A sport sok mindenre megtanít minket. Alázatra, tiszteletre nevel, és eközben olyan küzdőszellemet is ad, amelyet később az élet minden területén hasznosítani lehet. Egy úszóbajnok, majd a ritmikus sportgimnasztikában is szép eredményeket elérő hallgatótársunkkal beszélgettem…
Elsősként még sokan nem ismernek, bemutatkoznál nekünk?
Kalina Tamara vagyok, elsőéves történész. Vecsésről járok be mindennap az ELTE-re.
Mikor kerültél közelebbi a kapcsolatba a sporttal?
Három évesen kezdtem el úszni, még óvodás koromban.
A szüleid javasolták?
Igen. Azt szerették volna, hogy sportoljak valamit, és mivel imádtam a vizet, nem is jöhetett más számításba.
Voltak komolyabb terveid is?
Természetesen ilyen fiatalon még nem akartam semmit, csak jól érezni magam. Néhány évvel később már kész tényként közöltem otthon, hogy úszónő szeretnék lenni.
Örömmel vették ezt a családban?
Igen, mindenben mellettem álltak. Sporttagozatos általános iskolába is írattak, ahol egy rövid időre megismerkedhettem a kézilabdával is. Fél évig űztem az úszás mellett, de rájöttem, hogy a kézilabda nem az én sportom.
Így maradt az úszás.
De nem sokáig. Az iskola miatt muszáj volt valamilyen plusz sportágat választanom, és mivel sok ismerősöm szertornázott, én is e mellett döntöttem. Meg hát tudod, kislányként csak a szép nőiességet láttam, a gyönyörű sminkkel, a csilli-villi rucikkal.
Pontosan mikor is kezdtél a szertornával foglalkozni?
Hatodikban, tizenegy évesen mentem le az első edzésemre.
Nem volt az egy kicsit kései?
De. Sajnos igen. Akikkel edzésre jártam már évek óta csinálták, az izomzatuk hozzászokott, sokkal hajlékonyabbak voltak nálam. Rengeteget kellett edzenem, hogy utolérjem őket. Úgy kellett edzenem, mint Jean Claude van Damme-nak, hogy megtudjam csinálni a spárgát. Szó szerint úgy. Két zsámolyon kellett megtartanom magam, minimum fél órán keresztül. Ha nem ment, akkor az edzők rásegítettek egy kicsit. Nem adtam fel, és végül megcsináltam a spárgát, de a szaltóval se voltak már problémáim.
Versenyeken is indultál?
Persze, nem csak hobbiból edzettem és „sanyargattam” magam. Többszörös kerületi bajnok voltam úszásból. Ritmikus gimnasztikában már sajnos nem volt ilyen sikeres a sportpályafutásom. Ott csak kerületi második voltam, de a diákolimpián is indultam.
Ilyen tervek és múlt után, hogy-hogy az ELTE-n találkozhatunk veled és nem érmekkel a nyakadban, a tv-ben nyilatkozva, egy-egy verseny után?
Erről nem szívesen beszélek. Volt egy balesetem 14 éves koromban. Egy gyakorlás során rosszul érkeztem gerendára és elmozdult két csigolyám. Az orvosok felkészítettek arra is, hogy nem biztos, hogy megfelelően tudom majd használni a lábamat. Egy évig jártam gyógytornára és különböző kezelésekre, aztán újrakezdtem.
Egy ilyen súlyos sérülés után ugyanúgy folytattad az úszást és a gimnasztikát?
Három éves korom óta sportolok, ez az életem része lett. Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni, szükségem volt a mindennapos mozgásra. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, nélkülük nem kezdhettem volna újra a sportolást. Sajnos csak a gimnasztikát tudtam folytatni, mivel az úszást már nem bírta a hátam, és ez is hiányzik a legjobban.
Mennyire nehéz így az edzés, versenyeken indulsz még?
Már nem bírom a nagyobb terhelést. Ha front van, akkor szükségem van gyógyszerekre is, hogy elviseljem a fájdalmat, mert különben kibírhatatlan lenne. A baleset után 16 évesen újrakezdtem, csináltam még két évig, de most már inkább az egyetemre koncentrálok. Komoly terveim vannak. Hadtörténettel szeretnék foglalkozni, a későbbiekben majd doktori szinten is. A sport adta pozitívumokat viszont sosem felejtem el.
Köszönjük, hogy megosztottad velünk gondolataidat!
