A videóbíró bevezetésétől sokat várhatnak a futballkedvelők, hiba lenne azonban rögtön csodára számítani, hiszen sok múlhat a részletkérdéseken.
Sokan gondolhatták (többek között én is), hogy a videóbíró bevezetése a labdarúgásban maradéktalanul megoldja azokat a problémákat, amelyek miatt az utóbbi években foghattuk a fejünket egy-egy játékvezetői döntés után, elég (a teljesség igénye nélkül) csak Tevez méteres lesgóljálra gondolni Mexikó ellen a 2010-es világbajnokságon, de említhetjük akár Lampard meg nem adott találatát Németország ellen ugyanezen a vb-n vagy a 2016-os Európa Liga döntőjén kézilabdázó Sevilla-játékosokat.
A helyzet súlyosságát észlelve a labdarúgás szabályalkotó testülete (IFAB) 2016 elején elfogadta a videóbíró tesztüzembe helyezését, így lehetőség nyílt annak gyakorlati alkalmazására is egyes bajnokságokban. Joggal remélhette az egyszerű futballkedvelő, hogy a döntés hatására ilyen bakik nem fognak előfordulni, hiszen véget ér az az abszurd helyzet, hogy a TV előtt mindenki jobban látja, hogy mi történt a pályán, mint maga a játékvezető.
A videóbíró bevezetése óta azonban nemegyszer fordult elő olyan helyzet, hogy az új technológiával új kérdések is felmerültek, például a leggyakoribb ellenérvként felhozott töredezettség problémája a játékban, ami a vitás helyzetek visszanézésével jár, ezt már a legelső videóbírós próbameccsen is megtapasztalhatta Kassai Viktor, amikor a pálya szélére szaladva kellett megvizsgálnia egy büntetőgyanús szituációt (a büntetőt végül helyesen megítélte). A folyamatos játékmegszakítást elkerülendő, újabban a játékvezető nem nézi meg a videót, hanem az elemző csapat értesíti őt a látottakról. Ez a módszer jobbnak tűnik, mint az előző, azonban a töredezettség problémájára nem jelent tökéletes gyógyírt, mivel felmerül a kérdés, hogy milyen szituációk érdemesek visszanézésre, pontosabban, hogy ki dönt arról, hogy mit nézzen újra a játékvezető szakmai stábja. Válaszként felmerülhetnek a csapatok, a játékvezető vagy maga a videóelemző stáb, ebből a csapatok tűnnek leginkább a játékmegszakítás melegágyának, mivel feltehetően számukra minden kedvezőtlen döntést felül kívánnának vizsgáltatni. Vélhetően ez fordult meg a szabályalkotók fejében azon passzus születésekor, mely szerint a videózásért való reklamációnak sárgalap a jutalma. A másik két eset eredményesebbnek tűnik, mivel a szakmai stáb feltételezhetően az esetek túlnyomó többségében látja, hogy milyen helyzetek okozhatnak problémát a játékvezetőnek, azonban így is előfordulhat, hogy egy kevésbé látható szabálytalanság felett elsiklik a figyelmük, pedig érdemes lenne a visszanézésre. Az IFAB végül úgy zárta le a kérdést, hogy az elemző stáb bármilyen helyzetet visszanézhet, és tisztán kivehető tévedés esetén ajánlatot tehet a bírónak a döntés megváltoztatására, aki e javaslatnak egy esetleges videózás után vagy eleget tesz, vagy nem, ezenkívül a bíró maga is kezdeményezheti egy helyzet visszanézését.
A videóelemzők tehát egyszerre közvetítenek tényeket és véleményeket a játékvezető felé, ami bizonyos esetekben nem jár problémával, például ha látják, hogy a labda teljes terjedelmében áthaladt a gólvonalon, akkor nem kell Puhl Sándornak lenni ahhoz, hogy megállapítható legyen a gól ténye. Akadnak azonban olyan helyzetek is, amikor a játékvezetőnek széles körű mérlegelési lehetősége van, például „súlyos szabálytalanság” vagy „sportszerűtlen magatartás” megítélésekor. Ilyen esetekben probléma lehet, ha az elemző csapat téves vagy támadható ítéletét a játékvezető jóváhagyja, megeshet továbbá, hogy a bíró ugyan visszanézi a vitatott helyzetet (már megint a töredezettség…) és ennek ellenére hoz olyan döntést, amelynek helyessége erősen kétséges (ez volt a helyzet például az idei Konföderációs Kupa döntőjén Jara könyököse után). Hiába, olyan helyzetekre nincs csodaszer, amikor az egyik fél a TV előtt is piros lapért kiált, a mellette ülő másik pedig műesésért sárgát a másik csapat játékosának.
Ezek mellett bonyolítja még a helyzetet az egyébként igazságos döntések elfogadhatóságának kérdése a játékosok részéről. A holland Szuperkupán például egy saját 16-osán belül elkövetett szabálytalanság után kb. fél perccel kontrából gólt szerzett a Feyernoord, a bíró azonban videó segítségével kiszúrta a szabálytalanságot, és gól helyett az ellenfélnek ítélt büntetőt. Nem mondhatjuk, hogy az ítélet ne lenne helyes, azonban újabb kérdésként merül fel, hogy egy utólag észlelt szabálytalanság mekkora intervallumot érvényteleníthet a mérkőzés azt követő részéből.
Megállapítható tehát, hogy a videóbíró ugyan nem tojt aranytojást, azonban a legordítóbb tévedések kiszűrésére így is alkalmas, és idővel kialakulhat egy olyan játékvezetői gyakorlat, amely a fent tárgyalt problémák helyes kezelésével korrektebb játékvezetést eredményezhet.
