A metróból az egyetem felé mindennap elsétálok a Nemzeti Múzeum előtt. December óta Az ismeretlen Görgei című kiállítást hirdeti egy transzparens a múzeum oszlopsorán. Az idős tábornok tekintete kikerülhetetlen, tekintélyt parancsolóan, felelősségteljesen, méltósággal tekint a járókelőkre, rám is. Ebbe a tekintetbe révedek minden nap, s gondolkozom azon, hogy tényleg, mennyire ismeretlen nekem (történészhallgatónak) Görgei. Nem a történelmi szerepe, nem a dokumentálható, kutatható életútja, nem a Kossuthtal való vitája, nem az őt ért vádak, és nem is a döntései. Hanem ő maga, az ember.
Mennyi felelősség, mennyi teher nehezedhetett a tábornokra, akinek mindössze öt hónap (!) adatott, hogy stratégiai zsenijét, precíz hadvezetési, hadseregszervezési módszereit használhassa. Ekkor Görgei mindössze 30 éves volt. Ennek az öt hónapnak az eseménytörténete határozta meg egész hosszú életét. (Görgei 1916-ban, 98 éves korában, Visegrádon hunyt el.) Méltósággal viselte a társadalom által rá kirótt árulószerepet.
Görgeiről a Múzeumban nemcsak kiállítás nyílt, hanem fórum is a tudományos diskurzusokra. Ennek volt nyitó alkalma január 30-án, melyen Varga Benedek főigazgató, a beszélgetés moderátora, az emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet, a kerekasztalon részt vett még Csorba László, aki a történelmi múlt és az egyéni emlékezet viszonyáról, kettősségéről beszélt; előbbi azt a teljes halmazt jelenti, amelyet a forrásokból megismerhetünk, utóbbi az érzelmekkel átszőtt visszaemlékezés. E kettőből vonhat a kutató és az érdeklődő mérleget, s alakíthatja ki történelemképét. Hermann Róbert történész, a kiállítás társkurátora arról beszélt, hogy mi a „Görgei-kérdés” ma. „Hű hazafi vagy áruló volt-e?” – ez az egyik fő kérdés, melyet a kiállítás megvilágítani hivatott, a másik pedig az, hogy „mi volt az oka az orosz katonai beavatkozásnak?” S ezen a szálon könnyen eljuthatunk a szabadságharc kettős mérlegéhez: olyan komoly önvédelmi harc volt ez, melyet a császári hadsereg nem volt képes egyedül megállítani, melytől félt a Bécsi udvar, s az összes európai birodalmak.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői (balról): B. Szabó János, Pelyach István, Hermann Róbert, Csorba László, Varga Benedek (a szerző felvétele)
Pelyach István történész arról beszélt, hogy miért kell egy nemzetnek árulókép. A világosi, pontosabban a szőlősi síkon történő fegyverletétel, s az ezt követően kialakuló Görgei-megítélés a magyar nemzeti tudat problémája, melyre könnyű megoldásnak kínálkozik a bűnbakkeresés. Az elkerülhetetlen vereségkor – ezt Ephialtész, a Thermopülai csatában elkövetett árulása óta tudhatjuk – mindig szükségszerűen bekövetkezik az áruló, a bűnbak keresése. B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa arról beszélt, hogy ez a bűnbakkép hogyan élt és maradhatott meg a népi hagyományban. A beszélgetésen rámutattak, hogy hogyan élesztették föl és színezték át újból a megfakult Görgei-portrét élénkvörösre a kommunizmus alatt. Ma már a tudományban nincs Görgei-kérdés, vagy pontosabban: nem az árulómítosz körül forog. Kijelenthetjük, hogy Görgeinek helye kell legyen a nemzeti panteonban, a közös nemzeti emlékezetben, és ennek egyik fontos állomása a Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítás.
De mire emlékezünk mi?
A mai fiatalok (ahogy én is) az iskolai tankönyvekből már nem árulóként tanulnak róla, sőt, emlékszem arra a történelemórára, amikor a szabadságharc eseményeinél tartottunk, és tanárom fölvitte a csoportot a budai Várba, megmutatta nekünk Görgei szobrát, idézett a leveleiből, melyek stratégiai döntéseiről szólnak, s melyekben szembemegy Kossuth véleményével. Beszélt a szabadságharc legnagyobb hadi sikeréről, Buda ostromáról (1849. május 21-én 17 napos ostrom után sikerült bevenni), amely után az egész ország diadalmámorban úszott, megnéztük az Ostrom utcát, ahonnan a magyar honvédek megközelítették a császáriak által uralt várat. Én már így ismerhettem meg Görgeit.
Ez azonban nem mindig fekete-fehér betűkkel volt szedve a történelemkönyvek lapjain. A Görgeiről alkotott képet (tankönyvszöveget) a politika az 1949-es fordulat után vörösre színezte, Görgei lett a szabadságot, a népet cserbenhagyó áruló, aki csak saját érdekeit nézte és a „bőrét mentette”. Petőfi és Kossuth pedig a szocializmusban is elfogadható, az ideológiába illeszthető hősök lettek. 1949-ben a 100 éves forradalomra emlékezve a Petőfi-jelszót („A néppel tűzön-vízen át!”) újra életre keltették, azonban ezúttal nem a nép, hanem a párt állt mögötte. (Hasonlóan újraszínezték Kossuthot is, gondoljunk csak a piros 100 forintos bankjegyekre.) Így lett Görgeiből a szabadságharc árulója az ’50-es években, s ez a mítosz élt sokáig a magyar oktatásban.
A 100-éves évfordulóra kiadott emlékérem
Ki találta ki a mítoszt?
Görgei katonai és politikai pályafutása (a Szemere-kormány hadügyminisztere, fővezér, majd teljhatalmú diktátor a fegyverletétel előtt) a fegyverletétellel lezárult. A szabadságharc árulójának nevezték, őt hibáztatták az aradi kivégzésekért. Ebben nagy szerepet játszott a törökországi emigrációból leveleket író Kossuth, akinek nyomában művészek, írók, költők szították az árulás vádjának tüzét. Ez a közhangulat az 1970-80-as évekig tartott, amikor már kezdtek – elsősorban katonai körökben – objektíven emlékezni a ’49-es eseményekre, s belátni Görgei lehetőségeit, következetesen végrehajtott, haditanáccsal egyeztetett döntését.
A tévhitek, mítoszok hasonlóak a népköltészethez. A középkori vagy humanista elit kultúra zenei világa, dalszövegváltozatai elevenen éltek a 19. századi népköltészetben is. A „felülről jövő” műveltség bekerül a nép körébe, az a magáévá teszi. A Görgei-képpel sem volt ez másként. Az elsősorban Kossuthtól származó megnevezés elterjedt a nép körében. Mire kikopott volna, vagy az előző képpel élve kialvó parázs maradt volna, a zsarátnokot újra felszították.
Milyen ember volt Görgei?
Rajongott érte a hadsereg, tisztek és közlegények egyaránt, mert győzelemre vezette őket, lehetetlen, keserves helyzetekben is. Az egész december, január (1848-1849) visszavonulásokkal, vereségekkel volt terhelt, ő mégis győzedelmeskedett. A katonai ellátás kérdését mindennél fontosabbnak tartotta, olyannyira, hogy élelmezési biztosokat is megfegyelmezett a legotrombább eszközökkel, a katonái ezért is szerették és becsülték. Ugyanakkor vannak kisebb katonai csoportok, akikkel összetűzésbe került, hiszen a siker hátterében a vasfegyelem állt; ha úgy érezte, hogy a katonái nem úgy végzik a feladatukat, ahogy az elvárható lenne tőlük, akkor kíméletlenül megmondta véleményét, érvényesítette akaratát. Fontos megjegyezni, hogy Görgei nem hadvezérnek termett, kémikus volt, s maga is azt vallotta, hogy a katonai sikereinek hátterében a kémiai stúdiumban elsajátított következetes, letisztult gondolkodás állt. Tehát sem gyakorlati, sem elméleti felkészültsége nem volt a hadvezetéshez. A maga keservéből, 2-3 hónap alatt érett hadvezérré.
„Ezt mért tartod itt? Rá akarok jönni, mit gondol.” – Ezt a Monarchia egyik tisztje, Redl ezredes mondja a trónörökösről, a később a szarajevói merénylet áldozatává vált Ferenc Ferdinándról, Szabó István filmjében. Én is minden reggel elmegyek a Múzeum oszlopsora előtt, és ránézek Görgeire. Rá akarok jönni, arra, hogy mit gondol. Mérlegeljünk, vessük össze az egyéni emlékezetet a forrásokkal, hogy minél teljesebb formájában ismerhessük meg Görgei Artúrt; ehhez a múzeum Görgei-kiállítása lebilincselő, forrásokban gazdag, interaktív, látványos kiállítást tár a látogatók elé. Amelyben végigkísérhetjük teljes, méltósággal leélt hosszú életét, átélhetjük azokat a dilemmákat, amelyekkel élete során szembe kellett néznie.
A közemlékezetben mindig erősebben élnek az egyéni emlékeken alapuló elbeszélések (a személyes tapasztalatok), és a tudományos információknak egyfajta „késése” jellemző, hiszen a tudományos cikkre kevésbé emlékszünk, mint a Bessenyei Ferenc megformálta Görgei-karakterre. A múzeumi kiállításnak feladata, hogy bemutassa hiteles forrásokkal alátámasztva mindazt, amit Görgeiről tudhatunk. A látogatóé pedig az, hogy ezek alapján mérlegeljen és formálja a maga Görgei-képét.
