Felnőni kilenc testvérrel – Interjú Szabadi Lídiával

Nem mindig könnyű az élet egy tesóval. Együtt kamaszodunk, osztozkodnunk kell, sok vita alakulhat ki. Mi lehet akkor, ha egy családban tíz testvér is van? Fel lehet egyáltalán nyugodtan nőni, vagy a gyermekkor csupán hatalmas harcok sorozata? Interjúnkból kiderül.

Szabadi Lídia, az ELTE BDPK angol–matematika osztatlan tanár szakos hallgatója szívesen vállalta el az beszélgetést, mondván: „Örömmel vállalom, hiszen ez a legnagyobb büszkeség az életemben.” Aki ismeri Lídiát, az tudja, hogy egy végtelenül kedves, nyugodt és kiegyensúlyozott lány. Hogyan válhatott ilyenné kilenc testvér mellett? Erre is kerestük a választ.

Bemutatnád röviden a kilenc testvéredet, és elmondanád, hányadik vagy a sorban?

– Persze. Ami azt illeti, a mi családunkban nőuralom van: heten vagyunk lányok és három fiú van. Érdekesen alakult, hiszen az első gyermek fiú lett, a második lány, és utána csak csajok jöttek, a változatosság kedvéért utánuk született két fiú, és a nőuralom érdekében a sort két lány zárja.
Kétéves különbségek vannak egyébként többnyire.

Micsoda sor! Te vagy a legfiatalabb?

– Nem, van egy húgom, úgyhogy én a kilencedik gyermek vagyok. 23 éves volt édesanyám egyébként, amikor az első testvéremet világra hozta. Látszik, hogy mennyit változott a világ, és érdekes belegondolni abba, hogy pont annyi volt, mint mi most, mi pedig éppen egyetemen ülünk, és legtöbbünk egy pillanatig sem gondol még a családalapításra.

Lídia nagyon örül neki, hogy nagycsaládban nőhetett fel

Ha már megemlítetted édesanyádat: a szüleid mindig ennyi gyermeket szerettek volna?

– Ez egy nagyon jó kérdés; mindig meg akarom kérdezni tőlük és mindig elfelejtem. Szerintem úgy voltak vele, hogy amennyivel Isten megáldja őket, ők annyit örömmel elfogadnak. Anyáék saját bevallásuk szerint egyébként nem gondolták volna, hogy ilyen sok gyermekük lesz.

Az isteni példa csak egy szófordulat vagy tényleg vallásosak vagytok?

– Mindannyian keresztyének vagyunk és ilyen neveltetést is kaptunk, úgyhogy nálunk a templomba járás és a közös imádkozás megszokott volt. Apa református lelkész itt, Körmenden, emellett megannyi iskolában tart hittant is.

Nagyon fontosnak tartom a keresztény neveltetést, de nehéz szavakba önteni, miért. Számomra elképzelhetetlen, hogy ne így – a szüleimhez hasonlóan – neveljem majd a gyermekeimet. Ha valaki hisz Istenben, az tudja, hogy ezt a gyerekeinek is tovább kell adni, arról nem beszélve, hogy így egy olyan értékrend alakul ki bennük, ami segít a helyes út megtalálásában, az életben való eligazodásban. Például, ha visszatérünk egy percre a közös magán beszélgetéseinkre, amikor elszörnyülködtünk, milyen események zajlanak a világban, én ott is keresztény szemmel nézve beszéltem veled mindenről.

A keresztény neveltetés legfontosabb részeként a szeretetet tudnám kiemelni összesítve, illetve visszatérve az előzőekben említettekre: ezzel a fajta iránymutatással sok bölcsesség adható át a gyermekeknek. Hinni Istenben hatalmas érzelmi biztonságot ad, amit a testvéreim is fontosnak tartanak a gyereknevelésben.

A képen látható menyasszonyt, Mártit, apukájuk adta össze vőlegényével – Lídia pedig jobbról a második a testvérek sorában

Saját életemből emlékszem, néha mennyire nehezen éltem meg a testvérharcokat, pedig nekem csak egy tesóm van. Nálatok milyen volt, hogy ilyen sokan egyszerre kamaszodtatok?

– Az én szemszögemből talán kicsit más lehet, hiszen kilencedikként már beleszülettem abba, hogy tömeg van itthon, de azt gondolom, nem voltak nagy testvérharcaink, és nem civakodtunk azon, kire vagy épp kire nem figyel az adott pillanatban anya vagy apa. Nálunk valahogy úgy alakult, hogy az idősebb testvérek segítettek anyának a kisbabázás körüli teendőkben, úgyhogy figyelemben igazából nem volt hiány. Szerintem ez is segített abban, hogy jó legyen mind a tízünk között a kapcsolat.

Esetemben amúgy sem beszélhetünk problémás kamaszodásról: békés teremtés voltam már tinédzserkoromban is. Észben tartottam, mik a korlátok, és szüleim is tudták, milyen vagyok. Ahogy idősödtem, egy idő után már el mertek engedni ide-oda, és lazábbra fogták a gyeplőt. Tehát amint kialakult a kölcsönös bizalom ilyen téren, nem igazán voltak nagy akadályok. Nem mondom, hogy sosem volt semmi nehézség ez ügyben, hiszen a kamaszkor sehol sem könnyű. Többen közülünk kollégisták voltak, úgyhogy a kamaszodás már egy idő után nem is volt annyira nyomon követhető.

Nem tudom, ismered-e Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét, melyben a pszichológusnő egy transzgenerációs önismereti útra hívja az olvasót. Egyik fejezetében említi, hogy kutatások azt bizonyítják, hogy a fiatalabb gyermekek a testvérek közül a leginkább lázadók. Mit gondolsz erről a tapasztalataid alapján?

– Nem ismerem a könyvet, de nagyon érdekesnek hangzik. Nálunk erre nem tudnék példát hozni, meg is lepődtem ezen a statisztikán. Ha nagyon ki kéne emelnem valamiféle „lázadást”, akkor talán az idősebbeknél feltételezném, közöttük fordulhatott elő inkább, mert akkor még kevésbé voltak a szüleim engedékenyek, mint a sokadik gyermeknél.

Puszta féltésből voltak csak szigorúak a szüleink, és ezt pontosan tudta mindannyiunk. Nem a legbiztonságosabb ez a világ, amiben most élünk, anyaként én is biztos nagyon fogom félteni a leendő gyermekeimet.

Ha már így eljátszottunk a gondolattal, hogy anya leszel, hadd kérdezzem meg: te is ilyen sok gyermeket szeretnél majd, ahányan ti vagytok?

– Őszintén szólva lehet, hogy nekem ehhez a gyermekmennyiséghez nem lenne idegzetem. Többszörös nagynéniként pedig úgy érzem, egész jól belelátok a dolog mélyébe, hogy milyen is lehet édesanyának lenni. Most, hogy látom kívülről, felnőtt fejjel a tesóm gyermekeit, nagyon sok nehézséget észreveszek, amit persze fiatalon nem. És nem kell nagy dolgokra gondolni, csak olyan mindennapi apróságok jutnak ilyenkor eszembe, hogy milyen az, ha egyszerre annyi lurkó csüng rajtad vagy amikor mindegyik egyszerre akar mindent. Kettő-háromnál is kihívás ez, tíznél pláne. Főleg akkor, amikor mi voltunk kicsik, hiszen mi például nem jártunk sem bölcsődébe, sem pedig óvodába. Mindig voltak ugye nagyobb tesók, akik tudtak figyelni a kisebbekre, ha kellett, meg édesanyám úgy volt vele, hogy ha már egy pici miatt amúgy is otthon tartózkodik, hadd legyen otthon a többi bölcsődés-óvodás korú gyermek is. Szóval szeretnék majd természetesen gyermekeket, de csak néhányat. Tíz az rengeteg kihívás lenne, minden szempontból.

Természetesen ezt is csak pillanatnyilag gondolom, ki tudja, mit hoz a jövő. Mindenesetre azt már most tudom, hogy a gyereknevelés nem habos torta és az édesanyák élete otthon se csak játék és mese. Sok kihívást tartogat a gyerekvállalás, de bizonyosan a legszebb munka a világon. Nagynéniként úgy tapasztaltam, hogy bár olykor minden energiámat felemésztik az apróságok, ugyanakkor hihetetlen módon feltölt a velük való foglalkozás.

Egy nyári kép az unokákról, amit nem volt könnyű elkészíteni, mert hol az egyik, hol a másik mászott ki a képből (előre beígért Túró Rudival végül sikerült helyben marasztalni őket)

Azt szokták mondani, hogy a lánygyermekeket valamennyire jobban kell félteni, mint a fiúkat. Nálatok ez tapasztalható volt? Mit gondolsz erről az állításról?

– Én éreztem, de teljesen egyet tudok érteni amúgy ezzel a felvetéssel, mert egy lányra nagyon sok veszély leselkedik. Volt arra példa, hogy tanórán kívüli foglalkozás miatt viszonylag későn értem volna haza. A szüleim nem akarták, hogy gyakran sötétben, este egyedül közlekedjek/használjam a tömegközlekedést. Akkor nem tetszett ez a döntés, de most már visszagondolva egyet tudok velük érteni.

Igazából, ha jobban belegondolunk – és erre édesanyám világított rá –, a fiúkra sem veselkedik sokkal kevesebb veszély, sőt, ő hozzátette, hogy a fiait ugyanúgy féltette, mint minket, lányokat.

Említetted, hogy sokan koleszosok voltak. A szüleitek koncentráltak emiatt arra, hogy hétvégén legyenek közös programok, hogy együtt lehessen a család?

– Szerintem kifejezetten nem szerveztünk semmit, mert már az egy közös program, hogy ennyien együtt vagyunk. Gimnazista korában egyébként mindenki hazajárt hétvégente a kollégiumból, szóval ilyen értelemben a hétvége egyébként is mindig a családé volt. Egyetemistaként persze ez már másként alakult, meg most már mindenki kirepült a családi fészekből, szerteszét az ország különböző részeibe, tehát már ritkábban találkozunk, de próbálunk minél többször, mert az együtt töltött idő mindannyiunknak fontos. Szeretjük aktívan megélni ezeket a pillanatokat: nagyon szeretünk kirándulni például.

Ajánlottad nekem, hogy nézzem meg a Szeleburdi családot. Miközben néztem, egyre csak az járt a fejemben, hogy ha ti laknátok abban a kis panelban ennyien, egymás hegyén-hátán, még annyira sem férnétek el, mint a filmbeli család. Hol nőttetek fel?

– Szerencsére nem az övékéhez hasonló szűkös lakásban nőttünk fel, akkor biztosan több nehézség lett volna. Elég tágas kertesházban nevelkedtünk, a negyedik gyermek után költözött a család Körmendre, úgyhogy én már ide születtem. Nincsen sok külön szobánk, tehát kellett azért osztozkodni bőven, de ez nem okozott senkinek sem problémát szerintem, nekem legalábbis biztosan nem. Most már egyedül vagyok a szobámban, de ezelőtt még két testvérem itt aludt, és nekünk ez egyáltalán nem volt rossz így, meg hát ahogy a mondás tartja: sok jó ember kis helyen is elfér.

Nagyon szeretem amúgy azt a filmet, mi is nagyon játékosak és vidámak voltunk gyermekként, de azt hozzáteszem, hogy mi sosem bosszantottuk fel a szomszédokat, és bár papagájunk sem volt, mint a filmbéli családnak, kutyánk, macskánk, tengerimalacunk viszont igen. Ha néha beszökött hozzánk egy-egy állat, teszem azt béka vagy süni, nagyon tudtunk örülni neki. A filmben látható nyüzsgéssel és sürgés-forgással szerintem minden nagycsaládos tud azonosulni.

A filmben azért az is látszik, hogy a testvérek jó viszonyt ápolnak, ennyi tesó közül viszont – amennyi neked van – könnyű válogatni. Milyen volt a kapcsolatod velük kisebb korodban? Volt esetleg olyan, akivel sokkal közelebb álltatok egymáshoz?

– Igazából szerintem minden tesómmal nagyon jó volt és jó is a kapcsolatom, de persze azért van egy-kettő, akivel rendszeresebben dumálok. Mindig mindenkivel nem lehet beszélni, de talán általánosságban kijelenthető, hogy a lányokkal sokkal több közös témám van például, na meg aztán a fiúk esetében ez ugyanígy elmondható. De egyik nővérem példáját is tudom hozni ide: ötgyermekes édesanyaként ritkán ér rá, szóval vele ebből kifolyólag a mindennapi kapcsolattartás kevésbé lehetséges.

És akkor már csak ketten laktok otthon húgoddal, igaz?

– Igen, ő utolsó éves gimnazista, hamarosan érettségizik. Én szintén itthon vagyok, a karantén miatt alapból is. Bár éppen most, egy teljesen más területű képzésből kifolyólag kevesebb időt fogok tudni itthon tölteni. Sajnos azonban én sem tudok semmi biztosat, most a koronavírus-járvány mindent elbizonytalanít.

A közös kirándulások mindig nagyon jó hangulatban telnek; a kép a regéci várnál készült

Sok sikert hozzá! Ha már így rátértünk a foglalkozásokra: ki mit csinál a testvéreid közül? Van még tanár esetleg?

– A fiúk informatikai vonalon helyezkedtek el, a lányok közül van gyógypedagógiát végzett, diplomás ápolónő, van tanítónő, úgyhogy változatos, de most, hogy végiggondolom, valóban jó páran pedagógiai vonalon vannak. Anya már egymagában több területet is érint, hiszen egészségügyi képzésre is járt, majd bölcsődei gondozó volt, és matematika szakos tanárnak is tanult.

Lehet azt mondani, hogy a családod hatására választottad a pályát?

– Azt hiszem, akár az is lehet, hogy édesanyánktól kaptam a matek szeretetét, a tanárság viszont nem is tudom, hogyan jött nekem: tény és való, hogy középiskolában is szuper példaképeim voltak. Talán csak úgy éreztem, hogy ez passzol hozzám. Azóta ez kicsit változott. Mindenképpen szeretném elvégezni az egyetemet, de bevallom, hogy olykor-olykor kedvemet szegi, hogy a tanárok nincsenek megbecsülve, az anyagi szempont pedig szintén okot ad némi elbizonytalanodásra, és rendkívül hosszúnak érzem a képzés idejét is: a gimnáziumi barátnőim és barátaim már lassan mind a szakdolgozatukat írják, mi meg még csak most várjuk a gyakorlatot. Az egészségügyi képzés pedig már pályaválasztásnál is mocorgott bennem, aztán idő közben egyetem mellett ismét kedvet kaptam hozzá.

Mennyire szoros így felnőttkorodra a kapcsolatod a kilenc testvéreddel? Hogyan tartod velük a kapcsolatot?

– Nagyon jó kapcsolatom van mindegyikkel, ha lehet így fogalmazni; talán mondhatom, hogy mióta megszülettek a gyerekeik, azóta még szorosabb a kapcsolatunk. Kiskoromban ők vigyáztak rám, most viszont én foglalkozhatok a gyermekeikkel, és ez amúgy a legjobb érzés a világon.
Van Facebookon és Messengeren közös családi csoportunk, abban aktívkodunk azokban az időkben, amikor nem vagyunk fizikailag együtt. Napi szinten külön-külön mindenkivel tartani a kapcsolatot körülbelül lehetetlen lenne, de elég sűrűn beszélünk a csoporton kívül is.
A találkozókat pedig elég nehéz megszervezni, hiszen sokfelé vagyunk szétszóródva az ország minden területén, de szerencsére legalább helyszínnel kapcsolatos problémánk nem szokott lenni: nemcsak nekünk, egy-két testvérünknek is kertje van, úgyhogy van hol összegyűlni. Ilyenkor mindig csodás a hangulat, hiszen nagyon szeretünk együtt lenni, az unokák pedig még színesebbé teszik a családi eseményeket. Szavakba önteni nem lehet, mennyire hálás vagyok, hogy ilyen családom lehet. Úgy gondolom, ez a nagycsaládosság sok olyan értéket tanított nekem, ami a jövőben hasznos segítség lehet a pedagógusi pályán is, illetve az élet egyéb területein is.

Képek: Szabadi Lídia archívuma