Sorozatunkban az ELTE azon tanárait mutatjuk be, akik oktatói és tudományos munkájuk mellett művészeti tevékenységet is végeznek. Nemes Z. Márióval többek közt poszthumanista diskurzusokról, közéleti költészetről és termékeny zavarkeltésről is beszélgettünk.
Nemes Z. Márió 1982-ben született Ajkán. Költő, kritikus, esztéta, az ELTE Esztétika Tanszékének oktatója. Több verseskötete is megjelent, az első 2006-ban Alkalmi magyarázatok a húsról címmel. Kutatóként elsősorban filozófiai antropológiával, illetve poszthumanista irányzatokkal foglalkozik, ez az érdeklődés a költészetében is erőteljesen érzékelhető. 2016-ban többedmagával megalapította a hungarofuturista mozgalmat, azóta is rendszeresen tartanak performanszokat, publikálnak verseket, kiáltványokat. 2015-ben Sziveri János-díjjal, 2019-ben Hazai Attila Irodalmi Díjjal jutalmazták szépírói teljesítményét.
A Könyvhétre jelent meg A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni című kötet, melynek társszerzője vagy. Ezzel, és korábbi elméleti munkáiddal is úttörőnek számítasz a poszthumanista irányzatok magyarországi elterjesztésében, megismertetésében. Mikor kezdett el foglalkoztatni ez az egész?
Nem is feltétlenül elméleti háttere van annak, hogy elkezdtem ezzel foglalkozni, sokkal inkább a művészeti érdeklődésem, a saját költői kutatásom által jutottam el ezekhez a témákhoz. Mindig is érdekeltek – költőként és kritikusként is – az olyan típusú művészeti irányok, amelyek erőteljesen tematizálják a testiséget. Régóta foglalkoztat, hogyan lehet testpoétikát létrehozni költőileg, és tegyük hozzá, az ilyen típusú gondolkodásnak mindig a szubverzív válfaja érdekelt. Az olyan típusú művészeti kísérletek, melyek a testet, a testről való felfogásunkat valamilyen értelemben kritikailag kezelik, például a testnek az amorfitása, formátlanítása, szétszabdalása, analizálása áll az előtérben, vagy a különböző dehumanizáló, antihumanista jellegű beállítódások. Ezek a kérdések már az első kötetemben is jelen voltak (Alkalmi magyarázatok a húsról), ott kifejezetten testcentrikus költészetről beszélhetünk. Aztán organikus módon fejlődött ez az érdeklődés. A poszthumanizmus kimondottan akkor bukkant fel, amikor már műkritikával foglalkoztam, és hasonló jelenségeket kerestem, olyan típusú képzőművészeket, akikre ugyancsak jellemző a dehumanizáló szemlélet, a testi szubverzió előtérbe állítása. Győrffy László művészetével például sokat foglalkoztam, Kis Róka Csabával, Szöllősi Gézával, és több más fiatalabb alkotóval. A műkritikában és a filmkritikában már jelen volt Magyarországon ez a fogalom, de nem igazán volt meg a kidolgozott elméleti háttere.
Mikor jelentek meg egyáltalán ezek az irányzatok?
Az angolszász kultúratudományban, filozófiában, esztétikában az utóbbi húsz-huszonöt évben törtek át a különböző poszthumán diskurzusok. Ez nem egy egységes tudományos beszédmód, sok alfaja, formája van, sok mindent társítunk mellé, például a spekulatív realista vagy újrealista mozgalmakat, az antropocén diskurzust – ami most az ökokritikai beszédmód miatt nagyon előtérben van –, de ez nem feltétlen szükségszerű. Az a közös pont, hogy antropocén és a poszthumán diskurzus is nem antropocentrikus gondolkodást jelent, tehát megpróbálják az emberközpontú, klasszikus filozófiai elképzeléseket leépíteni. A doktori kutatásom során német filozófiai antropológiával foglalkoztam, azt kutattam, hogy az emberábrázolás, az emberfogalmak hogyan változtak az utóbbi kétszáz évben. Ekkor szembesültem azzal, hogy a kortárs művészetben mennyire előtérben van a nem antropocentrikus gondolkodás, amit sokan antihumanistának vagy destruktívnak vélnek, de ez megint csak nem szükségszerű. Úgy gondolom, az ember fogalmának megkérdőjelezése nem egyszerűen az embernélküliséget jelenti, hanem az újfajta emberfelfogások, alternatív emberképek megteremtését helyezi inkább előtérbe, így progresszívnek is tekinthető.
Idén áprilisban megkaptad az újító, kísérletező fiatal írók számára alapított Hazai Attila Irodalmi Díjat. Mit jelent ez a díj, mit jelent Hazai Attila öröksége?
Hazai Attila olyan művész volt, akit valamiféle outsiderség, a művészi kívülállásnak egy sajátos pozíciója jellemzett. A prózahagyomány, a prózatrendek megkérdőjelezése nála folyamatos praxis volt – az ilyen típusú experimentalitással, a megkérdőjelezés gyakorlatával kifejezetten tudok azonosulni. Úgy gondolom, hogy a művészetnek – némileg leegyszerűsítve – az lenne a feladata, hogy állandóan megkérdőjelezze önmagát. Ha leírunk egy mondatot, a következő mondatnak már az előző ellenében kell megszületnie. Számomra a versírás is úgy működik, hogy a versek folyamatosan kritikai viszonyban állnak egymással: ha írok két verset, akkor a második vers már tagadja, vagy megpróbálja valamilyen módon kimozdítani az előző szöveget. Úgyhogy szívesen látom magam ebben a tradícióban, megtiszteltetés, hogy megkaptam ezt a díjat.
Hazai Attila Budapesti skizo című kötete után elég sokszínű vita alakult ki arról, hogyan is kell vagy lehet viszonyulni a műhöz. A szövegeid esetében is gyakran érzékelni egyfajta zavart, tanácstalanságot az olvasók részéről. Mint költőt érdekel-e, kell-e, hogy érdekeljen a befogadói oldal?
Vannak, akik azt válaszolnák erre a kérdésre, hogy nem szabad, hogy az írót érdekelje az olvasók reakciója. Ez egy elegáns válasz, de én nem feltétlenül hiszek ebben. Figyelemmel kísérem, hogy mi történik a szövegeim körül, részben azért is, mert úgy gondolom, az irodalmi alkotás nem individuális folyamat. Egy életmű nem önmagát szüli, hanem egy irodalmi rendszerben jön létre. Nagyon fontos lehet, hogyan tud párbeszédbe lépni más művekkel, értelmezői közösségekkel, olvasókkal. Ebből a perspektívából sikerként könyvelem el, hogy sokszor zavar jön létre a szövegeim körül, a zavarkeltés számomra elfogadható ars poetica. Ha nagyon biztosan megvannak az olvasói válaszok, ha a recepciónak vannak stabil pontjai, paneljei, amiket mindig elmond, az az életmű frissességét is gátolja. És a zavarkeltés azért is fontos, mert én sem akarok unatkozni. Ha én is meg tudom lepni magamat, vagy akár magamnak is tudok zavart okozni azzal, amit csinálok, az szerintem sokkal izgalmasabb játék.
Az összes, hozzád köthető projekt közül talán a hungarofuturizmus a leginkább zavarba ejtő. Hogyan és miért indult el ez a mozgalom?
A hungarofuturizmus nevű esztétikai, politikai, művészeti mozgalom 2016. március 15-én jött létre, amikor csináltunk egy performanszot a Collegium Hungaricum berlini intézetében. Onnan indult ki az egész, hogy több alkotóval, akikkel már korábban is együttműködtem, megpróbáltunk egy olyan platformot létrehozni, ahol tudunk beszélgetni, és ahol képesek vagyunk újragondolni olyan releváns kérdéseket, mint a magyar nemzeti identitás, a magyar történelem, a kortárs politikai mozgások. Régóta zavart, hogy a költészet – visszautalva az előző témára – zavarban van a politikától. Nagyon keresi a módot, ahogyan reflektálni tudja ezeket a kérdéseket, csak sok esetben olyan eredmények születnek, amelyek számomra túlzottan konzervatívak. A közéleti költészet sokszor a legrosszabb archaikus reflexeket indítja be a költőkben, rögtön mindenki átmegy Petőfibe. Úgy éreztem, valahogy meg kellene ezt oldani, valamilyen alternatívát ki kell találni. Az alternatíva pedig ez a speciális beszédmód lett, a hungarofuturizmus, ami nagyon sok olyan taktikát, zavarba ejtő gesztust hoz magával, ami által a pozíció stabilizálhatósága elkerülhetővé válik. A hungarofuturizmus, hogy ne merevedjen meg a perspektíva, ne álljon be dichotómiákba, túlgyorsítja magát a bináris kötöttségeken. Túlpörgés, túlhajtás, akceleráció – ezekkel a fogalmakkal lehet talán leírni. Vagy az előbb említettem a költők archaikus reflexeit: akkor vegyük komolyan, és tényleg nyomjuk fullba a Petőfit, hajtsuk azt túl, legyünk tényleg olyanok. Az, hogy a hungarofuturizmus komoly vagy komolytalan, lehet, hogy rossz megközelítési mód. Talán az irónia sem a megfelelő fogalom, én inkább az abszurdot használnám. Az komoly vagy komolytalan? Szerintem az abszurdnak van művészi, kritikai potenciálja. A didaktikus propagandaművészetre irányuló elvárásokat nem biztos, hogy kielégíti, de azt gondolom, ez is olyan hiba, amibe a közéleti költészet gyakran beleesik. Preformált válaszok vannak, üzenetek, amiket közvetíteni akar, de ez művészileg elszegényíti a műveket. Azt gondolom, az abszurd képes minket felszabadítani ezek alól az ideológiák alól, és egy anarchisztikus esztétikai politika jön létre általa.
Többször beszéltél már arról, hogy a pályád elején úgy érezted, nem kell közélettel, politikával foglalkozni. Miért változott meg a hozzáállásod?
Ez szerves folyamat volt művészi és személyes szempontból is. Amikor huszonéves, egyetemista költő voltam, úgy éreztem, hogy avítt, elhasznált és unalmas a Petri-féle közéleti-politikai beállítódás. Felszabadító volt azt gondolni, hogy már nem kell Petri Györgyöt olvasni. Hogy már nincsenek meg azok a problémák, nem abban a társadalmi-politikai helyzetben vagyunk, ami Petri politikai költészetét beindította. Úgy éreztem, hogy Petri költőileg beleragadt a légypapírba, amit az a korszak jelentett. Hogy volt egy csapdahelyzet, amibe például Sziveri János is belekerült, és ez nem feltétlenül hatott jól a költészetükre. De megváltozott a világ, én is politikailag tudatosabbá váltam, úgyhogy lassan kinyílt előttem ez a társadalmi tér. Költőileg, és talán személyesen is sokáig egy hermetikus, közösségen kívüli pozícióban voltam, ami nem volt rossz ehhez az experimentális, kívülálló írásmódhoz, támogatta egyik a másikat. De rájöttem, hogy a történelem mégsem meghaladható, mégiscsak csapdába ejtett minket a politika a maga régi-új módján, és fontossá vált, hogy erre reagáljak a költészetemmel. Persze lehetett volna folytatni a hermetikus, magánmitologikus lírát, de úgy éreztem, hogy a politikai-társadalmi mozgások annyira mélyen meghatározzák a pszichémet, hogy nem tudok elbújni előle. Valamit ki kellett találni arra, hogyan fejezzem ezt ki, hogy hiteles költészetet tudjak művelni. Ennek egyik első eredménye volt A hercegprímás elsírja magát, amit sok minden összeköt a korábbi kötetekkel, de mégis az volt a fő vállalása, hogy egy sokkal személytelenebb, kvázi historikus háttér előtt bejátsszon olyan jeleneteket, amelyeknek van valamiféle allegorikus-politikai vonzata. Most ez már nem elégít ki különben, úgy érzem, közelebb kell menni a kortárs valósághoz.
Erre kísérlet a hungarofuturizmus?
Igen, a hungarofuturizmus lehetővé teszi, hogy konkrét reáliákat, konkrét közéleti-politikai motívumokat, szereplőket, neveket is be lehessen léptetni a műalkotás terébe. Az októberben megjelenő, új kötetem (Barokk Femina) ugyan nem hungarofuturista könyv lesz, de meglátszik benne a hungarofuturizmus tapasztalata. Az biztos, hogy a legpolitikusabb és a legszemélyesebb kötetem egyszerre.
Ha ennyire túlhajtja magát a hungarofuturizmus, lehet, hogy egyszer csak kipörgi magát, és hirtelen véget ér?
Már amikor elindult, azt gondoltam, hogy maximum egy éve van ennek a mozgalomnak. Ebből a szempontból borúlátó, vagy óvatos voltam. Eddig mindig kihirdettük, hogy a következő év a hungarofuturizmus éve lesz, mert azt gondoltuk, hogy csak egy évig fog tartani, de aztán rájöttünk, hogy a következő év is a hungarofuturizmus éve lesz. Még mindig megy, sokan rákattantak: van legalább 20-25 olyan művész, irodalmár, teoretikus, akik kitartóan foglalkoznak a projekttel. Nemrég olvastam egy kommentvitát Facebookon, ahol előjött, hogy a hungarofuturizmus nem éri el a társadalmi valóságot, nem segít az elnyomottak helyzetén. Gyakran felmerülő kérdés, hogy a művészetnek kell-e rendelkeznie ilyen típusú érzékenységgel, kihatással. A hungarofuturizmus valószínűleg nem olyan mozgalom, ami képes lenne nagy tömegeket bevonzani, de én ebben nem látok problémát, szerintem nem ezen kell lemérni a relevanciáját. Úgy gondolom, jó lehetőség alkotóművészeknek és gondolkodóknak arra, hogy bizonyos témákról merjünk elkezdeni újra gondolkodni, és ami a legfontosabb: felszabadítsuk a képzeletünket. Olyan, mint egy nemzeti-esztétikai drog – erre van is egy nevünk, a hungaroplazma – ami felgyorsítja a képzeletet. Nem biztos, hogy ez tud segíteni az árufeltöltőkön, ugyanakkor az sem kevés, ha az ilyen típusú közösségalkotás feladatát végre tudja hajtani. Meglátjuk később, milyen művek jöttek létre, mit hagy maga után a mozgalom, és akkor majd lehet arról beszélni, hogy felesleges volt-e. Szerintem nem az, én legalábbis a saját személyemben érzem a felszabadító erejét. Meglátjuk majd, hogy kiképződik-e egy hungarofuturista Jókai, vagy tényleg lesz-e hungarofuturista Petőfi. De azt úgyis csak a szíriusziak tudják, mit hoz a jövő.
Fotó: Burkus Dávid
