A tudomány egy végtelen lépcsősor – Interjú Balázs Géza professzorral

Az Irányzék című társadalomértő rádióműsor első adásának vendége Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató, és az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékének vezetője, akivel a bölcsészet és a tudománykommunikáció feladatairól, lényegükről és lehetőségeikről beszélgettünk. A beszélgetést szerkesztett leirat formájában is közöljük.

Mi a bölcsészet és hogyan kapcsolódik más tudományterületekhez?

A bölcselettudományok a görög demokrácia korában születtek meg – persze előzményei is vannak –, és a bölcsészettudományok, valamint a filozófia (az embertudományok egyik alapja) mellett később kibővültek retorikával, grammatikával, és a középkoron végigvonulva napjainkra az antropológiai kutatásokkal: egy nagyon gazdag tudományág. Azt mondanám, hogy a bölcsészettudomány egy gyűjtőnév, és magában foglalja az emberről való ismeretek szinte összességét.

Hogyan tud kapcsolódni az átlagemberhez a mindennapokban a bölcsészet, illetve a bölcsészettudomány?

Ez nehéz kérdés, mivel nem tudom, mi az, hogy átlagember. Talán az ember számára az lehet a legfontosabb, hogy tudatosan és öntudatosan éljen, megismerje a múltját, azt, hogy miért van itt a földön – így egy kicsit a jövőt is szolgálja. A bölcsészettudományok erre alkalmasak. Csodálatosan megmutatják a kultúra működését, benne az ember működését és szerepét. Ezért is mondják, hogy a bölcsészettudományok elsajátítása egy hosszú folyamat: az egész kulturális hagyományt el kell sajátítanunk – nem mondhatom azt, hogy velem kezdődik a történelem. Ha nem lenne bölcsészettudomány, akkor ezt mondanánk, de ez egy óriási tévedés lenne.
Nem velem, nem velünk kezdődik a történelem, az elkezdődött – és meg kell értenünk a történelem mozgásformáit: szerintem erre alkalmas a bölcsészettudomány. Nem tudom, mit vesz ebből észre az átlagember, de nyilván feladatunk az, hogy minél több emberhez eljuttassuk – ezért a bölcsészettudományok egyik része a tanárképzés is, a pedagógia és a pszichológia, és még számos más tudomány ide sorolható.

Hogyan illeszthető ez a filozófia egy olyan korba, ahol individualizmus eddig sosem látott méreteket ölt? Mit ajánlana, hogyan viszonyuljon a tudományhoz, és mindenféle termékéhez az, aki nem tanult bölcsészetet?

Az individualizmus nem az egész világot jellemzi, hanem a világ egy bizonyos részét, és bizonyos közösségeket – legalábbis a szélsőséges individualizmus, hiszen valamennyire minden ember egy kicsit individuális. Azt gondolom egy szélsőérték a teljes énközpontúság, a közösségi értékek semmibe vétele. Nem tudom, hogyan lehet megtalálni a kapcsolatot a kettő között: azt gondolom, a műveltség – és ebben van egy kis tévedés, de azért hiszek benne – és a művelődés segít bennünket ahhoz, hogy elmélyítsük a közösségi érzést, a társadalom iránti szerepvállalást. Tudom, nem mindig van ez így, de nem tudok ennél jobbat kitalálni. A kultúra – amely az emberiség által fölhalmozott javak, tapasztalatok, értékek és magatartásformák összessége – gazdagabbá, és talán közösségibb emberré is tesz bennünket. A bölcsészettudományok ehhez nagyon jó alapanyagot tudnak biztosítani a történelem, az irodalom, a néprajz, és más, ezekhez hasonló tantárgyak révén.

Mit ajánlana kezdésképpen valakinek, aki eddig keveset, vagy egyáltalán nem foglalkozott bölcsészettel?

Szerencsére annyi szintje és oldala, színe van a bölcsészettudományoknak, hogy mindenki megtalálja ebben a számára érdekeset – hozzátenném, hogy nem kell feltétlenül iskolai végzettség ehhez. Nem a bölcsészettudományi karra kell feltétlenül járni ahhoz, hogy megismerjem az emberiség kultúráját. Persze egy nagyon jó alap, itt hatvanöt nyelvet oktatnak, tessék ezt elképzelni – Európában van ennyi, persze minden kisebbségi nyelvet is beleszámítva. Ezeknek a kultúráját, múltját is oktatják. Hogy a kérdésre is válaszoljak: mindenki keresse meg a saját magában meglévő motivációt – biztos, hogy mindenkiben megvan az érdeklődésnek valamiféle csírája, bár lehet, hogy valaki még nem fedezte föl.
Mi érdekel? Ha a virágok érdekelnek, akkor el lehet kezdeni a virág művelődéstörténetével. Rapaics Raymund A Magyarság virágai című könyve szépen leírja például, hogy az ibolya mikor bukkant fel a magyar kultúrtörténetben. Ha szeretem a virágokat, akkor talán érdekel, hogy mit szimbolizál, hol ültették és hol nem. Most gondoljunk egy fiúra, akit az autók érdekelnek. Ennek van bölcseleti vonatkozása? Persze, az egész autó kultúrhistóriája.
Mondok egy extrém példát: a mellékhelyiségek. Az ember azt mondja, hogy erről nem szoktunk beszélni. Azt mondják, hogy illemhely, a vécét ki sem mondjuk, mert az durva. Óriási kultúrtörténete van az ókortól napjainkig. Nagyon hasznos és érdekes dolgokat lehet megtudni erről az egyébként nem túlzottan agyonbeszélt történetről. Ez is az emberiség kultúrájának része, hiszen a higiéniáról van szó.

Jól érzem az elmondása alapján, hogy a multidiszciplinaritás fontos és szükséges ahhoz, hogy az ember helyesen szemlélje a világot? Az autó egy alapvetően műszaki dolog, de a kultúrtörténete már bölcsészet. Mit gondol erről, hogy viszonyul hozzá, mesélne néhány példát az életéből?

Nem tudom, hogy szükséges-e a multidiszciplinaritás. Sokféle személyiség, sokféle habitus létezik. Édesapám nem volt multidiszciplináris ember, ő az egész életét a magyar nyelv történetének a kutatásának volt, azon belül is leginkább a Jókay-kódexnek szentelte. Én egy csomó dologba beleártottam magamat, kerestem a kapcsolatokat. Mind a kettő lehet értékes, és valószínűleg értéktelen is: azt hiszem, a személyiségünktől függ, melyik utat választjuk. Nagyon becsülöm azt, aki hajlandó egész életében egyetlen dologgal foglalkozni, de arról aztán mindent tud – saját magam számára igazából az a megfelelőbb, hogy mindig keresem a tudomány határait.
Legutolsó kutatásom az álmokhoz kapcsolódik. Óriási művelődéstörténete van – a Biblia tele van álmokkal, voltak népi álmoskönyvek a nép által lejegyzett álmokkal, jelentésekkel bíró álmok gyűjteményei… Nem itt indultam el, Indiában jártam. Valami megérintett: újra emlékszem az álmaimra (egyébként mindenki álmodik minden éjjel, csak nem emlékszik rá). A gyerekkori álmaim még megvoltak körülbelül, de aztán nem foglalkoztam vele, zaklatott életet éltem. Elkezdtem reggelente leírni ezeket az álmokat. Itt a multidiszciplinaritás: rájöttem arra, hogy a nyelvészetben és a retorikában tárgyalt gondolatalakzatokhoz hasonlóak az álmok is. Királyok bora, borok királya – ez egy kiazmus, egy cserés szerkezet. Ilyen felcserélt dolgok vannak az álmainkban is. Amikor az álmunkban valami illogikus dolog van, és nem akarjuk kiegészíteni, akkor tulajdonképpen egy ilyen preformált valamivel találkozom. Ezzel kezdtem foglalkozni – egyébként kik kutatják mindezt? Alapvetően a pszichológusok. Freud és Jung nyomán indult el a tudományos álomkutatás. Ma már az agykutatók is foglalkoznak vele: csak harminc éve jöttek rá arra, hogy agyunknak nem két állapota van, hanem három. Az ébrenlét és az alvás mellett az álmodás egy harmadik állapot, külön fiziológiai jegyei vannak, hiszen az ember agyi energiafelhasználása ilyenkor a legnagyobb.
Az álomban sajátos tevékenység folyik, ezt az agykutatók is kutatják – ehhez most hozzá tudtuk tenni a bölcsészettudomány részéről azt, hogy ezek ugyazok a gondolkodási mechanizmusok, illetve alakformák, amelyek a beszédet is formálják. Azt gondolom, hogy ez egy elég jelentős dolog. Amikor ezt megírtam, a Magyar Nyelv és a Nyelvőr visszadobta: egyrészt nem értett hozzá senki, nem tudták elbírálni – ezzel senki nem foglalkozott nyelvészként. Aztán mégis odaadták valakinek, aki azt mondta, hogy hát a szerző, leírja azt, hogy az álom nem a kommunikáció eszköze, tehát nem tartozik ide. Ezek névtelen lektorok. Nem akartam vele vitatkozni, hogy a nyelv sem, a kommunikáció eszköze minden esetben, sőt, az esetek nagy részében a nyelvhasználat puszta viselkedés. Látszik, hogy a multidiszciplinaritás nem mindig jó, bár néha nagyon is az, mert érdekes: egy agykutató kérte el később az írásaimat. Emellett a megtiszteltetés ért, hogy a vezető nyelvészfolyóiratok nem közlik ezt a tanulmányomat – nem baj, mert más majd közölni fogja, mert megvan a helye. Vannak nagyon érdekes, új, örömöt adó területek: persze közben megjelenik az is, hogy azt mondják, úgysem ért hozzá, hiszen az nem az ő területe, kókler ebben a dologban – tehát veszélyes is lehet.

Nem lehet, hogy itt a klasszikus paradigmaváltás esete áll fent?

Hát ez a Thomas Kuhn-i felfogás, ugye. Magam a tudományköztiségben egyébként a szemiotikával, a jeltudománnyal foglalkozom – ez a tudományág a hatvanas években futott föl, aztán leáldozott egy kicsit. Ma már nagyon kevesen vagyunk azok közül, akik ezzel foglalkoztunk – ma már gyanúsnak is tartják, akkor még nagyon kedvelték, de nagyon sok jó dolgot tudunk csinálni. Saját tudományomon, a nyelvtudományon belül is van ilyen: húsz éve mindenki strukturalista volt még, most mindenki kognitív akar lenni – megjósolom, hogy húsz év múlva mindenki majd valami más akar lenni.
Mindegyikből tanultam, mindegyik iránt vonzódom, mindegyikben látok jót, és nem szeretem magam rögtön egy iskolába belesulykolni – ez a nehezebbik út. Ha sikeres akarsz lenni, rögtön állj be egy divatos irányzatba, egy lehetőleg akadémikusnak nevezett személy mögé, és akkor nagyon gyorsan tudsz majd „tudományos” sikereket elérni – csak nem lesz örömöd az életben. Az öröm ugyanis abban van, amikor ember elmondhatja, hogy valamire ő jött rá, hogy olyan területeken tudott letenni valamit az asztalra, ahol más még soha. Ezek az igazi örömök, de ezeket a tudományos élet nem díjazza. Én ezt választottam, és örömmel csinálom, soha nem is panaszkodtam semmiért – annak ellenére, hogy bizonyos körök nem különösebben ismerik el a tevékenységemet, de ez engem különösebben nem érdekel.

Mi a tudomány szerepe ebben a kontextusban – és egyébként? Nyilván közönséges kérdés, de hogyan juthat el a tudomány haszna az átlagemberhez? Miért van az, hogy az akadémikusok elefántcsonttornyukban őrzik mindazt, amit ők szent Grálnak gondolnak, de valójában nem az? Elvégre most beszéltük, hogy a tudományos paradigma tíz-húsz évente változik…

Először is: nagyon meggyengült a tudományok mindenhatóságába vetett hit. Az ókori görögök óta adott, hogy a világ megismerhető – és az, hogy ehhez fegyelmezettségre, és tanulásra van szükség. Létrejöttek az akadémiák – ugye az 1600-as évektől indulnak, aztán az 1700-1800-as években lesznek a tudomány fellegvárai az egyetemek mellett. Minden, ami megszerveződik, intézményesül, ami valahol magában hordja a megmerevedést. Próbálunk ez ellen küzdeni, és azt hiszem, egyetemünk az ország talán legmozgalmasabb, legszínesebb intézménye.
A tudományok mindenhatóságába vetett hit a 19. században érte el tetőpontját – az ember legyőzi a természetet, a tudomány mindent meg fog oldani, meggyógyítjuk a betegségeket, legyőzzük a távolságokat, fűteni fogunk mindenhol, mosógépek lesznek mindenütt… ez a szcientizmus már a 20. század végére válságba került: rájöttünk arra, hogy a tudomány tényleg létrehozza a mosógépet, az űrhajót, fölmegyünk a Holdra, legyőzzük a betegségeket – és hirtelen akkora tömegben állnak előttünk az új problémák, mintha ez nem is vezetne sehová. Lehet, hogy boldogabbak lennénk, hogyha egy kezdetlegesebb, korábbi állapotban óvatosan megmaradnánk.
Körülbelül ez lenne a válaszom arra, hogy mire való a tudomány – ennek ellenére persze azt gondolom, hogy nagyon fontos, mert mégiscsak a legmagasabb rendű emberi ismereteket tartalmazza, a kutatás, a megismerés, kísérletezés, az emberek életének a jobbá tételére, az életünk jobbá tételére, ez egy nagyon nemes, és nagyon szép dolog. A kérdés második fele viszont arra irányul, hogy a tudomány mindig haladó-e: egyértelműen nem. Természetéből adódóan rengeteg a zsákutca. Ne szégyelljük azt sem, hogy a tudományból meg lehet élni, és vannak megélhetési tudósok is, akik rangjukból adódóan megmerevednek. A jó tudós természetesen mindig tudja, hogy meghaladják. Szerintem óriásit téved az, aki csak egy pillanatig is a legnagyobbnak képzeli magát.
Másrészt: nézzünk magunk mögé csak ötven évvel. Érdekes névsor jönne össze, ha felsorolnám az akkori magyar nyelvészeket. Először is, senki nem ismerne közülük senkit, egy részükről pedig azt mondanánk, hogy „úristen, ilyenekkel is foglalkoztak emberek, hát ezek megőrültek”. Mi pontosan ugyanebben az állapotban leszünk ötven év múlva. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy a tudomány egy végtelen lépcsősor. Mindannyian lépcsőfokok vagyunk rajta: én is ráléptem valakinek a fejére már, az én fejemre is ráléptek már, és biztosan mások is rá is fognak lépni. Ha ilyen alázattal közelítünk hozzá, akkor talán elkerülhető a megmerevedés – és megláthatom a jó gondolatot abban, amit mondjuk egy hallgató fölvet nekem az óra után. Nincs akadémikusi ranghoz kötve, hogy valaki egy jó gondolatot mondjon.
A hallgatóim egyébként most éppen a Nagyváradi Egyetemen ballagtak – azt emelték ki velem kapcsolatban, hogy én voltam az, aki előadás közben megállt, és azt mondta: „ezt most önöktől tanultam, várjanak, mert ezt leírom”. Tényleg ilyen vagyok. Előadás közben általában – nagyrészt fejből adok elő – folyamatosan újragondolom a dolgaimat: ezért is jó az egyetem. Folyamatosan szembesülünk a tudománnyal, a világgal, kommunikálunk a hallgatókkal. Ilyenkor részben ebből, részben a hallgatók visszajelzéseiből eszembe jutnak vadonatúj gondolatok. Ezek általában a kilencven perc végére el szoktak múlni, mert ugye folyamatosan gondolkodni kell a következőn, a következőn, a következőn… és akkor le szoktam ezeket jegyezni. Ezen szoktak mosolyogni a hallgatók – a tanár úr a saját előadásán jegyzetel – hát igen, mert jönnek a gondolataim.
Azt gondolom, addig jó – és a hallgatók ezt észre is vették –, amíg az ember azt sugallja, hogy nem lezárt ismereteket adunk át. Hogy miért kell előadásra járni? Jön egy hallgató, hogy nem fog tudni előadásra járni, adjak neki egy könyvet, és ő abból megtanulja az anyagot. Én persze tudok adni, de mindig mondom, hogy rettenetesen rossz tanár lennék, ha azt adnám elő, amit abban a könyvben én, vagy más már megírt. Fejből adok elő, ezek a gondolatok „itt és most” születnek meg, csütörtökön, nyolc óra tizenöt perckor, az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Nagyrészt persze keretbe vannak foglalva, de itt és most, és csak önöknek szól – ha nem jönnek be, akkor örökre elveszítették, mert jövőre már kicsit mást fogok mondani. Nagy baj lenne, ha most is azt mondanám, amit tíz éve mondtam. Sokat tanultam az eltelt időben. Az előadás itt és most születik, és az egyetem is úgy lett kitalálva, hogy Platón a diákjaival Akadémosz ligetében sétált, és beszélgetett. Egy folyamatos párbeszéd, dialógus, gondolkodás – ez a tudomány. Ezt mindenkinek tudnia kell, függetlenül attól, hogy pályája elején, vagy végén áll.

Mi a bölcsész feladata ma – túl az egyetemen, az akadémián?

Nagy vita volt erről mostanában – ugye elhangzott egy-két buta megjegyzés oktatáspolitikusok részéről a bölcsészet hasznosságával kapcsolatban. Ez egy nagyon szerencsétlen mondat volt – az illető természettudós, én személyesen nagyon jól ismerem, jóban is vagyok vele egyébként, később vissza is vonta egyébként ezt, de óriási vihart kavart vele. Vigyázni kell ezekkel a kijelentésekkel: mi az, hogy haszon? Ez egy nagyon nehéz kérdés – azon már túl vagyunk, hogy a pillanatnyi hasznot nézzük, azt, ami rögtön forintra váltható.
A bölcsészettudomány egy hosszú távú beruházás. A legjobban egyszer egy tanár kollégám fogalmazta meg azt, hogy mire való. Az egyik az, hogy a ma iskolarendszere – ami valóban a kulturális hagyomány átadása – a jövő társadalma. A másik rendkívül fontos gondolat az, hogy az irodalom, a történelem által megfogalmazódott emberi tapasztalatok nélkül az utcán pillanatokon belül totális anarchia lesz. Azért, mert pont ezek azok a tudáselemek, amelyek együttműködésre tanítanak bennünket – arra tanítanak, hogy elfogadd a másikat, akkor is, ha más a kultúrája, a gondolkodásmódja, a generációja, a neme. Olyan dolgok, amit az ember családban és a közösségek által összegyűjtött tapasztalatban sajátít el. Biztos vagyok abban, hogy másképp áll embertársaihoz az, aki fogékony a művészetek iránt, aki el tud merülni egy könyvben – biztos vagyok abban, hogy gazdagabb az emberi kapcsolatrendszere, hogy jobban helyt áll a családban, mert például jobban kezeli a konfliktusokat. Minden családban, minden kapcsolatban vannak konfliktusok – de ezeket lehet kezelni. Ezt áttételesen meg lehet tanulni a művészetekből. Aki sokat olvas, sokféle zenét hallgat, képes arra, hogy az emberekben meglévő sokféleséget is fölfedezze, értékelje, és a helyén kezelje – na, erre a bölcsészettudományok indítanak bennünket.

Az Irányzék című társadalomértő rádióműsor célja a társadalmi jelenségek és azok aspektusainak, kezelésének a bemutatása, elsősorban olyanok számára, akik nem, vagy alig ismerik ezt a tudományt. A műsorban elhangzó beszélgetések A Civil Rádió 98.0-s frekvenciáján hallhatóak. Az interjú első közzététele a lumens.hu-n történt. Az adás létrejöttét az Eötvös Loránd Tudományegyetem 2015-ös Rektori Kulturális Pályázata támogatta.

Fotó forrása: http://ideak.godinemeth.hu/