Valószínűleg csak a véletlen műve, hogy Oravecz Lizanka éppen a nemzetközi nőnapon látogatott el a Savaria Egyetemi Központba Lizanka – egy autista lány története a bezártságtól a teljes élet felé című, Orosz Ildikóval közösen írt önéletrajzi könyvének bemutatása apropóján, de mondandója ezen a napon, ha lehet, még megdöbbentőbb, még inkább szemeket felnyitogató és elismerést kiváltó volt.
Az autizmussal élők segítése érdekében éppen húsz éve létrejött Esőemberke Alapítvány és a SEK levéltárának és könyvtárának jubileumi rendezvénye még el sem kezdődött, de már megtelt a helyszínül szolgáló konferenciaterem, és kint még legalább ugyanannyian vártak, mint bent. Úgyhogy a szervezők gyors egyeztetését követően az aulában ülünk le, de oda is kellenek még „pótszékek”. Mint később kiderül, sok pedagógus van jelen.
A rendezvény elején Nádorné Vörös Ibolya, az Esőemberke Alapítvány kuratóriumi elnöke köszöntőjében egy, a könyvből származó hasonlattal érzékelteti Oravecz Lizanka mindennapjait: úgy érzi, mintha az élete egy Ferrari lenne, amit folyamatosan behúzott kézifékkel kell vezetnie. Majd Némethné dr. Tóth Ágnes, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar szombathelyi Pedagógiai és Pszichológiai Intézet egyetemi docense azt mondja, azért vállalta el a beszélgetést, mert kihívásnak érezte, hiszen a pedagógia és a gyógypedagógia elhivatott kutatójaként fontos számára, hogy érzékenyen reagáljon a környezetéből érkező jelekre, ma pedig elsőkézből juthatunk az autizmussal kapcsolatos információkhoz.
Némethné dr. Tóth Ágnes, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar szombathelyi Pedagógiai és Pszichológiai Intézet egyetemi docense. Fotó: Mihajliv Renáta
A szakember szájából elhangzott gondolat utal Oravecz Lizanka megpróbáltatásainak egyik okára: csak harminckét éves korában – számos téves diagnózist követően – diagnosztizálták autizmus spektrum zavarral. Addig azt érezte, hogy kilóg a sorból, de nem tudta megfogalmazni, miért. És nem csak ő nem tudta, az orvosok sem, hiszen az autizmusról akkoriban Magyarországon alig-alig volt információ, ezért nem ismerték fel. „Olyan vagy, mint az apád” – mondták többször a családban is a „fura” kislánynak; arra később derült fény, hogy az apja is autista volt, csak ő alkohollal oldotta a szorongását.
Oravecz Lizanka. Fotó: Mihajliv Renáta
Lizanka tizennégy éves kora óta foglalkozik önfejlesztéssel, de a diagnózis kellett ahhoz, hogy végre magyarázatot kapjon a miértekre. Ezután sok mindent meg tudott bocsátani magának. Többek között a bántalmazásokat, amelyeket kisgyermekkora óta saját maga ellen követett el. Kamaszkorában vagdosta magát. A hegeket látva is furcsán néztek rá az emberek, de talált egy másik, az emberek számára sokkal elfogadhatóbb „devianciát”, és – mondja – ma már sokkal kevesebben szólnak hozzá, mint korábban a sebek miatt: a tetoválást. Ezzel fedte el a sérülések maradandó nyomait, és ez nyújt lelki védelmet számára.
Fotó: Mihajliv Renáta
Lizanka intelligenciahányadosa 130, de – hívja rá fel a figyelmet – nem zseni (az az édesapja volt, aki vett egy működésképtelen autót, és működőképest csinált belőle), hanem bizonyos dolgokban nagyon rosszul, másokban átlagon felül teljesít. Szavai szerint nem minden autista jut el arra a szintre, ahova ő, még a jó képességű sorstársai sem biztos, hogy ki mernének állni emberek elé beszélni. A mostani beszélgetés alatt is szorongást érez, de nem azért jött Budapestről, hogy emiatt elmenjen. A beszélgetésnek ezen a pontján mondja el, hogy neki szakember segítségére volt szüksége ahhoz is, hogy megértse, egy-egy szituációban hogyan érzi magát, és miképp „kell” viselkednie.
Fotó: Mihajliv Renáta
Lizanka Budapesten él, mint fogalmaz, önálló életvitelt folytat, nagyon sok, például az édesanyjától érkező támogatással. Párkapcsolatra nem vágyik, illetve nem tesz érte, hogy legyen. Sok év alatt döbbent rá, hogy nagyon szeret egyedül lenni. A gyermekvállalással kapcsolatban pedig kategorikusan kijelenti, hogy ez számára megoldhatatlan feladat lenne, hiszen a mai napig vannak olyan időszakai (napok, de akár hetek is), amikor a lakását sem tudja elhagyni. Jelenleg egy informatikai cégnél dolgozik, ahol tudják, hogy autista, segítő közegben van. Az ELTE-n felsőfokú tanulmányokat folytat, és a könyvén kívül számos módon – alapítvány, egyesület vagy éppen YouTube-videók révén – igyekszik az autizmussal kapcsolatos információkat eljuttatni minél szélesebb körbe. Az oktatási rendszerről szólva elhangzik, hogy a tanárokat fel kell készíteni arra, ha autista tanuló érkezik az osztályba. Tudniuk kell, hogyan viszonyuljanak helyesen az autistákhoz, miben tudnak segíteni neki, és ezt az osztály többi diákjának is el kell mondaniuk. Ebben nagy segítségükre lehet a pedagógusnak egy asszisztens. Ő azokat a tanárait zárta a szívébe, akik partnerként kezelték. Még elmondja, hogy egy autista akkor érzi magát a legjobban, ha nem akarják ráerőszakolni, hogy mi a jó neki, hanem hagyják, hogy ezt ő maga vegye észre.
A beszélgetés végén aztán az abban résztvevők kapnak egy-egy szál virágot. Boldog nőnapot, Oravecz Lizanka!
Galéria: Mihajliv Renáta
