HOGY VAGY? – interjú Závada Péterrel

Márciusban hirtelen bezárt minden, saját szobáinkba kényszerültünk. Aztán pár hónappal később hirtelen kinyitott minden, az elszigetelt lét után berobbant a nyár. Rövid idő leforgása alatt két teljesen ellentétes állapotot éltünk meg egy világjárvány kellős közepén. Sorozatunkban alkotókat, művészeket kérdeztünk arról, hogy hogyan élték meg, hogyan hatott rájuk és alkotási folyamatukra az elmúlt időszak kettőssége. Závada Péterrel beszélgettünk.

Nagyon furcsa egy világjárvány kellős közepén azzal a kérdéssel kezdeni: „Hogy vagy?”, mégis ezzel kezdeném.

Elég irreálisan érzem magam. Folyamatos a bizonytalanság a hétköznapokban. A hiteles egészségügyi forrásból származó hírek és a kormányintézkedések gyakran szögesen ellentmondanak egymásnak. A járvány kirobbanásakor rettegtünk a megfertőződéstől, és elsődlegesnek számított az előírások szigorú betartása. Most pedig, noha ősszel sokkal több regisztrált eset van, mint tavasszal volt, mintha a fegyelem mégis lankadni látszana. Az emberek képtelenek konstans félelemben élni, ezért inkább választják a probléma hárítását vagy tagadását. Mintha elkezdtük volna megszokni, hogy maszkot kell viselnünk, hogy nem ölelhetjük meg a szeretteinket, és hogy lassan mindannyiunknak lesz olyan ismerőse, aki már elkapta a vírust. Szóval olyan, mintha egy köztes térben és időben léteznénk, ahol a járvány mindennapos realitás, és ahonnan semmi biztos nem látszik a jövőt illetően.

Hogyan élted meg a hirtelen bezártságot? Vissza tudod idézni a napot, amikor hirtelen minden megváltozott?

Én egyébként is otthon dolgozom, szóval nem volt annyira markáns a kontraszt. Nem igazán emlékszem, hogy nálam pontosan mikor kezdődött a karantén. Csak azt tudom, hogy elkezdtem kialakítani egy szigorú, napi rutint, kvázi mint egy rab a börtönben. Mindennap ugyanakkor keltem, ettem, edzettem, dolgoztam az éppen aktuális szövegeken, ugyanakkor néztem filmet és feküdtem le aludni.

Hogyan hatott mindez az alkotási folyamatodra?

Sokan arról számoltak be, hogy végre-valahára alacsonyabb sebességre tudtak kapcsolni, és felszabadultak a kényszer alól, hogy mindenáron termelni kelljen, elő kelljen adni, vagy létre kelljen hozni valamit. Arra használták a bezártságot, hogy végre hátradőljenek, és olvassanak, bepótolják a sok éves lemaradásaikat regényfronton. Én ezzel szemben képtelen voltam lazítani. A munkában próbáltam szublimálni minden zaklatottságomat. Dolgoztam a saját drámámon, a készülő versesköteten, írtam esszéverset, performansz-forgatókönyvet, színházelméleti tanulmányt. Nem vagyok rá büszke, de képtelen voltam leállni a termeléssel. Azt hiszem, tényleg ezt használtam szorongásoldásra.

Milyen kérdések foglalkoztattak ebben az időszakban?

Elsősorban azzal a dilemmával találtam magam szembe, hogy egy olyan időszakban, amikor az emberek egy jelentős része az életéért küzd a kórházakban, vagy épp elvesztette egy családtagját, az állását, az egzisztenciáját, amikor a világ számos országában autoriter vezetők tiporják páros lábbal az alapvető szabadságjogokat, és a klímakatasztrófa a küszöbön áll, mennyire legitim az úgynevezett l’art pour l’art, vagyis az önmagáért való, társadalmilag nem elkötelezett művészet? Elég-e az, ami érdek nélkül tetszik? Nem volna-e jobb inkább hasznosnak lenni? Mit ér egy újabb könyvbemutató, egy újabb színházi előadás, ha csak a kulturális elitet szórakoztatjuk vele? Van-e az ilyen típusú művészetnek létjogosultsága, számot tarthat-e valós érdeklődésre a befogadók körében a jelen helyzetben is? Nem sikkad-e el az online zajban, nem válik-e az internetes kultúratermelés feleslegévé? Egyszóval megengedhetjük-e magunknak azt a luxust művészként, hogy ugyanúgy elvont pszichológiai, nyelvészeti vagy filozófiai kérdésekről morfondírozzunk, mint a járvány előtt? Ugyanúgy szüksége van-e a válsághelyzetben élő kultúrafogyasztóknak a kultúrára, vagy ez egyfajta luxuscikké válik, ami helyettesíthető, sőt, aminek a helyét hamar átveszik az olyan, életben maradáshoz fontos cikkek, mint az élelmiszer, az egészségügy vagy a lakhatás. Vagy épp ellenkezőleg: a vírus sújtotta társadalomnak nagyobb szüksége van az otthon, távolból is fogyasztható kultúrára, mint valaha, hiszen az irodalomnak, a zenének vagy a színháznak bizonyítottan terápiás hatása is van.

Június körül a hirtelen elszigetelés után szinte berobbant a nyár, nagyon rövid idő leforgása alatt a teljes ellentétét éltük meg annak, amit az előző hónapokban tapasztaltunk. Hogyan élted meg a hirtelen nyitást?

Ahogy a bezárkózás sem tűnt annyira drasztikus váltásnak, úgy nálam a nyitás is óvatos volt és fokozatos. Nem nagyon jártam külföldön, Balatonra is csak egyszer jutottam el ezen a nyáron.
De az biztos, hogy a korábbi fegyelem és óvatosság nyár közepére jelentősen lazult. Többet jártam nyitott szórakozóhelyekre, a Pontoonra, a Rács kertbe, és bátrabban találkoztam a barátaimmal is. Szeptember elején még színházba is eljutottam. Újra megnéztem a Bodó Viktorral közösen készített Kertész utcai Shaxpeare-mosót, ami katartikus élmény volt így, hónapok csendje után. A színészek sziporkáztak, és a végén az SZFE-s diákok is feljöttek a színpadra tiltakozásképpen az egyetemet ért támadásokkal szemben, amit kirobbanó öröm és tapsvihar fogadott. Színháztörténeti pillanat volt.

Milyen kérdések foglalkoztattak ebben az ellentmondásos helyzetben?

Hogy mikor lesz képes a színház újra magára találni, mikor lehet majd azzal számolni, hogy a nézők újra hajlandóak lesznek belénk fektetni a bizalmukat, és képesek lesznek önfeledten feloldódni a színház nyújtotta élményben? Hogy januárban, a Stúdió K-ba tervezett, önálló bemutatóm, A széplélek vajon meg tud-e valósulni? Hogy a tavaszra tervezett verseskötet-megjelenésem vajon élőben, vagy csak online formában kerülhet majd megrendezésre?

Kiemelt kép: Závada Péter