A Tejben rejlő tartalom – Simon Márton: Polaroidok

Simon Márton Polaroidokja talán a kortárs irodalom egyik legismertebb és szimultán legmegosztóbb alkotása. A fiatalság számára sokak szerint kapudrogként funkcionáló könyv egyik legnagyobb felrótt hibája pont a kapudrogjellegből adódik: sokan egy sematikus, csupasz, hanyag, kidolgozatlan etc. alkotásnak tekintik – ami nem a szubjektivitásból vagy esztétikai véleményből adódóan téves tézis szerintem, hanem diszciplinárisan. A Polaroidok nem egy verseskötet, nem a kortárs líra paradigmái szerint kell vizsgálni. A Polaroidok egy posztmodern szótár.

„Nem lehet a sorok közt utalni, mert a sorok közt nincs semmi, csak a sorköz. Tehát akkor a mondatokat végig kell mondani, magyarán végig kell gondolni azokat, miközben az irodalom a sejtetéseknek is, a titoknak is a terepe”[1] – mondja Esterházy Péter a posztmodern kapcsán. Ha a posztmodern irodalom egyik fő jellemvonását egyszerűen és már-már klisésen akarjuk megfogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy az író és az olvasó közösen alkotják meg a produktumot. Kooperáció lényegében, ahol az egyik fél elkezd egy mondatot, a másik pedig befejezi.

Ennek vannak kevésbé radikális pontjai (mint az Esterházyra vagy Garaczira egészen jellemző „…”-ozó rendszer), és vannak extravagáns, koncept-jellegű megoldások – ezek közé tartozik Simon Márton Polaroidokja is.

Ahhoz, hogy megértsük a Polaroidok alapjait, meg kell ismernünk a kigo fogalmát. A kigo a japán haikuköltészet egyik legmeghatározóbb tradíciója, lefordítani talán úgy lehetne, hogy évszak-szavak. Olyan nyelvi elemeket értünk kigo alatt, amik hagyomány alapján kapcsolatban állnak az év egy periódusával, használatukkal a szerzők inkább sugallják, semmint megnevezik a haiku által megjeleníteni kívánt évszakot.[2]

A kigo nem csupán megnevez egy tárgyat a japán olvasók számára; a befogadó elképzeli a leírt tárgyat a legnagyobb pompájában, és maga a látvány katalizálja az esztétikai élményt, ami a lírai katarzist kiváltja. Ebből adódóan nem számít, milyen élményről ír a költő, ameddig az egy új vagy mélyebb látásmódot, érzelmet ébreszt az olvasóban.[3]

A huszadik század modernizációjában viszont sok szempontból megkérdőjeleződött a kigo-hagyomány, aminek egyik jelentős oka maga a történelmi éra: a fejlődő Japánban élők egyre több időt töltöttek zárt térben vagy városi környezetben, ezáltal sokkal kevesebb természeti ingerencia érte őket. Azok a japán költők viszont, akik elhagyták a kigo-tradíciót, nem feltétlenül ignorálták azt, egyszerűen egy tágabb spektrumban használták; a természet a Föld és a civilizáció formálódásával együtt alakult. Ebből adódóan már a korai idők vegytisztítóeszköze is kigo lehetett, hiszen az adott szerző természetes közegének részét alkotta. [4]

polaroidok1

Simon Márton
Kép forrása: Könyves Blog
Fotó: Valuska Gábor

A nyugati költők nem igazán használták (és használják) a kigót mint lírai eszközt, többek között a változatosabb geográfiai jellemzők miatt.[5] Viszont ha hipotetikusan megpróbáljuk átültetni egy huszonegyedik századi világvárosba a kigo működési elvét – a természeti tematikától leválasztva és az egyértelmű jelentést biztosító tradíció nélkül – valami olyasmit kapunk, mint Simon Márton kötete. Csak mi máshogy nevezzük.

A kötet – a hátlap leírása szerint – „a nagyvárosi szorongás szótára”. Tézisem szerint a szerző a kötetben a lexikai formák megfelelőit adja meg, a kigo motorikusságához hasonlítható működési elvvel rendelkező hívószavakat, amiknek aztán egy rendes szótár kifejtené etimológiáját, szinonimáit, jelentéseit, etc. Simon Márton viszont ezeknek a hívószavaknak (vagy hívómondatoknak) nem adja meg a jellemzését, hanem ténylegesen indikátorokként alkalmazva őket hagyja az olvasót, hogy a saját világlátása, gondolkodása és élmenyei szerint csatolja őket a kötetben szereplő kifejezéshez.

Gondoljunk csak akár az ominózus 051 Tej[6] polaroidra, ami már-már mémként létezik a magyar irodalmi popkultban: a legegyszerűbb „a Simon Marci biztos szereti a tejet” gondolattól a „három éves párkapcsolatomnak egy tejbárban lett vége” élményig terjedhet, és hiába egy bagatell példát hoztam, az mindenképp látszik, hogy a jelentésváltozatok skálája nagyon sokszínű és eklektikus lehet.

Az inter- és paratextusok is hasonló célt szolgálnak, kvázi a szinonimák szerepét betöltve más opciót illusztrálnak egy érzés vagy gondolat kifejezésére (ld. 182 Vártál ha magadról[7], ami az eredeti Cseh Tamás dal szövegének megcsonkításával egyaránt implikálhatja a “szép éneket” folytatást, de a zene ismeretének hiányában kitöltheti a hiátust minden olyan interperszonális jelenség élménye, amihez valamilyen elvárás, prekoncepció csatolható). Mellékesen, ha az első (és feltehetőleg gyakrabban előforduló) esetet nézzük, ez valamennyire vissza is nyúl a kigo hagyományosabb fogalmához, hiszen ezeknek az elhíresült soroknak már van egy hagyománya, sokkal nagyobb eséllyel fogja az olvasók fejében ugyanazt az élményt felidézni. Másik példa erre az előszóként funkcionáló, Macuo Basó által írt haiku: „Hószín kócsagok/fagyjatok híddá a tó/partjai között.”[8]. A szöveg telve van a telet megjelenítő kigókkal: a hószín, a fagyás, a tél közepi tó[9], ezzel passzívan előrejelezve a kötet koncepcióját és működési elveit.

Úgy gondolom, hogy még egy sorozat évadának száma, vagy egy fájlnév is megfelel ezeknek a kritériumoknak, sőt utóbbi talán a legerősebb hívószavak közé tartozik, a posztmodern többoldalúságának mindkét pólusát megragadva.

Fájlnév alatt értem mondjuk a 036 anya001.jpg[10]t, aminek számomra fő értelmezését a szerző életrajzának ismerete határozza meg. Tudniillik Simon Márton édesanyja sajnos elhunyt, és ez a költészetére és művészetére (szerintem) tagadhatatlanul nagy hatással volt és van a mai napig. Ebből adódóan az, hogy feltehetőleg az édesanyja köré tematizálódó mappa első képe van megnyitva, hatalmas jelentőséggel rendelkezik – olyan sejtető és titokzatos módon, aminek fontosságát Esterházy is hangsúlyozta. Ezáltal a hívószó nem feltétlenül az anyai emlékeket fogja megidézni (ahogy egy életrajzi ismeretekkel nem rendelkezó olvasó számára egy tökéletesen kézenfekvő interpretáció lenne), hanem a halál, a fájdalom és a gyász érzetét. Vagy esetleg az ehhez társítható telet.

polaroidok3

A kigo-kultúra és a posztmodern elméletben nagyon szépen tud kooperálni működési elvük hasonlósága miatt: adnak egy ingerenciát, amit a befogadó egészít ki, ezzel megadva az adott produktum művészi értékét. És – ha az érintett olvasószféra egy része szerint másban nem is – Simon Márton kötete bizonyítja, hogy a gyakorlatban is életképes ez az elképzelés.

Kapcsolódó irodalom: https://simonmarton.wordpress.com/2011/01/23/polaroids-n-lullabies/

Kiemelt kép forrása: Könyvvizsgálók

[1] http://epa.oszk.hu/00100/00181/00052/index.php_2113_200906.htm

[2] William J. Higginson: The Haiku Handbook: How to Write, Share, and Teach Haiku, McGraw-Hill Book Company, 1985, 90–91.

[3] Higginson, 91–93.

[4] Higginson, 91, 94.

[5] Higginson, 95–96.

[6] Simon Márton, Polaroidok, Jelenkor, Bp.2013, 80.

[7] Simon, 32.

[8] Simon, 5. (A haikut fordította: Fodor Ákos)

[9] Higginson, 281–284.

[10] Simon, 72.