Egy célfotó, ami túl sok kérdőjelet hagyott maga után – avagy Le Mans ’66, az autósport egyik nagy rejtélye

Az elmúlt hónapban került a mozivásznakra James Mangold Az aszfalt királyai című új filmje, ami a Ferrari és Ford közötti rivalizálást mutatja be. Ennek a „háborúnak” a kiteljesedése az 1966-os Le Mans-i 24 órás verseny, amely végül a Fordok győzelmével zárult. Azonban ennek a legendás győzelemnek a körülményei számos kérdőjelet és rejtélyt tartalmaznak, amelyet tragédia is követett. Mi is történt valójában?

A történetben odáig érdemes visszamenni, hogy 1963-ban Henry II Ford, a gyáralapító Henry Ford unokája megirigyelte a Ferrarik versenypályán aratott sikereit és dominanciáját, ezért a Ford tulajdonosa megpróbálta rátenni a kezét a Ferrarira, és egy Fordnak kedvező együttműködést nyélbe ütni a Ferrarival. A legendás Enzo Ferrari viszont nemet mondott az üzletre, Henry II Ford pedig válaszként hadüzenetet küldött a versenypályákra.

A Ford egy korábbi Forma-1-es pilótával és Le Mans-i győztessel, Carroll Shelby-vel együttműködve kezdte meg a versenyautók megépítését. A gyárból sikeresen ki is gurult a Ford GT 40 Mk I-es versenyautó, ami azért született, hogy legyőzze a Ferrarikat. Azonban a sorsát nem tudta beteljesíteni, a versenynaptár legnagyobb versenyét, az 1964-es Le Mans-i 24 órás versenyt a Ferrari nyerte, úgy, hogy a nagy rivális Ford GT-k közül egy sem ért célba. A bukás következtében Henry II Ford még jobban önteni kezdte a pénzt a versenyautók fejlesztésébe, aminek 1965-ben már meg is lett az eredménye. A Ford megnyerte a daytonai 24 órás versenyt, igaz, a Ferrari gyári csapata nem vett részt a futamon. Az 1965-ös Le Mans-on pedig már az új GT 40-esek álltak a rajtrácsra, de ismételten alulmaradtak a Ferrarikkal szemben.

Ford GT40 Mk I.

A Ford–Ferrari háborúban a fordulatot az 1966-os év hozta meg, amelynek végén Henry II Ford elégedetten dőlhetett hátra, hiszen a továbbfejlesztett GT 40-esek, amelyek már nem csak gyorsak voltak, de megbízhatóak is, elhozták számára az áhított Le Mans-i győzelmet, méghozzá úgy, hogy az ezüst- és a bronzérem is Ford-pilóták nyakába került. Azonban az eredmény és a verseny körülményei számos rejtélyt és kérdőjelet hagytak maguk után. Mi is történt 1966-ban a Le Mans-i versenypályán?

A verseny előrehaladtával az addig domináns Ferrarik egyre komolyabb hátrányba kerültek a Fordokkal szemben, így a GT 40-esek szép lassan az első három helyre kerültek. Ken Miles – akinek nagy szerepe volt a versenyautó fejlesztésében, és aki 1966-ban már nyert Daytonában és Seberingben is, így az autóversenyzés tripla koronájához már csak a Le Mans-i győzelem hiányzott – és Denny Hulme 1-es rajtszámú autója négy perccel vezetett Bruce McLaren és Chris Amon 2-es számú autója előtt, a harmadik Ronnie BucknumDick Hutcherson páros pedig tizenkét körös hátrányban haladt a harmadik helyen. Minden jel arra mutatott, hogy a végső sorrend is ez marad, azonban a Ford fejesei a totális győzelem érdekében az utolsó boxkiállásoknál arra utasították a pilótákat, hogy a „showbiznisz” kedvéért a három autó egyszerre szelje át a célvonalat. A Ken Miles vezette autó eleget is tett a kérésnek, és bevárta a mögötte jövő csapattársait, így a három gyönyörű Ford „egyszerre” ért célba. A legendás fotók elkészültek, azonban a „holtverseny” olyan kavarodást okozott, amire a mai napig nem lehet teljesen egyértelmű választ adni. A versenyt a sportbírók döntése után a Bruce McLaren–Chris Amon páros nyerte, ugyanis egyes elméletek szerint semmiféle holtversenyről nem volt szó. A fotók szerint a kockás zászló egyértelműen McLarenéket intette le először, ezért a 2-es számú versenyautó nyert, Ken Milesék előtt. Persze ez a felvetés újabb teóriákra ad okot. McLaren gyorsított fel az utolsó száz méteren? Ken Miles lassított le túlságosan, így fejezve ki tiltakozását?

A legendás befutó

És ha célvonal nem is ott volt, amiről a fotók tanúskodnak és ahol a kockás zászlót lengették, az csupán egy szimbolikus művelet volt?

A felvételek tanúsága szerint a boxutcák bejáratát, ahol a valódi célvonal volt, valóban egyszerre, helyesebben szabad szemmel nem látható különbséggel érte el Ken Miles és Bruce McLaren, a harmadik autó pedig nem sokkal mögöttük érkezett (tehát nem volt hármas holtverseny, ahogy az a filmben látható). Azonban az eredmény szempontjából mindegy, hogy hol is volt az igazi célvonal, ugyanis ebben a „verzióban” is McLarenék győztek. Mégpedig azért, mert a páros messzebbről kezdte meg a futamot, így 24 óra alatt nagyobb távot tettek meg, amiért a Le Mans-i trófeát végül nekik ítélték.

Az igazságot tovább árnyalja, hogy a „nagyobb táv-szabályról” ki és mit tudott. Többek szerint csak egy utólagos szabály volt, hogy tudjanak győztest hirdetni, mások szerint viszont a Ford vezetői tudtak a szabályról, így azt is tudhatták, hogy döntésük következtében az élen autózó Ken Miles fogja a rövidebbet húzni. További kérdőjeleket vet föl az is, hogy a felvételek szerint a leintés után Ken Miles győztesként ünnepelt, és csak a pódium előtt derült ki, hogy ki is a győztes. Ennek viszont ellentmond Art Evans, Ken Miles életrajzírója, aki azt írja, hogy az angol pilóta tisztában volt azzal, hogy a „holtverseny” sehogy se fog neki kedvezni.

Az 1966-os Le Mans-i verseny rajtja

Megannyi tisztázatlan kérdés, megannyi elmélet, amire már talán sosem fogunk egyértelmű választ kapni. Azok, akik leginkább eloszlathatták volna a kételyeket és a kérdőjeleket, az 1966-os Le Mans-i verseny hősei, a verseny után nem sokkal, tragikus hirtelenséggel elhunytak. Ken Miles készülve az újabb szezonra és a győzelemre, két hónappal a futam után, egy tesztbalesetben hunyt el, így már nem nyílt újabb lehetősége arra, hogy elhódítsa a tripla koronát. Ken Miles az Amerikai Motorsportok Hírességeinek Csarnokába került. Négy évvel később pedig McLaren is életét vesztette, szintén egy tesztelés során. McLaren csapattársa, Chris Amon a győzelem 50. évfordulója alkalmából 2016-ban egy interjúban arra a kérdésre, hogy mi történt a célegyenesben, röviden csak ennyit mondott: „Az elképzelés az volt, hogy az élen száguldó GT40-esek egyszerre lépik át a célvonalat, de a valóságban persze lehetetlen a holtverseny. Igaz, eleinte tényleg nem is tudtuk, ki nyert közülünk.”

Ken Miles

A film tehát egy igen-igen sok kérdőjelet és kételyt tartalmazó esemény feldolgozására vállalkozott, szerintem sikeresen. Igaz, pár helyen a filmes hatások érdekében tartalmaz némi ferdítést. Ilyen például, hogy a filmben a verseny leggyorsabb körét, egyben az akkori körrekordot is Miles-nak tulajdonítják, holott ez a szintén Forddal versenyző Dan Gurney nevéhez fűződik, aki egyébként a következő évben megnyerte a Fordnak a Le Mans-i versenyt. Valamint a filmmel ellentétben az 1965-ös Le Mans-i versenyen már ott volt Ken Miles is, és az is egyértelmű volt, hogy ott lesz a következő évi futamon is, nem kellett neki ahhoz Daytonában nyernie. Mindezek ellenére egy remek filmet láthattunk, kiváló színészi alakításokkal, amely méltó módon állít emléket az autóversenyzés egyik aranykorának, a legendás gyártóknak és autóknak, és egy olyan autóversenyzőnek, aki a feledés homályába veszett, pedig megérdemelné, hogy a legjobbakkal egy lapon említsék.

Az aszfalt királyai című film plaktája

A film az autóversenyzés rajongóinak erősen ajánlott, de egyúttal laikusabb nézők számára is érdekfeszítő lehet annak bemutatása, hogy a pilóták miért érdemesek a tiszteletre, és hogy miért lehet izgalmas ez a sportág.

képek forrása: motortrend.com, gossipgist.com, smokingbarrels.blog.hu, art.branipick.com, automobilist.com, silodrome.com

forrás: fotura.blog.hu