Az ELTE Etológia Tanszéke az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoporttal együttműködve vizsgálta: vajon az állatvilágban is föllelhető a féltékenység jelensége?
A féltékenység jelentőségével már egész korán találkozunk életünk során: óvodáskor előtt, már a bölcsődében is megtapasztalhatjuk a mardosó érzést – amikor Pannika (tetszőleges névvel behelyettesíthető) orvul magához veszi kedvenc csörgőnket, aztán még tovább is ül Marika néni ölében, a galád!
Kutatók azt is kimutatták, hogy a féltékenység tompítja az észlelést és a koncentrációt, a fölfedezés után a „zöldszemű szörny” kifejezés is új értelmet nyert – a féltékenység mint zöld hártya, egy szűrő a szemen, amely valóban módosíthatja az érzékelést.
Mindez nagyon érdekes, na de mi a helyzet az állatokkal?
Az ELTE Etológiai Tanszéke és az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportja spanyol vendégkutatókkal a kutyák viselkedését vizsgálták a féltékenységgel összefüggésben.
Gyakorlott gazdik több ízben számoltak be arról, hogy a kutyájukon egy új élőlény váratlan fölbukkanásakor (kisbaba születése, rokon ideiglenesen befogadott kiskutyája, stb.) a féltékenység tünetegyüttesét vélték fölfedezni. Ugyanakkor belátható, hogy anyáskodó és apáskodó gazdikként hajlamosak vagyunk antropomorfizálni a kutyáinkat merő szeretetből, – erre számos példát lehetne hozni, például az emberi beszédet: én mondjuk gond nélkül meg szoktam vitatni a vizslámmal, hogy mi legyen az ebéd, de olykor Heideggerről is komoly diskurzusokat folytatunk – a kutatók ugyanakkor a vizsgálat során objektív perspektívából kívánták megközelíteni a kérdéskört.
A megfigyelés idegen környezetben zajlott, hogy a terület védelme ne legyen lehetséges szempont a kutyák reakciójának lejegyzésekor, illetve azt is kizárták, hogy az azonos háztartásban élő kutyák dominancia-rangsora befolyásolja az eredményt.
Abdai Judit, a kutatás vezetője nyilatkozta, hogy egy új megközelítéssel igyekeztek eredményesebbé tenni a kutatást: ugyanis a korábbi viselkedéstesztekkel ellentétben valódi kutyákat használtak. Féltékenység-definíciójuk alapján ugyanis, miszerint „féltékeny viselkedés akkor jelenik meg, ha egy, az egyed számára fontos kapcsolat léte veszélybe kerül egy harmadik fél miatt”, csak valós veszéllyel idézhető elő valós reakció.
A mesterséges szituációt tehát idegen környezetbe komponálták, és négy riválissal állították szembe az alanyt: egy ismerős és egy ismeretlen kutya volt az első, egy ismerős illetve egy ismeretlen tárgy a második két komponens. A gazda viselkedését úgy irányították, hogy hagyja figyelmen kívül az alanyt, azaz a saját kutyáját, a megfigyelés további résztvevőit pedig kutyaként kezelje.
Talán nem túl meglepő módon, a kutyák a helyzetben csak arra összpontosítottak, hogy fölhívják magukra gazdájuk figyelmét, elterelve viselkedésükkel a másik kutyáról, és mindenféle interakciót próbáltak megszakítani, ami gazdájuk és a riválisok között alakulni látszott.
A tudósok mindemellett megállapították, hogy ez a viselkedés hasonló ahhoz, amit az egy év körüli gyerekek produkálnak, amikor édesanyjuk figyelme egy másik kisgyerekre irányul.
Miklósi Ádám, a tanulmány egyik szerzője és az Etológia Tanszék vezetője hozzátette, hogy a kutatás fontos a féltékenység-központú vizsgálódások kapcsán, és remek kiindulópont lehet a továbbiakhoz, ugyanakkor azt még nem sikerült megállapítani, hogy az emberi és az állati féltékenység-jelenség azonos érzelmi háttérre vezethető-e vissza.
A féltékenység kérdése az állatoknál tehát igazán izgalmas kérdésnek tűnik, az ezzel kapcsolatos vizsgálódások pedig a személyes életterünk szempontjából is fontosnak látszanak, hiszen az eredmények segíthetnek az egyéni háztartások dominancia-problémáiban, vagy akár abban, hogyan kezeljük a kutyát kisgyermek érkezésekor, amikor új taggal bővül a család.
A tanulmány olvasható a Scientific Reportsban.
