunk; A Jókedvvel-bőséggel, akik – ha már kint nem megy – a börtön falain belüli nevelő projekttel erősítenék az elítéltekben élő valahova (értsd: magyarokhoz) tartozás érzését; a Közös Halmaz elképzelői köztéri installációként ajtókat és bennük feldolgozandó problémáinkat reprezentáló véleményeket és ellenvéleményeket tennének az utcára; a Brunszvik, akik a kint élő magyar óvodásokat nevelnék magyar öntudatra némileg kísérleti pedagógiai módszerekkel és a KÜMA, akik a külföldön tanuló magyarokat akarják visszahozni a honi munkaerőpiacra. A német zsűri ekkor még mit sem ért, s úgy tűnik nem is nagyon érdeklődik, fokozattan nehéz a helyzetük, a tolmácsolás sem oldhat meg mindent: a felmerülő problémák sajátosak, nyelvileg fordítani őket vajmi kevés.

A második napra számuk szerencsésen csökken, a vaktában dobált szavazataikat felváltja a felelős döntéshozás és az együttgondolkodás. Kiderül, ők sem csupán szavazgatni vannak itt: egy munkanélkülieknek szóló drámapedagógiai program keretében kerültek ide, amely segítséget nyújt, hogy újra visszahelyezkedhessenek a munkaerőpiacra. Tehát nem szociológusok, nem nagyokosok, csupán és legfőképpen átlagemberek. Ez pedig, a programot tekintve, a lehető legjobb megoldás. Mindemellett szép és ügyes ez a projektösszefonódás ebben a nagy szociokulturális happeningben. A végső fordulóba jutott négy csapat megmérkőzik, az akció pedig minden megtervezettsége mellett folyton és ügyesen alakul a lehetőségekhez mérten, bekapcsolódik a programba egy épp érkező nemzetközi drámacsoport is, izgalmas a sokféleségek találkozása. A versenyt a KÜMA nyeri, hat fiatal és egy nagy-nagy terv, kivinni és majdan hazacsábítani a magyar diákokat.

Végül magunkra maradunk egy határozottan nyugtalanító (katarzist, ámde feloldást legkevésbé sem adó) Bartók-vonósnégyessel, a színpadon lassan fogynak a résztvevők, mi pedig csak ülünk nézőként, szereplőként, megvitatottként és megvitatóként, és kezdem érteni, hogy mit is jelent a Krétakör célja, „a művészettel gyakorlatban hozzátenni a társadalomhoz”. Mert ha jól figyeltem, akkor a verseny szerepe éppen annyi volt, mint a bűvész „csak a kezemet figyeljék!” trükkje. A lényeg a zsűriben zajlott és a megfigyelőkben. A cilinderből pedig előkerült a kísérlet után gondolkodóba esett (magyar) nyúl.

Fotók: Tóth Ridovics Máté (Forrás: Krétakör)