Kerekasztal-beszélgetés keretében mutatták be Buzinkay Géza „A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig” című könyvét február 15-én az ELTE BTK-n. Az eseményen kiderült, miért nem készülhetett eddig átfogó magyar sajtótörténeti munka, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a szerzőnek, és hogyan sikerült egy több szempontból példátlan munkát letennie az asztalra.
A BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete az Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékkel közösen szervezte meg a beszélgetést, előbbit György Péter intézetigazgató, utóbbit Sipos Balázs docens képviselte. A könyv interdiszciplináris jellegét mutatja, hogy meghívták Gyáni Gábort, a Társadalomtudományi Kar tanárát, és Széchenyi Ágnest, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársát is, aki betegség miatt nem tudott részt venni a beszélgetésen. A moderátor Cseke Balázs egyetemi hallgató volt.
A bemutatott könyv borítója Fotó: az esemény facebook oldala
A beszélgetés első részében a résztvevők azt járták körül, miért nem készült eddig egységes szemléletű, átfogó monográfia a magyar sajtótörténetről. Buzinkay Géza, a könyv szerzője arra hívta fel a figyelmet, hogy sokáig csak két terület felől közelítettek a sajtótörténethez: az irodalomtörténészek használták saját kutatásaik egyik forrásaként, és a könyvtárosok, mivel egy idő után a könyvtárak folyamatosan beérkező kötelespéldányainak rendszerezéséhez elkerülhetetlen volt valamiféle szempontrendszer.
Gyáni Gábor vette át a szót, hogy összefoglalja a kötet megszületésének három fő nehézségét. Elsőként a Buzinkay által említett hihetetlen adatmennyiségre hívta fel a figyelmet. Nagyon fontos, hogy a sajtókiadványok folyamatosan szaporodó állományában a kötet megtalálta a saját szempontrendszerét, ami alapján több mint 700 megjelent lapot dolgoz fel.
Második problémaként arról beszélt, hogy egy ekkora munka elvégzése csak több szerzővel lehetséges. Ekkor azonban vagy nagyon pontosan meg kell határozni azt az egységes vezérfonalat, amely mentén a kutatók dolgozhatnak, és így fennáll a veszélye, hogy a feltárás puszta pozitivista adatgyűjtésbe fullad, vagy minden szerző a saját tudományterületét, gondolatvilágát fogja belevinni a tanulmányába, ami inkonzisztenciához vezethet.
A harmadik nehézség talán a legprózaibb: egy átfogó sajtótörténet létrehozását senki nem akarta a nyakába venni. Buzinkay már a ’90-es években szorgalmazta egy ilyen áttekintés megírását, de a felkeresett munkatársak úgy gondolták, csak akkor érdemes hozzáfogni egy ilyen volumenű műhöz, ha a kutatandó nyersanyag már rendszerezve rendelkezésre áll. Mindemellett az is hátráltatta a projektet, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem biztosított neki támogatást, így súlytalannak tűnt a kezdeményezés.
Sipos Balázs hozzátette, hogy a helyzetet az is nehezíthette, hogy az irodalomtörténet és a történettudomány is csak segédtudománynak tekinti a sajtótörténetet, egy ilyen kiadvány viszont pont e két terület összefogásából születhetett volna meg. További nehézséget jelent, hogy a sajtótörténet nem olyan elismert tudományág, mint a politikatörténet, vagy a gazdaságtörténet. Sipos szerint illusztratív, hogy a Kókay – Kosáry – Németh G. által szerkesztett, 1980-as években megjelent A magyar sajtó története című munka éppen a második kötet után szakadt félbe. A tervezett további két könyv ugyanis már az 1892 utáni állapotokat tárta volna fel, ami a leginkább érdekes, de rengeteg anyag feldolgozását teszi szükségessé.
György Péter abban látja a könyv rendkívüli értékét, hogy nem ült be két paradigma közé. Úgy véli, hogy ha csak az irodalom-, és a politikatörténet adataiként tárta volna fel a sajtótermékeket, azokat rendkívül unalmas lett volna feldolgozni. Szerinte azonban a kötet olyan modern szemléletet képvisel, amelyben helyet kaphattak olyan kérdések, mint az eredeti és másolat viszonyának újdonsága a XIX. században, vagy technikatörténeti jelenségek. Ezek kifelé mutatnak a történeti paradigmából.
Buzinkay itt arra hivatkozott, hogy a Sipos Balázs által is használt első és második generációs médiatörténet elmélete szerint ez a munkája első generációs. Ez azt jelenti, hogy alapul szolgál a további médiatörténeti, kultúrtörténeti elméleteknek, egyfajta alapozó mű.
Gyáni Gábor szerint a kötetben szükség van a pozitivista, adatoló szintre is, közölni kell ezt az alapot is, amitől el lehet rugaszkodni. Szerinte ezt is megteszi a könyv, egészen egyedi módon. Úgy gondolja, eddig a sajtótörténetben a sajtó mint intézmény kialakulása volt hangsúlyos. Az új könyv azonban nagy hangsúlyt fektet a társadalomtudományi motívumokra is, amilyenek az újságírás szakmává válása, az olvasókra jellemző befogadástörténet, a nyilvánosság fogalmának kérdései, vagy a mentalitástörténet. Bár Gyáni szerint a befogadásesztétikáról még bőven lenne mit mondani, hiszen az olvasóközönség dokumentálatlansága miatt fogalmunk sincs, ki és mit olvasott, és miért.
A beszélgetés résztvevői balról jobbra: György Péter, Sipos Balázs, Cseke Balázs (moderátor), Gyáni Gábor, Buzinkay Géza Fotó: ELTE Online
Gyáni azt is hozzáteszi, hogy ez az első sajtótörténet, amely több kontextusba helyezi önmagát, nem elégszik meg az intézménytörténettel. Ezzel bizonyítja, hogy a sajtótörténet egy interdiszciplináris, több területet érintő tudományág, ami érdemes a kutatásra.
Cseke Balázs moderátor kérdésére, hogy mi határozta meg a fejezetek korszakolását, mennyire plauzibilis ez a beosztás, Buzinkay hangsúlyozta, hogy a pontos dátumok helyett igyekezett inkább évtizedes változási folyamatokat jelezni.
Ebben természetesen vannak vitatható pontok, például hogy az 1945 és 1989 közötti időszakot egy nagy fejezetben tárgyalja a kötet. A résztvevők között ennek nyomán heves vita alakult ki arról, hogy 1945 sajtótörténeti korszakhatárnak tekinthető-e, vagy inkább egy későbbi időpont tükrözne jobban egy lassabb átmenetet. Gyáni Gábor azzal érvelt, hogy a korabeli emberek nem tudhatták, mi jön, ezért valószínűleg nem érzékeltek éles határt, György Péter viszont amellett állt ki, hogy igenis elég erősen sejthető volt, hogy mi fog történni, és ezt az emberek át is érezték. Buzinkay Géza természetesen a könyvében alkalmazott ’45-ös korszakhatár helyessége mellett érvelt, Sipos Balázs viszont inkább Gyáni érveléséhez közelített.
A beszélgetés végül Sipos Balázs konklúziójával zárult, melyben még egyszer hangsúlyozta a könyv érdemeit: az újságokat a saját történeti súlyuk szerint kezeli, nem különböző egyéb (pl ideológiai) szempontok alapján, kitér az újságírói hivatás kialakulására, a női újságírásra, és a sajtó üzleti szempontjaira is. Úgy fogalmazott, hogy a kötet sok helyen inkább összefoglaló jellegű, és még lehet bővíteni rajta, van, ahol viszont teljesen új információkkal szolgál. Ez az interdiszciplinaritás megfelelő alapvetés lehet egy fejlődésnek induló tudományterületnek.
