Távol az olimpiától, távol az olimpia eszmeiségétől

Az olimpiai kandidálástól való visszalépéssel nemrég elestünk a rendezés lehetőségétől, de voltak idők, amikor az amúgy a békét és az összefogást jelképező olimpián való részvételről is le kellett mondanunk – amikor a történelem, vagy ha úgy tetszik, a politika viharai elérhetetlen messzeségbe sodorták az 1920-as antwerpeni és az 1984-es Los Angeles-i olimpiát sportolóink számára.

Amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1914. júniusában Budapestnek ítélte oda az 1920. évi olimpia rendezési jogát, a közelgő fegyveres konfliktusnak már voltak előjelei, és alig egy hónappal később ki is tört az I. világháború. Mondják, egy háborúban nincs győztes – de akkor mit szóljanak azok, akik vesztesként kerülnek ki belőle? Nemcsak azért álltunk a rossz oldalon, mert a fegyverropogás lezárását követő gazdasági-politikai válság háborús vesztesként hatványozottan megviselte a nemzetet, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése és a trianoni csapás mellett még azt is el kellett szenvednünk, hogy lemaradtunk egy olyan olimpiáról, amit az eredeti döntés alapján rendezőként jegyezhettünk volna.

A háború után a NOB az olimpiai mozgalom újjáélesztését tűzte ki célul, és az 1919-es lausanne-i, valamint az 1920-as antwerpeni ülés is ennek a jegyében zajlott, de miután a háborút követően a legtöbb európai állam (Ausztria, Németország, Svájc és Svédország kivételével) megszakította hazánkkal a sportdiplomáciai kapcsolatokat, nyilvánvalóvá vált, hogy a budapesti rendezés teljességgel esélytelen – ám akkor már nem csak ez forgott kockán…

Az 1920. évi olimpia megrendezésének jogát végül a két kandidáló, Lyon és Antwerpen közül a belga város nyerte el, ez viszont még nem volt elég a II. világháborúban győztes országoknak, a vérmesebbek (például az angolok) a vesztesek hivatalos kizárását követelték, míg mások kevésbé voltak vérszomjasak – köztes megoldásként végül a rendező Antwerpenre bízták, kiket hív meg a játékokra.

coubertinÉs bár az újkori olimpia életre hívója, a nemzetközi mozgalom vezetője, a francia Pierre de Coubertin báró igyekezett távol tartani a politikát az általa irányított sportszervezettől – ugyan maga is részt vett az első világháborúban, fegyveres szolgálata idejére azonban a semleges Svájc szülöttét, Godefroy Blonay-t bízta meg a NOB ügyeinek intézésével –, a háborút követő politikai helyzetben minden igyekezete és próbálkozása ellenére a győztes hatalmak nyomására Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária és Törökország, valamint az egymással még hadban álló Lengyelország és Szovjet-Oroszország sem indulhatott az olimpián.

Így vált az 1920-as rendezvény csonka olimpiává, 29 nemzet részvételével, ahol viszont olyan újonnan alakult nemzetállamok képviseltették magukat, mint Csehszlovákia, Észtország és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság.

A sors csúnya fintora, hogy az antwerpeni volt az első olimpia, ahol megjelent az olimpiai eskütétel, a békegalambok röptetése, valamint a világrészek örök békéjét jelképező ötkarikás lobogó.

De sajnos nem ez volt az egyetlen olimpia, amelyről lemaradtunk…

Sok magyar sportembernek fájó emlék 1984, amikor is Los Angelesben zajlottak a XXIII. nyári olimpiai játékok, nélkülünk. Az okok megértéséhez vissza kell menni néhány évet, az előzmények ismerete nélkül nem lehet teljes a kép.

A hidegháború kellős közepén jártunk, amelyet a második világháború két győztes nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió folyamatos rivalizálása jellemzett, mind ideológiai, kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai téren. Moszkva már az 1976-os olimpia megrendezésére is benyújtotta pályázatát, de akkor még Montréal kapta a rendezési jogot, 1980-ban viszont elnyerte azt, ráadásul éppen Los Angeles ellenében. A rendezés előkészületei javában zajlottak, a legjobb sportolók már meg is kezdték a felkészülést a közelgő moszkvai világeseményre, amikor a politika ismét közbeszólt. A megnyitó előtt fél évvel, 1979 decemberében szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba, amire válaszul Jimmy Carter amerikai elnök közleményben szólított fel minden országot, hogy ne vegyenek részt a moszkvai olimpián. Az amerikai kormány nyomására számos ország olimpiai bizottsága a részvétel ellen szavazott – érdekes módon Nagy-Britannia, Margaret Thatcher miniszterelnök minden próbálkozása ellenére, nem –, bojkottot hirdetve a moszkvai olimpiára, amelyen végül csak 81 nemzet sportolói vettek részt, 65 ország (több is gazdasági nehézségekre hivatkozva) nem nevezett versenyzőt a csonka olimpiára, néhány nyugati ország sportolói pedig közös olimpiai csapatban indultak a versenyeken.

Ezt követte a Los Angeles-i olimpia 1984-ben, de sajnos nemcsak időrendben volt a következő, hanem a részvétel, pontosabban annak hiánya okán is. Pedig a NOB és elnöke, a kiváló spanyol sportdiplomata, Juan Antonio Samaranch minden követ megmozgatott, hogy a négy évvel korábbi események ne ismétlődhessenek meg, ne essen újabb folt az olimpia becsületén, az erőfeszítések azonban hiábavalónak bizonyultak, a politika ismét közbeszólt.

csernyenko1984 elején a Szovjetunió többször is panaszt nyújtott be rendezési hiányosságok miatt, majd Konsztantyin Csernyenko pártfőtitkár bejelentette a Los Angeles-i olimpia bojkottját, arra hivatkozva, hogy a szovjet sportolók biztonsága nem garantált az Egyesült Államokban. Szovjet oldalon abban reménykedtek, hogy ez megakadályozza majd Ronald Reagan amerikai elnök újraválasztását is, de ez a számításuk végül nem jött be.

A szovjet pártvezetés felhívására szinte minden szocialista ország melléjük állt (csak Jugoszlávia és Románia nem), jelezve, hogy szolidaritásból nem indítják sportolóikat Los Angeles-ben, Magyarország pedig hivatalosan 1984. május 16-án csatlakozott a távolmaradókhoz. A tényleges határozat azonban már a két nappal korábbi MSZMP Politikai Bizottsági ülésen megszületett, a Magyar Olimpiai Bizottságnak már csak annyi dolga maradt, hogy szavazásra bocsássa a kérdést – de hát azokban az időkben ki mert volna szembeszállni a már korábban meghozott politikai döntéssel…? A szavazás végül egy ellenszavazattal (aki volt olyan bátor: dr. Jacsó István, a Magyar Kézilabda Szövetség delegáltja), három tartózkodás mellett, szinte egyhangú döntéssel zárult: Magyarország sportolói nem indulnak a Los Angeles-i olimpián.

Nekünk pedig újfent a tehetetlen csalódás jutott osztályrészül, amiképp az I. világháború győztes nagyhatalmai keresztbe tettek a magyar sportolók olimpiai részvételének 1920-ban, úgy a magyar politikai és sportvezetés nem tudta ellensúlyozni a szovjet befolyást 1984-ben. Ezáltal számos kiváló magyar sportember esett el a lehetőségtől, hogy megmérethesse magát, és valószínűleg számos, de inkább számtalan éremről, jó helyezésről kellett lemondanunk emiatt, megemlítve akár az aranyesélyes birkózót, Gáspár Tamást, vagy a sportlövészet akkori favoritját, Bodnár Tibort.

A történeti hűség kedvéért említsük meg a kézilabdázó Gódorné Nagy Mariannt, illetve a távolugró Szalma Lászlót is, akik az eredeti forgatókönyv szerint az olimpiai esküt mondták volna el a magyar csapat képviseletében – ők is milyen felejthetetlen, örök értékű emlékkel lettek szegényebbek.

Gondoljunk csak bele, egy sportoló életében az olimpia a legfőbb motiváció, hiszen a jobbnál jobb ellenfeleken át már odáig eljutni is egyfajta győzelemmel ér fel, mégis, a tehetsége ellenére mennyi kiváló sportember maradt le róla annak ellenére, hogy a rendelkezésére álló idő alatt mindent megtett érte.

Los Angeles-be készülő sportolóink közül mindenki mély megdöbbenéssel vette tudomásul a hírt, miszerint lemaradunk az olimpiáról, többen sírással küszködtek, de volt olyan is, aki nem bírta visszafojtani a könnyeit.

Pedig azt mondják, sírni csak a győztesnek szabad. De mi tudjuk, a sportban a részvétel a fontos…

Összegzésképpen elmondható: a sport sajnálatos módon hiába próbálja távol tartani magát a politikától, a világon egyedülálló népszerűségének köszönhetően kiemelkedő érdeklődés övezi, ezáltal már sokszor vált a politika céltáblájává.

Források:
www.hirmagazin.sulinet.hu
www.mno.hu
www.sport365.hu
www.origo.hu

Képek forrása:
www.green-fitness.hu
www.index.hu
www.dailynews.lk