Talán mindenkinek megvan a Ceci n’est pas une pipe. – Ez nem egy pipa. című festmény. A pipa, ami igazából nem is az, tekintve, hogy egy síkban ábrázolt és nem egy kézzel fogható tárgy. René Magritte így tévesztette meg és sokkolta az emberiséget a huszadik század elején. A belga szürrealista festő művészete rejtvény, melynek fő üzenete a létezés abszurditása, a valóság képtelensége.
Brüsszel hatalmas képzőművészeti múzeuma a belváros közepén található. Szinte a legkönnyebb megközelíteni és észrevenni, viszont belülről már közel sem annyira egyszerű eldönteni, mit válasszunk. A múzeum hat különböző tárlatot tartalmaz, amik inkább a modern és kortárs képzőművészetet mutatják be. A Magritte-részleg egy külön, háromemeletes kiállítás nevetségesen olcsó áron (diákoknak 2 euró). Föntről lefelé haladva tárul elénk Magritte életpályája, művészetének fejlődése. A harmadik emelet a korai korszakát mutatja be, ami inkább a konstruktivista, a még tanuló, fiatal festő pályakezdését jelenti. A terem végére már egészen magritte-os művészeti darabokat lehet látni, a kiállítás szépen vezeti fel, hogy Magritte hogyan ismerkedett meg a szürrealizmussal. Levelezések és történeti folyóiratok mutatják be a festő rajongását az új irányzat és barátja, George de Chiricos iránt. A belga közönség nem fogadta jól Magritte művészetét, nem értették, sőt nem is tartották annak. A festő így került Párizsba, ahol persze őrjöngött az összes modern művészeti irányzat. A szürrealizmus volt az, amiben Magritte megtalálta művészi hangját. A képtelenségek és a valóság illúziószerű összemosása. 
A második emelet emiatt már sokkal izgalmasabb. A harmincas években Magritte visszatért Brüsszelbe, szinte már kiforrott művészeti stílusával. Mégis, a kritikusok, és maga Magritte is, ezt az időszakot „idióta korszakának” nevezik, mert alkotásaiban legtöbbször a kommunista párt munkáspropagandáját lehet felfedezni. Ugyanakkor ebben az elnyomásban, a reklámokon túl, művészete még kifinomultabb lett. Rájött arra, hogy a szürrealizmus több annál, mint puszta látomások ábrázolása. A művészet játék vagy irónia, ami párbeszédbe lép az előtte álló személlyel. Képeit ekkor már az a lágy színhasználat jellemzi, amely a későbbiekben saját névjegyévé vált. Illetve megjelennek azok a motívumok, amelyek életpályáján folyamatosan ismétlődnek. Például a tojás. A gömb alakja, a madarak és az öltönyös alakok. Ezek a szimbólumok sokszor ugyanazt jelentik képein. A tojás valami új életet, pont úgy, ahogy a gömb is, az egészet, a világot, azt, ami nélkülünk olyan, amilyen. A madár motívum a legtöbb festményén összeolvad valamilyen természeti jelenséggel, az egyiken növényekből nőnek ki, a másikban az ég a madár sziluettje. Ez is az emberiség nélkül létező világ organikus harmóniáját próbálja érzékeltetni velünk, hogy a természet körforgása örök és mi nem kellünk hozzá. Egyébként ezt a természetközeliséget a múzeum zseniálisan kihasználta. Minden emeleten van egy darab kortárs festmény, melyek a természetvédelemre hívják fel a figyelmet. Ezek a festmények teljesen jól beleillettek a kiállításba, egyáltalán nem lógtak ki.
Végül az első és egyben utolsó emeleten Magritte kiforrott és kései munkái voltak, mindenféle történelmi és kritikai magyarázat nélkül. A fekete szobába falain csak és kizárólag a művész képei lógnak. A kiállításnak egyértelműen ez volt a tetőpontja, hiszen semmilyen magyarázat vagy tudás nem kellett ahhoz, hogy a képeket megértsük. Az előző két terem alatt szinte mindent megtudhattunk az életéről, a művészetéről, a törekvéseiről, s itt, az utolsó teremben, pedig tisztán és meztelenül várt ránk Magritte az a fajta művészete, ami igazán ő. A képek igazából a fény-árnyék kettősséggel foglalkoznak. A látható és a láthatatlan világgal, illetve a természetes és ember alkotta világossággal. Az egész tárlat leghíresebb és -értékesebb képe a Fény uralma című festmény. A műben felbontja a fény-árnyék szabályos technikáját, hiszen hiába világos a háttér, a középpontban lévő ház is, mintha éjjel világítana. A kép dinamikáját ez a két ellenpólus adja, a természetes égből jövő fény és az ember által kitalált fény. S a kettő között, az emberi világ (a ház és az utca), és a természetes világ (fák és a tó) sötét. A fények uralják a képet, a valóságot, a természetet, az emberi élet közegét és talán mindent. Magritte művészete ebben a festményben ért el csúcspontjára, ebben a játékban teljesedett ki, hiszen az érzékeket egy képtelen helyzetbe, minket pedig egy nagyon is valóságos kontextusba helyez.
„Az ábrázolást ábrázolásként kell nézni. Mi több, az én festészetemben a láthatatlannak nincs jelentősége a láthatóval szemben” – mondja Magritte saját művészetéről, amire az egész kiállítás építkezett. Ahogy egyre lejjebb mentünk az emeletekkel, úgy Magritte festészetében is egyre mélyebbre jutottunk. Művészete nem csupán szürrealizmus, hanem egy hatalmas játék, amiben semmi sem láthatatlan, hanem csak el van rejtve.
Egy kis ízelítő a múzeumról és Magritte szimbólumairól: Magritte
Forrás: Musé Magritte Bruxelles
A képeket a cikk szerzője készítette.
