A kapitalírikus epilógja: az Umami – Apokalipszis, most? című antológia ökokritikus olvasata

Egy év kihagyás után június 10–13. között ismét megrendezik a Margó Irodalmi Fesztivált a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Ennek apropóján górcső alá veszem a Margó első irodalmi kiadványát, az Umami-sorozat nyitódarabját, az Apokalipszis, most? című kötetet, amelyet Simon Márton szerkesztett és a Canon nyomtatott ki. A klímaváltozás témáját járja körbe kortás magyar szerzők műveivel. A kötet nem egy átlagos antológia, mivel tartalmaz interjút, verseket, novellákat és fotókat is. A több műfajt és médiumot is felvonultató zsebkönyv külső rétegei közül a borítót és a keretszövegeket, valamint mélyebbre hatolva egy novellát fogok elemezni ökokritikai szempontból.

Umami; VOL. 1; Apokalipszis, most?; Margó; Canon. [1] Ezek a szavak szerepelnek a 2019-es kötet borítóján, amit vizuálisan egy tajpeji ufóház képe díszít. Az umami az ötödik alapíz, amely önállóan erőteljesen nem érzékelhető aminosav, az L-glutamát íze, de jelenléte más ízek intenzitását képes fokozni. Megtalálható többek között a paradicsomban, a parmezánban, a húsban vagy a szójaszószban is. [2] A VOL. 1. arra utal, hogy jelen kötetet egy sorozat nyitányának szánták, csakhogy a 2020-as év frappáns választ adott az Apokalipszis, most? kérdésre, aminek következtében az antológia várható folytatásait jegyző Margó Irodalmi Fesztivál is elmaradt ebben az évben. Szándékolatlanul önbeteljesítő jóslatnak érződik az Umami problémafelvetése, hiszen a benne lévő szövegek a klímaszorongást és a világ pusztulását tematizálják. A megjelenés óta eltelt időben pedig a pandémia következtében egy konszolidált világkatasztrófát élt át az emberiség, ami testközelbe hozta mindenki számára a hirtelen beálló változásokat, és a bizonytalan jövőtől való rettegést.

A fedő- és a hátlapra, valamint a gerincre is rányomtatták fehér betűkkel és jogvédett betűtípusaikkal a Margó és a Canon szavakat.  Ha csak „önmagukban”, az irodalmi terminológiában bevett jelentésükben vizsgálnánk e két szót, akkor egyszerű ellentmondást fedeznénk fel közöttük. Margóra, vagyis szélre olyan műveket szokás tenni, amelyek nem felelnek meg az aktuális elvárásrendszernek és közízlésnek, ezáltal szerzőik kívülállókká válnak. A kánon ezzel szemben pedig pont az olyan művek gyűjtőneve, amelyek elfogadott részét képezik a fősodorbeli tekintélynek. Érdekes módon jelen esetben e két fogalom pont önmaga ellenkezőjét jelenti, ezáltal pedig a másik fogalmat magyarázzák és veszik fel annak jelentését. A Margó a kulturális közbeszédben annak a könyvfesztiválnak az elnevezése, ami évről évre felvonultatja az irodalmi mainstream prominens személyiségeit. A Canon szintén márkanévként szerepel itt, mivel a fotótechnikával foglalkozó multinacionális vállalat szponzorálta a klímaválságot tematizáló kötetet. Kánonban elfoglalt helyét viszont megkérdőjelezi azzal, hogy egyrészt szerzőit tekintve most indulók és már befutott költők művei egyaránt szerepelnek benne, másrészt pedig egy olyan aktuális problémát tematizál, ami eddig szinte előzmény nélkül való az irodalomban.

Az ökokritika egy olyan irodalomszemléleti irányzat, amely azt vizsgálja, hogy a szövegen belüli és a szövegen kívüli, a keletkezés kontextusát adó világ milyen viszonyban áll magával a szöveggel, és mik a döntően befolyásoló körülmények. Ha elfogadjuk ezt az álláspontot, minden szöveg a környezettel foglalkozik, de nem feltétlenül környezetvédő [3] – írja Robert Kern. Látható, hogy már a borító szövegének értelmezése is erősen függ az azt körülvevő világtól, ami a kötetben szereplő tartalmakra is igaz, bár más aspektusból. Viszont az itt felvonultatott interjú, versek, novellák és fotók nem csupán a környezettel foglalkoznak, de feltétlenül környezetvédőek is.

A kapitalírikus epilógja

Az előszóban Valuska László szerkesztő így ír a kötet célkitűzéséről: Nevezhetjük az erdőtüzet bozóttűznek, felháborodhatunk, ha véletlenül műanyag szívószálat kapunk a pumpkin spice lattéhoz, vagy otthagyhatjuk a marhaburger felét, de ez csak a felszín, aminek mi a mélyrétegeit mutatjuk most meg: érzéseket, gondolatokat ember és környezet viszonyáról. A megjelenített tárgyi környezet és a felvetett cselekvési stratégiák a felső-középosztálybeli értelmiségi réteget szólítják meg célközönségként. Azt a társadalmi csoportot, amelynek dőzsölése és igényeinek folyamatos kielégítése okozza részben az ökológiai válságot. A Föld nem megújuló nyersanyagainak kizsákmányolása (kőolaj, földgáz), a rengeteg szemét, amellyel az élővilágot terheljük, és a járművek károsanyag kibocsátása mind visszavezethető arra a célra, hogy a világ fejlettebb részén élők élvezhessék a megszokott luxust. A probléma tematizálói azonban gyakran a globális kapitalizmus csapdájába esnek, nevezetesen, hogy a kapitalizmuskritika a fogyasztói kosáron belül képződik meg. A cégek felismerték, hogy a környezetszennyező és kizsákmányoló tevékenységük ellenére akkor nem csökken a reputációjuk, hogyha a fogyasztók felé a zöld és környezettudatos vállalat képét kommunikálják. Ezt nevezik greenwashingnak (zöldre festésnek), mivel a felszínen látszólag eleget tesznek a Földért aggódó vásárlók igényeinek, azonban a termék vagy szolgáltatás előállítási struktúrájában mit sem változott a korábbi profitközpontú és természetkizsákmányoló attitűdhöz képest.

Nem állítom, hogy az Apokalipszis, most? egy lelkiismeretlen marketingtermék, mert többek között a kötet egy novellája reflektál a fotózás környezetre és emberi gondolkodásra gyakorolt hatására, viszont az mindenképpen beszédes, hogy a Canon külön köszöntőt írt Simon Márton szerkesztő utószavát követően. A Canon szerző nélküli szövege ironikus mementója a nagyvállalati látszathumanitás megnyilvánulásának. Ha irodalmi szövegként akarnám értelmezni, akkor óhatatlanul a marketingkommunikáció paródiájaként tűnnének fel ezek a sorok: A könyv oázis. Menedék a mindennapokban. Egy múlttal, élettel, lehetőségekkel teli univerzum, amit írók, költők, szerkesztők és illusztrátorok építenek szavakból, létrehozva egy nyitottabb és őszintébb világot. A Canon köszöntője nem csupán azért lóg ki a kötet szépirodalmi írásai közül, mert egy hivatalos marketingkommunikációs szöveg, hanem mert alacsony esztétikai értékű közhelygyűjtemény is egyben.

A fotótechnikai óriás lépten-nyomon azt kommunikálja önmagáról, hogy hisz a fenntartható fejlődésben, és tevékenyen részt vesz a termékei újrahasznosításában. Bár ezen kijelentéseit egészséges szkepszissel kezelem, az epilógus értékítéletét nem az alapján kell meghatározni, hogy annak eszmeisége mennyire felel meg egy ökológiailag szentesített viselkedésmódnak. Ha így járnánk el, akkor kritikai szempontként kellene elfogadnunk az irodalomtól távol álló elveket, például Aldo Leopold „föld-etikáját”: „Valami – írja Leopold (cseréljük ki ezt a valamit gondolatban egy szövegre!) – akkor helyes, ha fenntartja a természetes közösség integritását, stabilitását és szépségét. Ha erre nem képes, létezése káros.” [4] Egy irodalmi szöveg értéke azonban nemcsak etikai vagy ökológiai eszméinek függvénye – ha a szövegeket így olvassuk, már nem irodalomként, hanem irányelvként vagy doktrínaként tekintünk rájuk, és vagy azonnal elfogadjuk, vagy visszakézből elutasítjuk. [5] A Canon köszöntője nem azért silány, mert reklámfelületnek használja az antológia lapjait, hanem mert közhelyes, ami által hiteltelennek és semmitmondónak érződik. A nemes ügy tematizálása nem tesz automatikusan hitelessé egy szöveget. Ez igaz a kötetben szereplő művekre is, az ökokritika bármennyire is progresszív irodalomértési irányzat, az írásnak és az olvasásnak néhol el kell szakadnia a természettől, és a szövegeket önmagukban is értelmeznie kell.

Tenger(kék)szem

A kötet szerkesztői is érezhették a téma és a szponzor között megbúvó ellentmondást, ezért egyrészt Fabricius Anna az ember és a természet viszonyát dokumentáló fotói is helyet kaptak benne. A lírai felhangú képek a kötet célközönségének lelkiismeretét igyekeznek felkelteni, továbbá így a Canon üzenete is érvényesül, miszerint a dokumentálás és figyelemfelhívás által menthető meg a környezet a pusztulástól. Másrészt pedig a fotókultúra kritikájaként értelmezhető novella is megjelenik a kötetben.

Mécs Anna Tengerszem című írásában egy nagymama meséli el unokájának, milyen volt, amikor még a Bakonyban lévő titkos tengerszemnél lakott szüleivel és más biológusokkal, azonban saját hibájából a rezervátum elpusztult. „Egészen 2020-ig, 25 éves koromig volt titkos”, előtte pedig így beszél az unokájáról: „Mintha vizslatná a szobát. Mintha megérezné, hogy pont negyven éve, hogy…”. Ebből következően a fikció 2060-ban, hozzánk képest a jövőben játszódik, azonban ezen kívül semmi sem utal arra, hogy milyenné vált a világ ekkorra, de a novella konfliktusa nem sok jót sejtet.

Az elbeszélő szülei a rezervátum biodiverzitását vizsgálták más tudósokkal együtt. Egymásba szerettek, és megszületett a lányuk, aki egészen 25 éves koráig a külvilágtól elzártan élt, csak a helyi embereket, és azok gyerekeit ismerte. 18 évesen megpróbált elszökni sikertelenül. Ekkor fedezte fel, hogy van egy bizonyos növény, amelyet ajzószerként használva el tudja altatni szülei és mások figyelmét, így pár óra nyugodt magányra tehet szert. A fikcióban meg nem nevezett növény minden bizonnyal a bíboros kosbor (Orchis purpurea), amely a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkban gyakori, továbbá gyökere here alakú, és az ebből adódó képzettársítások eredményeként főzetét az ókortól máig szerelmi ajzószerként ajánlják.

Az elbeszélő, miután elaltatott mindenkit az ajzószerrel, szokásos esti sétájára indult az övezet határához, de nem a szökés szándékával. A susnyásban azonban összetalálkozott egy idegen fiúval, akinek egy fényképezőgép lógott a nyakában. A fiú leteperte a lányt, aki korábban az ajzószerrel magát is elkábította, majd szeretkeztek: „A nyakában fényképezőgép lógott, a mellkasa és a mellkasom közé szorult a gép, kemény volt, nyomott.” Az aparátus itt fallikus szimbólumként jelenik meg, amely itt még csak a lányon tesz erőszakot, de előkészíti a későbbi természetbe való behatolást is. Miután felkeltek, a lány megmutatta a tengerkék szemű (!) fiúnak a rejtett tavat, aki készített is pár fotót ott. Másnap terepjárókkal vállalkozók érkeztek, és egy hét alatt felépítettek egy szállodát. A területet ellepték a turisták, akik magukat fotózgatták a gyönyörű természeti tájban. A rezervátum végső pusztulását pedig egy brit legénybúcsús csapat részeg gyújtogatása okozta.

A parabolisztikus, már-már didaktikus novella egyrészt az emberi felelőtlenséget, másrészt a fotózás általi kiszolgáltatottságot teszi felelőssé a tengerszem pusztulásáért. A felszínen a dokumentálás megőrző és figyelemfelhívó funkciója a mélyben átcsap fotózásfétissé, amelyet rengeteg, a természettel látszólag törődő középosztálybeli művel azt gondolva, hogy a lencsevégre kapott dolog valójában is megörökítődik, azonban a rögzítés csak a digitális szférára korlátozódik. Amikor már nem a környezet élvezetéért megyünk el a szabadba, hanem hogy reprodukáljuk azt, akkor valójában egy lépést hátrálunk a természettől.

Sajátosan világít rá erre a novella zárlata, amelyben a nagymama végez a meséléssel, mire a kisunoka elhatározza, hogy a nagyszülője emlékei alapján lerajzol minden állatot és növényt, így mentve meg őket. Az olvasó azonban tudja, hogy a reprodukció, legyen az bármennyire is gyermekien őszinte vagy a lehető legmagasabb felbontású, nem pótolhatja az igazit és az általa nyújtott élményt sem.

Összegzés

A Canon köszöntője utáni lapon még következik egy idézet Mécs Anna novellájából, majd az utolsó lapon lévő fotón nagytotálban mutatott furcsa alakú sziklák között apró emberek állnak. Az utolsó szó nem a nagyvállalaté, hanem az irodalomé és a természeté, bár ez utóbbi az elsivatagosodásnak és az emberi turizmusnak van kiszolgáltatva. A kötet egy égető problémát tematizál, de ettől még nem lesz minden szövege automatikusan értékes. Másfelől most csak az antológia hagymájának felső rétegeit és az irodalmi konyhapulton való elhelyezkedését vizsgáltam. A kitárgyalatlan szövegek (és képek) mélyebb rétegek lehántását és az ötödik alapíz további kóstolgatását teszik indokolttá.


[1] Simon Márton, Valuska László (szerk.): Umami – Apokalipszis, most?, Kultúrkombinát, Budapest, 2019.

[2] Hesz Marianna: Ó, umami!, Élet és tudomány, 2016 (71. évf.), 27. sz., 836. http://epa.oszk.hu/02900/02930/00315/pdf/EPA02930_elet_es_tudomany_2016_27.pdf

[3] Robert Kern: Betűk a Jupiteren, Liget, 2005/8. http://epa.oszk.hu/01300/01348/00038/05_08_12.html

[4] Leopold, Aldo: Föld-etika = Természet és szabadság: humánökológiai olvasókönyv, szerk. Lányi András, Budapest, Osiris, 2000, 103-116.

[5] Robert Kern: Betűk a Jupiteren, Liget, 2005/8. http://epa.oszk.hu/01300/01348/00038/05_08_12.html

Kiemelt kép: Margó Irodalmi Fesztivál