AZ ELTE BTK Alkalmazott Nyelvészeti és Fonetikai Tanszékének előadássorozata, a Gyermeknyelvi délutánok keretein belül Boldizsár Ildikó meseterapeuta, mesekutató tartott előadást 2019. november 26-án A szótlan szultánkisasszony, avagy milyen nyelven beszélnek a népmesék? címmel. A program iránti érdeklődést híven tükrözi, hogy szükség volt a meglehetősen tágas Mária Terézia teremre ahhoz, hogy a kb. 150 regisztráló résztvevő elférjen. Boldizsár Ildikó meseterápiát tanuló tanítványainak ismernie kell az európai meserégió 2 400 mesetípusát terápiás hatással együtt – és ez csak egy meserégió a hétből. Mindegyik mesének ugyanis jelentős és egyéni hatása lehet a befogadóra. A mese hallgatójától/olvasójától függ az is, hogy a mesék által megszólaltatott nyelvek közül melyik kerül épp előtérbe. A magyartanár füllel is érdekes szempontokat felvető előadásból kiderült, hogy melyek azok a nyelvek, amelyek megszólalhatnak a népmesékben.
Boldizsár Ildikó, az ELTE egykori hallgatója, azon kívül, hogy maga is számos önálló mesekötet szerzője, 35 éve foglalkozik mesék kutatásával. A tanítványai által Tündérkeresztanyának hívott meseterapeuta nevéhez fűződik a Metamorphoses meseterápiás módszer kidolgozása is.
Fontos hangsúlyozni, hogy az előadásában elhangzott megállapítások a népmesékre vonatkoznak, nem pedig a műmesékre. Lényegi különbség a két nagy típus között, hogy a műmesék szerzőjük tudatához köthető produktumok, a népmesék azonban – jellegükből, hagyományozódási módjukból fakadóan – inkább a kollektív tudattalan szintjét szólítják meg.
Boldizsár Ildikó hipotézise szerint a népmesék hét nyelven beszélnek (feltételezem, ebben a feltevésben az játszik közre, hogy a hetes szám klasszikus értelemben vett meseszám), a kutatás jelenlegi fázisában eddig öt nyelv beazonosítása történt meg. Ez az öt nyelv nem válik el mereven egymástól, minden mesében megjelenhet akár mindegyik is, egymásra rétegződve. Hogy melyik profilálódik inkább, azt a befogadó aktuális lelkiállapota határozza meg, az alábbi ismertetés tehát nem sorrendiséget takar.
Az előadó, Boldizsár Ildikó szerint a mesék élni segítenek (forrás: konyves.blog.hu)
A népmesék egyik nyelve az iránytű nyelve. Ennek a feltevésnek a kiindulópontja az, hogy még az őskorban az első történet jellegű közlések tulajdonképpen az emberi életben maradást elősegítő, alapvető, létfontosságú információk átadását szolgálták (pl. egy-egy törzs tudása a létezést veszélyeztető helyzetekre vonatkozóan: ellenség, természeti katasztrófák, betegségek, mérgező növények stb.). Ezek az „életvezetési tanácsokra” vagy „használati utasításokra” emlékeztető nyelvi közlések a népmesék nyelvére is hatottak. Az iránytű nyelve beágyazható antik filozófiai keretbe is: Szókratész szerint az egy kérdésre adott válaszok milyenségük szerint két nagy csoportra oszthatók. A logoszhoz tartoznak, amelyek logikusak és egyszerűek, a mítoszhoz pedig, amelyek megfejtendők, van valamilyen másodlagos jelentésük, képszerűen működnek. Az iránytű nyelve logikus, racionális jellegű, mivel a praktikumot, gyakorlati iránymutatást szolgálja, ilyen módon a szókratészi logosz fogalmába illeszthető bele.
A népmesék második nyelve a rejtvény nyelve. Rejtvény alatt az értendő, hogy a mese és a befogadó között ott vannak a mesékben megjelenő szimbólumok, amelyek megértéséhez a befogadó részéről szellemi-lelki energia befektetésére, egyfajta újraalkotó tevékenységre van szükség. Ez a művelet a passzív életenergiákat is aktiválhatja, beindíthat akár öngyógyító folyamatokat is, fontos azonban, hogy csak akkor várható a szimbólumok megfejtésének ilyen hatása, ha nem például egy lexikonban keresünk már elfogadott szimbólumértelmezési lehetőségeket, hanem mi magunk vélünk valamit szimbólumnak, és végezzük el az értelmezését. Ennek ellenére – vagy épp azért, hogy hasonló megoldások keresésére buzdítsa a hallgatóságot – Boldizsár Ildikó kínált néhány értelmezési lehetőséget a magyar népmesékben megjelenő hét szépségszimbólum értelmezését illetően. A magyar népmesék szerint a szép nő:
- homlokán ragyog a nap
- mellei között ott van a hold
- arcán csillagok vannak
- gyöngyöt sír
- rózsákat nevet
- aranyfolyó folyik utána
- aranyhaja sarkáig ér.
A teljesség igénye nélkül: a homlokon ragyogó nap értelmezhető például az öntudatosság jeleként, a mellek között lévő hold pedig utalhat az ösztönökre, szexualitásra. A mesék, illetve a bennük rejlő szimbólumok tehát önmagukon túlmutatnak, és egyrészt közelebb visznek minket saját magunk megértéséhez, másrészt átmenetet biztosítanak egy körülölelhetetlen, láthatatlan, tapinthatatlan világba.
Rózsát nevető királykisasszony (forrás: olvasovaneveles.gportal.hu)
A népmesék harmadik nyelve a kommunikációs értelemben vett csatorna nyelve. A mesék a kommunikáció sajátos formái is egyben: nem lezártak térben és időben, hanem a mese befogadása révén egy dinamikus folyamat üzeneteivé válnak. A mesének mint kommunikációs csatornának megkülönböztethető három altípusa. Az egyik a szuggesztív kommunikáció, amelynek jellegzetessége, hogy önkéntelen választ vált ki a kommunikáció címzettjéből, mese esetében a mese hallgatójából vagy olvasójából – valamilyen értelmezési vagy lelki folyamat tudattalanul is beindul tehát a befogadóban. A szakrális kommunikáció a tapasztalaton túli üzenetek megértését jelenti: ilyen zajlik például a mesebeli szimbólumok dekódolásakor. Az autokommunikáció pedig egyfajta én-én típusú kommunikáció: ha valaki magában, egyedül olvas mesét, akkor saját magának kell önmagára vonatkoztatnia a történetet.
A népmesék negyedik nyelve a titok nyelve. Eszerint a dolgoknak van egyfajta „titkos” lényegisége, amelyről akkor lehet metafizikai tudásunk, ha bekapcsol a teremtő képzelet, amely elvezet minket ennek a lényegiségnek a megértéséhez. Ennek tipikus példája a mesékben, amikor egy hős azzá tud változni, amivé szeretne. Ha egy mesében hallá válik egy ember, nem szó szerint kell értelmezni, hanem úgy, hogy saját emberi tulajdonságaiból elő tudja hozni a hal jellemvonásait, mert megismerte a hal lényegiségét. A titok nyelvéhez kapcsolható az ún. spirituális/szellemi történetszint: a tárgyi történetszinten egy mese szereplője lehet például egy ló, a spirituális/szellemi szinten pedig ugyanez a szereplő már lehet egy a gondolatnál sebesebben repülő táltos paripa (ebben az esetben a ló tehát megértette a repülés lényegiségét, és elő is hozta magából ezt a képességet).
A népmesék ötödik nyelve a kód nyelve. Ennek a felvetésnek a kiindulópontja az, hogy mindannyian valamilyen természetes tudással érkezünk a világra, amelyet különféle módokon, így mesékkel is aktivizálni lehet, ugyanis a mesék ennek a veleszületett tudásnak a megfejtéséhez szolgálhatnak kódként. A kód nyelve mágikus jellegű: ez alatt az értendő, hogy a mesehősök szavai és gondolatai alakító erővel bírnak. A mesék szereplői nemes egyszerűséggel azt mondják, amit gondolnak, és azt teszik, amit mondanak, ilyen módon a szavakból és gondolatokból cselekedet lesz – még ha szinte varázslatos mágiának tűnik is ez a sokszor a mellébeszélést és túlgondolást nem nélkülöző való világban.
A Boldizsár Ildikó előadásának címében (A szótlan szultánkisasszony, avagy milyen nyelven beszélnek a népmesék?) szereplő mesehős egy tádzsik népmese hőse. Ennek a mesének a fő kérdésfelvetése, hogy milyen nyelvnek köszönhetően bírható szóra a néma szultánkisasszony. A válasz nem meglepő: a mese egyik nyelvével. A szultánkisasszonyról szóló népmesében „mese a mesében” jelleggel a főszereplő hölgy hall egy történetet, amelynek hőse meghoz egy döntést. A történetben ezen pontig előkerülő szimbólumok arra utalnak, hogy a döntés hibás. A mese hallgatása közben a szultánkisasszony bezárkózott lelkét a mese valamely nyelvi rétege megszólítja, egy aktív, újraalkotó folyamat révén meg tudja érteni a döntés hibás voltát előrejelző szimbólumokat, és rájön, hogy a mesehős rosszul döntött. Ezt a felismerését kommunikálnia kell a mesemondónak, nem maradhat többé néma, hiszen megérinti a hallott mese hősének sorsa, miközben saját belső lényege is feltárul számára, ami szóra készteti.
Az előadás – mint a Gyermeknyelvi délutánok sorozat része – reflektált arra is, hogy a mesehallgatás-mesemondás és a nyelvelsajátítás között milyen összefüggések állnak fenn. A mesék, amellett, hogy fejlesztik a kreativitást és az érzelmi intelligenciát, akarva-akaratlanul gyarapítják a nyelvi kompetenciákat is, úgymint grammatikai szerkezetek elsajátítása, szókincs bővülése stb. Az ún. narratív anyanyelv megtanulását is nagymértékben megkönnyítik. A beszédelsajátítás első fázisában még a konkrét „itt és most” helyzetekhez köthető szituatív anyanyelvet használják a gyerekek, majd utána fejlődik ki az ezen túlmutató narratív anyanyelv, amely jelenségek, történetek, akár érzések leírására alkalmas. Ez azért is fontos hozadéka a meséknek, mert az iskolába kerülve a tanítók instrukciói általában narratív jellegűek, így ezek megértéséhez a gyerekek anyanyelvi fejlettségi szintjének is már ezen a fokon kell állnia. A mesehallgatás kognitív kompetenciákat is fejleszt, például problémamegoldás vagy kritikai gondolkodás (különösen olyan mesékre igaz ez, amelyeknek van valamilyen etikai kérdésfelvetése). A meséknek nemcsak a befogadása lehet azonban hasznos fejlesztési vagy terápiás eszköz, hanem olyan gyakorlatok is adhatók hozzájuk kapcsolódva, amelyek inkább a produkciót helyezik előtérbe, mintsem a percepciót (pl. egy tragikus mese megváltoztatása egy adott ponton, aminek köszönhetően – még hiteles keretek között maradva, de – elkerülhető lenne a végzetes végkifejlet).
Az előadás megnyitóján a Gyermeknyelvi délutánok szervezője, a Gyermeknyelvi Kutatócsoport vezetője, az Alkalmazott Nyelvészeti és Fonetikai Tanszék habilitált egyetemi docense, Bóna Judit beharangozta, hogy az előadás-sorozat az eddigi félévekhez hasonlóan a tavaszi félévben is folytatódik, sőt februárban egy nyelvfejlődéssel foglalkozó konferenciára is várják majd az érdeklődőket.
A kiemelt kép (gondolatnál sebesebben repülő táltos paripa) forrása: hungarians.weebly.com.
