Első világháborús tematikájú előadóestet tartott a Történeti Diákműhely

November 10-én este 18:30 órai kezdettel az ELTE BDPK tavaly megalakult Történeti Diákműhelye várta az érdeklődőket egy újabb tematikus esttel, amelyen ezúttal az első világháborúval kapcsolatos előadásokat tartottak a negyedéves történelem szakos hallgatók.

Még éppen időben, a járványügyi szigorítások bevezetése előtti utolsó órákban tartotta meg soron következő előadóülését az ELTE BDPK Történeti Diákműhelye. Bár az új szabályok miatt megfordult a szervezők fejében a rendezvény elhalasztása, végül úgy döntöttek, az előírások betartásával és a résztvevők létszámának korlátozásával megtartják az estet, ami idén így az utolsó alkalom lehetett.

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete az első világháborúban

Miután Novák Róbert, a Diákműhely elnöke, negyedéves történelem–földrajz szakos hallgató köszöntötte az érdeklődőket, elkezdődött az első világháború témakörében született előadások sora. Elsőként ő maga számolt be az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 és 1918 közötti haditengerészetéről.

„A Monarchia haditengerészetével kapcsolatos gyakori vélemények, általános megállapítások közé tartozik, hogy nem volt jelentős, csak partvédelmet látott el, és lényegében csak az olaszokkal hadakozott az Adrián” – kezdett bele az előadó, de gyorsan hozzátette: ennél azért összetettebb a helyzet. Ennek érzékeltetésére próbált arra fókuszálni, hogy ez a hadakozás miben nyilvánult meg, különös tekintettel a hajótípusokra és a magyar vonatkozásokra, valamint kitért arra is, hogy miért érdekes ezzel a témával foglalkozni. Ezenkívül bemutatta azt is, hogy a Monarchia haditengerészete nem csupán az Adrián tevénykedett, hanem a tengeralattjáróik eljutottak egészen Máltáig is, valamint hajóik szembekerültek az angolokkal, franciákkal, sőt, egyszer még a japánokkal is.

A Monarchia idején a haditengerészet közös ügynek számított. Kissé meglepő lehet ugyan, de számos magyar szolgált a kötelékében. Az előadó által a hallgatóság figyelmébe ajánlott, a Császári és Királyi Haditengerészet szolgálatában – Vas vármegye címet viselő könyv 145 olyan magyar tengerészt tartalmaz, akik a Monarchia haditengerészeténél szolgáltak és a történelmi Vas vármegye területéhez köthetők. Érdekesség, hogy az előadó talált benne olyan személyt is, aki az ő közvetlen környezetében lakott és annak idején a haditengerészet tagja volt.

„A Monarchia haditengerészete a 20. századig igazán jelentős erőt nem képviselt, az 1900-as évek elején azonban a flottafejlesztési láz időszakában nagyon jelentős fejlesztésbe kezdett, ekkor épült a legtöbb új hadihajója” – mutatott rá Róbert. Mindez azt eredményezte, hogy az első világháború kezdetére a Monarchia Európa hatodik és a világ nyolcadik legnagyobb flottájával rendelkezett. „Ez nem tűnik olyan rettentően nagy számnak, viszont a nagyhatalmi szintet megütötte” – hangsúlyozta.

A fő hadikikötők (Pola – ma: Pula, Horvátország; Cattaro – ma: Kotor, Montenegró) napjainkban fontos üdülőtelepülései az adriai idegenforgalomnak. A hajóik a Monarchia tengerparti, illetve szárazföldi gyáraiban épültek, többek között Triestben és Fiumében, azaz a ma méltán híres, olaszországi Trieszt és a horvátországi Rijeka városában. Az itt készült számos kisebb-nagyobb, tengeri, illetve az Óbudán készült folyami  hajókról az előadó részletesen beszámolt az érdeklődőknek.

Konkrét hajók közül Róbert a Szent István csatahajót emelte ki, ami a Monarchia utolsóként vízre bocsátott dreadnought csatahajója; 1915-ben állították szolgálatba. Ez volt egyébként a legnagyobb hadihajó, amelyet magyar gyárban építettek. 1918. június 10-én azonban egy torpedóvető motorcsónak, az olasz MAS 15 két torpedója eltalálta körülbelül 300 méterről, így a hajó két és fél óra alatt elsüllyedt; 89 ember életét vesztette a legénységből.

Részlet Róbert előadásából: a Zenta hajó ütközetét még képeslapon is megörökítették

Elfeledett front – Az Oszmán Birodalom részvétele az első világháborúban

Másodikként Hengszter Norbert negyedéves történelem–magyar szakos hallgató tartott előadást az Oszmán Birodalom részvételéről az első világháborúban, ugyanakkor nem tért ki részletesebben az ifjútörök mozgalomra, se Kemal Atatürkre, ahogyan az örmény genocídiumra se, hiszen szerinte ez a témakör akár egy önálló előadóestet is lefedhetne. Mindezek következtében az előadás inkább a háborúba való belépés okaira fókuszált, valamint egy-egy jelentősebb eseményre.

„Az elején szeretném tisztázni, hogy miért nem Törökországot írtam a címbe, holott szinte mindenhol »Törökország részvételéről« olvashatunk. Akkoriban, ha valakire azt mondták, hogy »török«, szitokszónak számított, hiszen körülbelül annyit jelenthetett, hogy »nomád, barbár, civilizálatlan«” – kezdett bele Norbert, majd ismertette az előzményeket, amelyek a Birodalom hadba lépéséhez vezettek. Ahhoz, hogy megértsük az ok-okozati összefüggéseket, egészen a 19. századig kell visszamennünk: ekkorra elvesztette egykori pozícióját az Oszmán Birodalom, a nagyhatalmak versengésének tárgyává vált, sőt, „Európa beteg emberének” kezdték el nevezni. A birodalom területéből sorra váltak ki a kisebb nemzetek, míg a franciák, az angolok és a németek is azon versengtek, melyiküknek lesz nagyobb a befolyása a térségben – ebben a németek bizonyultak a leghatékonyabbnak. „A német befolyás több módon is feltűnt: egyrészt a hadsereg oldaláról, ahova német tisztek érkeztek kiképezni az oszmán katonákat, valamint modern fegyvereket is szállítottak oda; másrészt pedig a vasútépítésekben is, amiket német bankok pénzeltek” – mutatott rá az előadó, majd részletezte azokat az eseményeket, amelyek a 20. század elején tovább gyengítették a birodalmat mint az olasz–török háború vagy épp a Balkán háborúk.

„Bár erős volt a német befolyás, az Oszmán Birodalom politikailag megosztott volt az első világháború kitörésekor” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte: míg Enver pasa, a birodalom katonai vezetője teljes mértékben elkötelezte magát Németország oldalán, addig – az ekkoriban még nem annyira meghatározó személy – Musztafa Kemal úgy gondolta, hogy az Oszmán Birodalomnak szükséges fenntartania semlegességét ameddig csak tudja, de ha mégis be kell lépniük a háborúba, akkor mindenképpen Németország ellen kell tenniük.

Fordulópontot az 1914. augusztus 2-án megkötött német–oszmán titkos szövetség hozott, amely tartalmazta azt, hogy egy esetleges osztrák–szerb konfliktusban semleges marad az Oszmán Birodalom mindaddig, amíg Oroszország bele nem avatkozik, továbbá Németország támogatásáról biztosította őket egy esetleges támadás esetén. A szövetséget természetesen titokban tartották, a háború kitörésekor kinyilvánították fegyveres semlegességüket. Ezt követően a közhangulat elkezdett a britek ellen hangolódni, míg a németek egyre inkább szerepet kaptak a kulcsfontosságú oszmán területek megvédésében. „November 2-án Oroszország, november 5-én pedig Anglia és Franciaország üzent hadat az Oszmán Birodalomnak, miután azok bombázni kezdték többek között a Krím-félszigeten lévő orosz támaszpontokat, majd 23-án V. Mehmed szultán »dzsihádot« hirdetett az Antant ellen” – tudtuk meg.

Az Oszmán Birodalom területén három nagyobb fronton zajlottak a harcok: egyrészt Egyiptomnál, másrészt Mezopotámiában, harmadrészt pedig a Kaukázus térségében. Végül, az előadó a frontok részletes bemutatása helyett inkább egy-egy kiemelkedő eseményről számolt be a Birodalom részvételét illetően: a Gallipoli-félszigetért folyó harcot és az arab felkelést. Lezárásként pedig elemezte az Oszmán Birodalom vereségének okait.

Részlet Norbert előadásából: az oszmánok három nagyobb fronton harcoltak

Harckocsik az első világháborúban

Utolsóként Hajgató Kristóf negyedéves történelem–földrajz szakos hallgató tartott előadást az első világháború alatt használt harckocsikról. Ami a történelmi előzményeket illeti, a harckocsikra legkorábban visszavezethető eszközök a harci szekerek voltak, amelyek igencsak távoli múltra tekintenek vissza: már a bronzkorban is használták őket. A következő lépcsőfokot a harci elefántok jelentették, amelyek akár páncélborítással is megjelenhettek, majd nem is annyira újabb, inkább párhuzamos lépcsőfokot jelent a páncélzat és funkcionalitás függvényében való lóhasználat (könnyű- és nehézlovas harcmodor formájában). Páncélozottság tekintetében talán azt mondhatjuk, hogy a lovasság a középkorban élte fénykorát, mind a funkcionalitás, mind az esztétika szintjén. Ami hasonlatossá teszi őket a harckocsikhoz, az az, hogy volt rá példa, hogy sárba süllyedés okozta a nehézlovasság vesztét – ugyanígy az első világháborús tankok esetében is a súly komoly problémát jelentett a hadszíntéren –, továbbá azok átütő ereje is hasonló lehetett – bár a tankoknál inkább csak elvárás volt ez, mint megvalósult elképzelés – ekképp ismertette az előadó az előzményeket.

A harckocsik megjelenéséhez – természetesen az I. világháborús, nyugati fronton bekövetkezett patthelyzet mellett – szükségesek voltak bizonyos technikai előfeltételek is, melyek közül Kristóf hármat emelt ki: az acélgyártás fellendülését, a belső égésű motorok, illetve a lánctalpak megjelenését.

„A harckocsikból rengeteg féle-fajta típus létezett az első világháború alatt a különböző nációkban, de egy-egy a harckocsigyártásban dominánsabb országon belül is” – mondta, majd ő maga elsődlegesen a brit és német típusokat mutatta be.

„Általában a laikusok azt mondják, hogy az első világháború egy állóháború – vagy ma már újabb szóhasználattal élve »állásháború« – volt, de mi tudjuk, hogy ez így nem fedi a teljes valóságot, hiszen a keleti front nagyon mobilis volt, több száz km-es frontvonal változásokkal. Személyes, hazai vonatkozásban nézve az oroszok kétszer is betörtek a Kárpátokba, 1914-ben, illetve 1915-ben” – fejtegette az előadó, az állóháború okát pedig abban határozta meg, hogy „a hadászati fegyverek és megoldások a defenzív hadviselést pártolták és nem voltak igazi átütő, támadó eszközök”. Ezt a tényt, valamint a háború holtpontra jutását felismerve ösztönzést kapott a harcijárművek további, mondhatni igazi fejlődése, amelynek eredményeit Kristóf számos képpel szemléltette.

Kiemelt kép: Hengszter Norbert