A Szabadbölcsészeti és Médiakutatási Intézetek Képviselete és az ELTE BTK Esztétika Tanszékének szervezésében kerül megrendezésre több héten keresztül a Mi az esztétika? – online előadássorozat. A félév negyedik előadását György Péter tartotta az autonóm művekről és hálózatokról. A beszélgetés során az esztétika és a kulturális antropológia közös területeire is elkalauzolta a hallgatóságot.
Múlt hét pénteken ismét számos érdeklődő csatlakozott a délután öt órakor indított Teams-híváshoz, hogy meghallgassa a Mi az esztétika? – online előadássorozat új részét. Ezúttal György Péter beszélt a művészet mozzanatairól, a jelentéstulajdonítás kérdéséről, a primitív művészetek helyzetéről és René Descartes koponyájáról…
Hogy a résztvevők pontosabb képet kapjanak a téma fő kérdéseiről, György előadása elején Alfred Gell, angol kulturális antropológus Art and Agency (A művészet és a társadalmi cselekvés) című (utolsó) könyvének néhány részletét tárgyalta. Elmondta, hogy Gell elmélete a művészetet egyfajta társadalmi cselekvésként fogja fel, melyet négy alapfogalom – ha úgy tetszik, négy alapmozzanat – határoz meg. Ezek a következők: az index (a művészi tárgy), a művész, a prototípus (amiről az index szól) és a befogadó. Gell könyvében e négy tényezőt ágensek és páciensek formájában rendezte különböző képletekbe, hogy ezáltal ismertesse a művészetben megfigyelhető társadalmi kapcsolatrendszereket. Azonban – ahogy azt György Péter is kihangsúlyozta – ez nem azt jelenti, hogy mind a négy mozzanatot szükségszerűen fel kell használni egy képleten belül, mikor e kapcsolatokat vizsgáljuk.
György ezután Sally Price, amerikai antropológus egy munkájának, a Primitive Art in Civilized Places című írás pár gondolatát idézte, értelmezte a hallgatóság számára. Már Price a könyvhöz írt ajánlása is a mű egyik lényegi kijelentését anticipálja, mely a nyugati és a nem-nyugati civilizációk művészei közötti egyik legnagyobb ellentét felismerésére irányul: míg az előbbieknek „vannak nevei”, addig az utóbbiaknak „nincsenek”. Hogy pontosan mit is jelent ez az állítás, azt György egy szemléletes példa segítségével magyarázta meg. Mesélt a Metropolitan Múzeum maori kiállításáról, melynek középpontjában nem nevesített alkotóktól származó, különálló művek állnak, hanem egy társadalmi cselekvés részeként értelmezett tárgyak. György elmondta, hogy arra is volt már precedens, hogy egy ilyen tárlatra maori művészeket hívtak meg, akiknek ott helyben – saját országuktól, közegüktől távol – voltaképpen imitáltak egy társadalmi cselekvést, azáltal saját kultúrájuk táncait és dalait mutatták be közönség előtt. E példán keresztül arra is rávilágított, hogy vannak olyan művészek, akik a saját kontextusukban vannak értelmezve („van nevük”) és olyanok is, akik nem („nincs nevük”). Ez utóbbiak pedig nagy általánosságban a nem-nyugati, primitívnek tekintett művészek.
György mindebből kiindulva e primitív művészek helyzetét, egyáltalán a primitív fogalmának tartalmát is igyekezett feltárni a hallgatók előtt. Rávilágított arra, hogy a primitív művészet nem csak kolonializálatlan helyeken fordul elő, hanem a kolonializáltakon is, s ezzel kapcsolatban a kolonializmus bűneire is felhívta a figyelmet. Beszélt továbbá arról a jelenségről is, hogy bizonyos tárgyak (pl. törzsi maszkok, eszközök, rituális és használati tárgyak, stb.) épp azáltal vesztik el eredeti értelmüket, hogy bekerülnek egy múzeumba, ugyanis a múzeumok tulajdonképpen „átírják” az adott tárgy jelentését. Mindennek kapcsán György Péter olyan közelmúltbeli törekvésekről is beszámolt, melyek a társadalmi cselekvések kiállításával szemben célként tűzték ki a primitív alkotások nyugati szintre való emelését, a nyugati műtárgyakat illető fogadtatáshoz hasonló felfogás lehetőségének megteremtését.
Az előadó ezután a jelentéstulajdonítás kérdését fejtette ki. Szerinte a jelentéstulajdonítás (amennyiben működik) a műalkotás kiváltsága. A jelentés felfedezése pedig két módon történhet – történik: egyrészt a befogadó rátalál egy jelentésre a műben, másrészt pedig ő maga is „beleírja” a saját jelentését ugyanabba a műalkotásba. György az előadása e pontján visszatért Gell egy cikkéhez, melyet az angol kulturális antropológus („szelíd arroganciával”) egy olyan kiállításról írt, amit még sosem látott. E cikkben elsősorban a műtárgy határainak kérdése került a fókuszba, pontosabban is az, hogy mi az, amit még műtárgynak tartunk, és mi az, amit már nem. György elmagyarázta, hogy a „már nem”-kategória ez esetben a jelentéstulajdonítással nem rendelkező iparművészeti tárgyakat, azaz az artefaktumokat foglalja magába. Illetve azt is tisztázta, hogy a feltett kérdésre (Hol a határ a műtárgy és az artefaktum között?) adott válasz mindig attól függ, hogy minek tudunk külön jelentést tulajdonítani és minek nem. Gell cikke a vázolt problémát egy érdekes példán keresztül ragadta meg: egy olyan halászhálóról írt, melyet artifaktumként állítottak ki az említett tárlaton, azonban valamilyen okból nem csomagolták ki. Gell a kiállítók e gesztusát úgy értelmezte, hogy nem akartak jelentést tulajdonítani a hálónak, és emiatt kritikával is illette őket. Szerinte ugyanis a halászat egy rítus, ily’ módon pedig a halászháló egy rituális gyilkosság része, azaz jelentéssel bír.
György előadása további részében Gell antropológiai szemléletű művészeti gondolkodását mutatta be nagyvonalakban. Ezt egy művészetelméleti és antropológiai alapokon álló elképzelésként szemléltette. Ennek egyik legfontosabb téziseként említette azt a nézetet, miszerint a jelentés a használattól is függ, ami viszont nem azonos azzal, amit egyesek a műalkotás egyetlen feladatának tartanak – történetesen is, hogy „a múzeum falán lógjon”. György ezután – megint csak pár izgalmas példa alapján – arról is szót ejtett, hogy egyúttal egy épület vagy épp egy festmény, egy kép jelentése nem azonosítható használatának történetével, ellenben maga a jelentéstulajdonítás is a használat részét képezheti. Az egyik legszórakoztatóbb anekdotát a mondandója végére hagyta: a Musée de l’Homme kurátorai egy alapvetően teljesen eltérő témájú tárlat tárgyai közt kiállították René Descartes koponyáját is… pusztán azért, hogy lássák, hogyan reagál rá a közönség. Mi lehet ez, ha nem a jelentéstulajdonítás paródiája? Vagy inkább a különböző jelentéstulajdonítások egymás mellé tétele? – Előadását pedig legalább ilyen frappánsan zárta György Péter is: „Remélem, hogy érthető volt. De azért remélem, hogy mégsem volt olyan érthető.”
A mai, sorban az 5. előadást Teller Katalin tartja Brecht és az elköteleződés címen délután 17:00-tól! A Facebook-esemény itt érhető el.
A kiemelt kép forrása itt található.
