Hiába telt el közel két hónap szenzációs londoni sikere óta, Szilágyi Áron kardvívó továbbra is az egyik legfelkapottabb olimpiai bajnokunk. Az ELTE Online-nak most többek között arról is mesélt, hogyan birkózik meg a rengeteg szerepléssel, mik a további tervei egyetemünkön, és azt is elárulja, hogy mire használta először az olimpiai aranyat…
Jól mutatja a jelenlegi helyzetet, hogy júliusban gyors telefonos egyeztetés után a lágymányosi kampuszon adtál interjút az ELTE Online-nak, most pedig már a sajtósodnál kell bejelentkezni. Hogy tűröd a szűnni nem akaró érdeklődést?
Elég hamar kezelhetetlenné vált a helyzet, de ahogy hazajöttem, másnap már jött is a segítség.
Azóta is nagyon sok a megkeresés, de ennek örülök, hiszen azt mutatja, hogy ez nemcsak az én sikerem, hanem mások is tudnak velem örülni. Az is egy jó dolog, hogy vihetem a vívás hírét. Sokszor megfordultam mostanában a Vasas vívótermében, és azt látom, hogy sokkal több gyerek jár edzésre, mint az olimpia előtt. Persze néha érkeznek furcsa és abszurd megkeresések is, de azokat egyszerűen nem vállalom el, így tényleg semmi negatív élmény nem ér.
Fiatal, jó kiállású, intelligens sportoló vagy, aki immár olimpiai bajnok is. Minden adott, hogy meghatározó személyiségként legyél jelen a köztudatban. Törekedsz erre tudatosan is?
Van a sportnak egy rendszere, amibe beletartozik az is, hogy jól el tudd magadat adni. Ez főleg szponzorációs szempontból érdekes. Engem ennél sokkal jobban érdekel az, hogy a mostani népszerűségem által mit adhatok vissza a klubomnak vagy a sportágamnak. Ez a siker ugyanis egyáltalán nem csak rólam szól.
Csak az ELTE Online Facebook-felületére több ezer gratuláló hozzászólás érkezett. Az egyébként sokszor cinikus egyetemistageneráció is fenntartások nélkül tudott Neked örülni…
Úgy gondolom, hogy a sport és az olimpia hozza ezt ki az emberekből. Londonban, majd később itthon is azt tapasztaltam, hogy erre a két hétre mindenki elfelejti a gondjait vagy a sérelmeit, és szurkol a magyar sikerekért. Erről szól ez az egész, hogy a verseny nemcsak nekünk, sportolóknak, hanem a szurkolóknak is egy igazi ünnep.
Viszont csak négyévente rendezik meg, nincs sok javítási lehetőség. Ennek tükrében hogy zajlott a felkészülésed hajrája?
Sokat foglalkoztunk sportlélektanászaimmal ezzel. A lényeg az volt, hogy bármi történik év közben, az ne befolyásolja az olimpiámat. A London előtti utolsó két versenyemre ez hatványozottan igaz volt. Volt egy Európa-bajnokság, majd egy chicagói világkupaverseny. Előbbin kiestem a harminckettő között, utóbbit viszont megnyertem, de végig úgy voltam vele, hogy ezzel nem foglalkozom, hanem csak az olimpia lebegett a szemem előtt.
Londonban már az első asszótól kezdve látszott, hogy lehengerlő leszel. Ezek szerint minden úgy alakult, ahogy elterveztétek?
Utólag azt mondom, hogy a mentális felkészülés nagyon jól sikerült, és ez már eleve adott egy komoly magabiztosságot. Fontos volt, hogy kipihent és koncentrált legyek, de figyelni kellett arra is, hogy ne nyomjon össze az olimpia terhe. Próbáltam nem úgy kezelni, mint a világ legnagyobb eseményét. Ezért is utaztam ki csak pár nappal a verseny előtt, hogy ne befolyásoljanak a külső tényezők.
Az aranyat érő tus után mikor adódott először olyan pillanat, amikor át tudtad gondolni kicsit, hogy mi történt Veled?
Azóta sem volt rá időm… Komolyra fordítva a szót, az első ilyen talán akkor volt, amikor éjjel kettőkor visszaértem a sajtóközpontból a faluba. Akkor már mindenki aludt, én pedig egymagamban elkezdtem olvasgatni a telefonomon az sms-eket és a Facebook-üzeneteket. Itt tudtam először kicsit átgondolni, hogy mit sikerült elérnem. Nagyjából két órán át ülhettem ott, de a tizedéig sem jutottam a gratulációknak, mivel még akkor is folyamatosan jöttek. Most, hogy bő egy hónap eltelt, már mondhatom azt, hogy összeraktam fejben, hogy mi történt velem, és ez mivel jár.
Muszáj szóba hoznom a Himnuszt, aminek egy merőben újszerű „feldolgozását” játszották le a tiszteletedre. Ezt hogy élted meg?
A világkupaversenyeken már hozzászoktunk, hogy érdekes dallamokat játszanak le, így annyira nem lepődtem meg. Inkább az zavart, hogy nehéz volt követni, hogy hol tart a szöveg, és ez megnehezítette az éneklést. Az egész élvezeti értékéből viszont nem vont le semmit ez a gikszer. Minden másodpercét élveztem!
Már aznap este elterjedt az interneten a pletyka, hogy egy magyar sportoló a kellő akkreditáció hiányában az aranyérmét felmutatva tudott felszállni a buszra az olimpiai faluban. Tényleg volt ilyen?
Nagyjából így volt, ahogy hallottad. Az történt, hogy az olimpiai faluból kellett volna eljutnunk a sajtóközpontba, egy élő felvételre. Arra viszont már nem volt idő, hogy a szükséges engedélyt beszerezzük. A MOB sajtós kísérője próbált segíteni, de nem sikerült meggyőznie a szervezőket. Nekem meg a kezem ügyében volt az érmem. Amikor ezt kiszúrta az egyik illetékes, megkérdezte, hogy ez igazi arany? Nyugtázta, hogy tényleg az, kért egy közös fotót, aztán máris mehettünk tovább…
Apropó, aranyérem. Hol tartod?
Még sok helyre vinnem kell, így általában a kocsiban van. A végleges helye pedig valószínűleg a szüleimnél lesz, ahogy az eddigi összes érmemnek.
Most, hogy másfél hónap eltelt a fantasztikus sikered óta, tudsz kicsit a családoddal és a barátaiddal is lenni?
Szerencsére azért sikerül. Most nincsenek külföldi edzőtáborok és versenyek, helyette viszont van rengeteg szereplés. De legalább itthon vagyok, azt pedig már megszokta a családom és a barátaim, hogy nehéz elérni engem, és előre kell időpontot egyeztetnünk.
Beszéljünk kicsit azért az ELTE-ről is. Milyen reakciók érkeztek az egyetemről?
Rengeteg visszajelzés jött onnan is. Nagyon jólesett, hogy sok tanárom is írt, de gratulált a rektor úr és a dékán asszony is. Örülök, hogy ők is figyelemmel követték a szereplésemet.
Be fogsz tudni járni ebben a félévben?
Tanulmányi szempontból most kicsit hektikus a helyzet. Az talán az eddigiekből is kiderült, hogy egyelőre nem tudok csak a tanulásra koncentrálni, ezért ezt a félévet passziváltatni fogom. Utána viszont mindenképpen be akarom fejezni a nemzetközi tanulmányokon hátralévő egy évemet.
Hogy elkezdhesd a pszichológiát…
Igen, ez még középiskolában kezdett el érdekelni, de csak tavaly decemberben jutottam el odáig, hogy meg merjem jelölni, és egyetemi szinten tanuljam. Egyszerűen érdekel a pszichológia mint tudomány. Azt viszont még nem tudom, hogy a két szakom közül később melyiket fogom jobban hasznosítani. Az ELTE nemzetközi tanulmányokat nagyon szeretem, irtó érdekes dolgokat tanítanak. A pszichológiát pedig kíváncsian várom.
Segít abban az élsport, hogy a vizsgáidat sikeresebben vedd?
Több szempontból is. Legyen szó írás- vagy szóbeli vizsgáról, én egyszerűen nem szoktam izgulni. Bennem egy vívóverseny során olyan adrenalin gyülemlik fel, ami a vizsgákon sosem. Sokszor furcsa is látnom, ahogy a folyosón remegő kézzel és lábbal állnak a hallgatók. Emellett az időbeosztás szempontjából is hasznos a sport, mert nincs lehetőségem semmit sem az utolsó pillanatra hagyni a feszített tempó mellett. Persze, ahogy mindenkinek, rossz vizsgatapasztalatom természetesen nekem is volt, de nem azért, mert sportoló lennék. Ebből a szempontból mindenki nagyon segítőkész, és pozitívan állnak hozzám.
Az nem nyomaszt kicsit sem, hogy mostantól valószínűleg már nem fogod tudni az „átlagos” fiatalok életét élni?
Azért nem vagyok egy hollywoodi sztár, akit mindenhol üldöznek. Ha akarok, akkor el tudok vegyülni. Az persze igaz, hogy mostanában, főleg ha zsúfoltabb helyeken vagyok, előfordul, hogy odajönnek hozzám. Ilyenkor általában megkérdezik, hogy tényleg te vagy Szilágyi Áron? Én megmondom nekik, hogy tényleg én vagyok, és ezzel vége is van. Szerencsére nem zaklat senki, így mindenhova el tudok menni, ahová régebben is szívesen jártam.
Fotó: Szép Ágnes
