Élsportoló egyetemisták (III. rész) – Dombi Rudolf: Tanulni arany

Sorozatunk harmadik felvonásában a londoni olimpián K2 1000 méteren aranyérmet szerző Dombi Rudolffal beszélgettünk.

A korábbi évtizedek hagyományaival ellentétben a XXI. század élsportolóinál már megszokott, hogy tudatosan készülnek az aktív sportpályafutásuk utáni időszakra. Ennek a trendnek megfelelően a legtöbb magyar sportoló a versenypályák borítása mellett valamelyik iskola padját is rendszeresen koptatja. Sorozatunkban bemutatjuk nektek, hogy kik azok a televízióból, újságokból jól ismert példaképek, sztárok, akikkel akár valamelyik egyetem vagy főiskola folyosóján is összefuthattok. Az első részben stílszerűen a londoni nyári olimpiai játékok első magyar érmesével, a harmadik helyezést elérő Csernoviczki Évával beszélgettünk, ezt követően az ezüstérmes Lőrincz Tamás osztotta meg velünk gondolatait, most pedig a sort folytatva egy aranyérmes egyetemistával készített interjúnkat olvashatjátok. Ez a kiváló sportember nem más, mint a huszonhat esztendős Dombi Rudolf, aki Londonban K2 1000 méteren Kökény Rolanddal karöltve állhatott fel a dobogó legfelsőbb fokára.

Amellett, hogy immár olimpiai bajnoknak mondhatod magad, a Semmelweis Egyetem sportszervező szakán a magyar felsőoktatásban is részt veszel. Miért éppen ezt a képzést választottad?

Évekkel ezelőtt elterveztem, hogy itt szeretnék tanulni. Az érettségi után először a testnevelőedzői szakra jelentkeztem, de aztán erről végül is letettem. Nem éreztem azt, hogy tréner akarnék lenni, talán a túl sok edzőtáborozás emlékképe riasztott el. Ettől függetlenül azért a későbbiekben is maradnék a sport területén, ám valahol inkább a háttérben húzódnék meg, innen jött a sportszervező szak gondolata.

Mennyire összeegyeztethető a tanulás az élsporttal?

Nehezen, mert a miénk úgymond huszonnégy órás szolgálat. Levelezőn vagyok, de a páros félévek, a nyári vizsgaidőszakok így is nagyon húzósak. Leülök tanulni, de annyira a versenyeken pörög az agyam, hogy egyszerűen nem tudok rendesen koncentrálni – így volt ez a tavalyi olimpia előtt is. A válogatóversenyek – ezek alapján kvalifikálhatjuk magunkat a nagy világeseményekre – sajnos általában erre az időszakra esnek, így ekkor vizsgázni nekünk diáknyelven szólva elég nagy „szívás”. Ám azt gondolom, hogy a tanulás esetében az okozhatja a legnagyobb fáradtságot, ha valaki kényszernek érzi azt. Érzelmi alapon megközelítve, ha valakinek van kedve tanulni, akkor minden nehézség ellenére meg fogja tudni oldani a feladatát.

"Mint hal a vízben"Mikor kezdtél el versenyszerűen sportolni?

Szervezett keretek között tíz évesen kezdtem a kajakozást, de az első lépések sokkal korábbra tehetőek, hiszen gyakorlatilag a Dunán nőttem fel. Novemberi gyerek vagyok, a szüleim pedig már a születésemet követő első tavasszal megszerettették velem a vizet.

A leendő gyermekeidre is tovább száll majd ez a családi hagyomány?

A vízre biztosan kiviszem majd őket, de erőltetni semmiképpen nem fogom, mert tudom, hogy ez akár óriási szenvedéssel is járhat. Ha mégis kedvet kapnának hozzá, akkor persze támogatom majd őket.

Gyerekkorodban volt példaképed?

Kimondottan példa sosem lebegett a szemem előtt, de a legjobbakat mindig ámulattal figyeltem. Gondolok itt például Kamerára (Kammerer Zoltán – a szerk.) vagy éppen Storcz Botondra (jelenleg a magyar válogatott szövetségi kapitánya – a szerk.) Aztán, amikor már egymás ellen versenyeztünk, azon voltam, hogy megverjem őket.

Ha már a nagy elődöknél és vetélytársaknál tartunk: sokan mondják, a kajak-kenu az kivételes sport, ahol a honi mezőny erősebb, mint a nemzetközi. Valóban így van?

Van benne igazság. Persze a világ élmezőnye se gyenge, de idehaza tényleg kiváló sportemberek űzik ezt a sportágat. Éppen ezért hatalmas rangja van a magyarországi versenyeknek.

Térjünk át egy kicsit Kökény Rolival való kapcsolatodra. A párosok esetében nyilván kivételes összhang szükségeltetik, a vízen kívül is jól megérted magad hajóbeli partnereddel?

Tudom, elképesztő dolog, de egy idő után már odajutottunk, hogy Rolival egyszerre köszöntünk egymásnak, és olyan is sokszor előfordul, hogy egy adott pillanatban pontosan ugyanarról kezdünk el beszélni. A legjobb pedig az egészben az, hogy ez a nagyszerű szinkron nem ránk lett kényszerítve, hanem az edzések, a versenyek során fokozatosan alakult ki.

Annak ellenére is, hogy kis túlzással az apád lehetne…

Inkább nagy túlzással, hiszen tizenegy évesen azért még kevesen vállalnak gyereket. De értem a célzást, viszont ez a különbség nekünk inkább az előnyünkre vált. Én talán valamivel dinamikusabb vagyok, Rolinak viszont hihetetlenül nagy tapasztalata van, így jól kiegészítetjük egymást. Nemcsak a magánéletben igaz, hogy egy jó partner nagyon sok mindenen képes átsegíteni, hanem a sportban is.

Márpedig időnként adódhatnak nehézségek, sosem gondoltál rá, hogy feladod?

Megérte a sok fáradtságotNem vagyok az a fajta ember. Bár azt el kell ismernem, a középiskolai évek például irtózatosan kemények voltak. Nem lennék tőle elragadtatva, ha még egyszer végig kellene csinálnom. Minden egyes hétköznap hajnalban fél ötkor felkelni, hogy aztán jöjjön másfél óra edzés, majd iskola, az órák után pedig ismét egy kis tréning. Könnyen belátható, hogy a tanulásra így már nem sok idő maradt… Sőt emlékeim még vasárnaponként is reggel fél hatra jártam ki edzeni. Amikor hazaértem, a szüleim általában még aludtak. A gimnáziumi osztályközösségben sem voltam igazán benne, hiszen, amikor a többiek bulizni jártak, én akkor is keményen melóztam.

Ha az olimpiai aranyérmedre nézel, valamelyest azért csak el tudod feledni a verejtékes és néha fájdalmas gimnáziumi éveket…

Ha erre a csodálatos medálra nézek, arra gondolok: minden megérte, amit megtettem érte. A középiskolai tanáraim közül egyébként többen is felhívtak az olimpia után – olyanok is, akik anno nem feltétlenül örültek annak, hogy kimaradok a suliból –, most mind azt mondták, a lehető legjobb utat választottam.

2016-ban, Rióban jön az ötkarikás álom folytatása?    

A siker függővé tesz, London óta csak még nagyobb „vérszagot” érzek. De ha négy év múlva nem jön össze egy újabb csodálatos győzelem, akkor sem leszek elkeseredve. Olimpiai bajnoknak mondhatom magam, és ezt már senki sem veheti el tőlem.

(fotó: ittlakunk.hu, NS-archív, MTI)