Monokróm érzékiség Japánból: Daido Moriyama művészete

Daido Moriyama japán „street fotográfus” 1938-ban született Oszakában. Leginkább az intenzív, fekete-fehér képeiről ismert, amelyek a tradicionális japán értékek és a modern társadalom kontrasztját ábrázolják a háború utáni Japánban.

Őszi szélben
magára maradt
egy árnyék

Moriyama egyike azon fotográfusoknak, akik a legnagyobb hatással voltak Japán avantgard művészetére. Shinjuku utcáin barangol egy kompakt kamerával, akár egy kóbor kutya, a főutcáról a titkokat felfedő mellékutcák felé haladva, az úton haladva felemeli a fényképezőgépet, és kattint. Nincs stúdió, nincsenek beállított képek, csak elkapott pillanatok a városról, idegen emberekről, kóbor kutyákról.

Hallgat az új tó
ugorhat béka belé
vize se csobban

Ez Moriyama stílusa: monokróm, erősen kontrasztos, szemcsés, különös szögből fotózott. A szépség klasszikus fogalma nem jelenik meg művészetében, nincsen tudatos kompozíció, nem célja a szép láttatása, nincsenek drámai jelenetek, sokkal inkább a kemény valóság, a mindennapi köszön vissza a fotóin. Mióta elkezdte a fotózást – a húszas éveiben – a stílusa és a módszere nem sokat változott. Járja a várost a pillanatok után kutatva. A képei olyanok, mintha emlékeket néznénk. Néha elmosódottak, a fókusz nincs jól beállítva, még laikusként nézve is rosszak a szögek, mégis érzelmeket váltanak ki a nézőből – talán pont ezek miatt. Emlékek, amik részben a művésztől, részben a nézőtől származnak. Könnyű belehelyezni magunkat Moriyama szemszögébe, így kerülnek hozzánk közelebb a képei.

„Számomra a városok az emberi vágyak összefonódott testei, a saját vágyamat keresem bennük. Felvágom az időt, a pillanatot keresem, ez az a fajta fényképezés, amit szeretek.”

„Mindig is úgy éreztem, a világ egy erotikus hely.”

A monokróm meghatározó eleme az absztraktnak és a szimbolizmusnak, egy másik helyre visz, különös hangulata van, nyomasztó vagy épp érzéki. Mást mutat, mint a valóság, más érzelmeket közvetít, sokkal misztikusabb, tompább, halkabb. A színek viszont vulgárisak, nem hagyják, hogy meghozd a saját döntésedet. Kiabálnak, harsányak.

Moriyama művészetének „magyarázata” abban az egyszerű tényben keresendő, hogy japán. És mint japán, eredendően rendelkezik a tradicionális japán esztétikával: a wabi-sabival, aminek a lényege, hogy a pillanatokban keressük a szépséget, a tökéletlenségben, a mulandóságban. Általánosságban óriási szerepe van a wabi-sabinak a japán művészetekben, hiszen a kultúrájuk része már századok óta. Ez nem olyasmi, amit jól meg lehet fogalmazni, amit tanítani lehet, sokszor maguk a japánok sem tudják definiálni. A wabi-sabi az, amikor a meleg szobából nézed az őszi faleveleket, ahogy lehullanak a fáról. A wabi-sabi a vihar előtti másodperc. A wabi-sabi, amikor egyedül vagyok valahol, de még érzem azoknak a megnyugtató jelenlétét, akik egy pillanattal azelőtt ott voltak. Ilyen és hasonló válaszokat kapunk, ha megkérdezünk egy japánt, mit jelent a wabi-sabi. A wabi-sabi átszövi a japánok életét, a művészetüket, a legkézenfekvőbb példa rá a haiku, vagy a fametszetek (ukiyo-e). Az a látásmód, ami a haikuban és minden más tradicionális művészeti ágban ott van, az jelenik meg Moriyama fotóin is. Ahhoz, hogy nyugati szemmel is értékelni tudjuk Moriyama képeit, el kell engednünk az idealizált képeket, a tökéletességet, és bele kell helyeznünk magunkat a fotó helyébe és idejébe.

Ablakom tárva
bedől a múlt visszatér
álmodni se kell

Moriyama számos kiállítást tudhat már maga mögött, mégsem ezekért, inkább a könyvekért rajong, úgy fogalmaz, hogy fotográfusként az egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy az elkészült fotókat kiválogassa és kötetbe szerkessze. Sokszor beszél úgy a fotókönyveiről, mint nyitott történetekről, amelyeket az olvasó bárhol elkezdhet és bárhol befejezhet, létrehozva ezzel egyedi kalandozását. Moriyama már 82 éves, mégis így fogalmaz: „Soha nem tudnám a várost egy öregember szeméivel nézni, vagy úgy, mintha mindent értenék.” Könyveinek a sajátossága, hogy nincsen benne szöveg, nincs leírás a fotókról, még a cím sincs megnevezve, csak és kizárólag a képek szerepelnek bennük.

Púder nélkül is
arcod oly sápadt fehér
fiatalasszony

Moriyama egyik leghíresebb, legikonikusabb képe ez a fotó, az Egy kóbor kutya emlékei, ami egy metafora. Moriyama úgy beszélt erről a képről, hogy miután meglátta az állat különös arckifejezését, rádöbbent, hogy a kutya egy darab belőle. A legtöbb japán szerint az otthon olyan hely, ahol az ember született, ahol ott vannak a rokonai, ahol nevelkedett. Moriyamának nincs ilyen otthona, gyermekkorában sokat költöztek. Az utazásai során gyakran kereste az otthon érzését. A városban tett sétái során ő is úgy keresi a képeket, ahogy egy kóbor kutya az élelmet és az otthont.

Itt a vége
magam is elfutok
őszi alkonyat

A képek forrása: moriyamadaido.com/en