1968 Amerikája: A chicagói 7-ek tárgyalása

A Netflix nemrégiben Aaron Sorkin rendezésében egy történelmi filmmel rukkolt elő, amelynek témája Amerikában nem csak az elnökválasztás kapcsán hordozhatott mobilizáló politikai üzenet, hanem felidézhetett egy, a nem olyan távoli múltban lefolyt legendás tárgyalást, amelyben pár fiatal határozott kiállásának tanúja lehetett egész Amerika és a világ is.

Az 1967–1969-es évek Európában és Amerikában is a változások időszaka volt: Csehszlovákiában, Lengyelországban, Párizsban, San Franciscóban és Chicagóban sorra törtek ki tüntetések, amelyeknek okai ugyan változóak voltak, de mindegyik esetben az akkori rendszerek ellen irányultak. A film története Chicagót emeli ki, ahol az amerikai Demokrata Párt úgynevezett Demokratikus Nemzeti Konvenciót tartott, amelynek keretében a Republikánus Párt jelöltje szembeni lehetséges kihívóknak kampányoltak. A vietnámi háborút ellenző tömegek azonban a „chicagói 7-ekkel” az élükön az engedélyezett, tüntetők általi felvonulást túlhaladva, egyenesen a kampány helyszínére mentek. A többi pedig már történelem. A filmnek nagy erénye, hogy fokozatosan bontakoznak ki a körülmények és előzmények ezzel kapcsolatban, melyek alapján egy jól felépített képet kapunk az akkori amerikai közhangulatról, illetve az akkori visszásságokról.

Aaron Sorkin, aki eddig még nem jelentkezett különösebben elismert munkákkal (Egy becsületbeli ügy, Charlie Wilson háborúja és a Social Network – A közösségi háló forgatókönyvírója), de mindenképpen tehetségesnek számít a szakmában, most eléggé nagyot ment ezzel a filmmel. A forgatókönyvírói munka mellett a rendezői feladatot is ellátó Sorkin egy dinamikus, de követhető, olykor hatásvadász, de nem túlmisztifikált, magyarázó, de nem didaktikus stílust tudott megvalósítani, amely egyaránt befogadható és átélhető egy európai és egy amerikai néző számára. Sorkintól megkapunk szinte mindent: drámát, humort, meghökkentést, belenyugvást, érzelmi csúcspontot és tartalmi mélypontot. Mindemellett pedig megismerkedünk a hippimozgalom egy nem igazán elterjedt képével: nemcsak a füvező és antimilitarista attitűdben kimerülő életfelfogással, hanem az átgondolt és felelősséget vállaló, céljait nem megtagadó, de lázadó természetű hippivel, aki még a legjobb ügyész általi szorongatás közben is tud érvelni és meggyőzni.
A film perspektívája az 1969-es tárgyalás felől képződik meg, ahonnan a különböző beszámolók mentén értjük a folyamatosan árnyaltabbá váló képet és a per mögötti politikai érdekeket. A nagyrészt tehát tárgyalótermi film egyhelyszínűségéről azt gondolhatnánk, hogy egy idő után unalmassá vagy sematikussá válik, de ez még véletlen sem merül fel. A rendező jól dobja fel egy-egy jelenet már hosszadalmasnak tűnő tárgyalótermi részét különféle kitekintésekkel, ezért egyszer sem lankadhatunk a film alatt. Ebben a tárgyalótermi műfajban ugyan különösen jól szoktak teljesíteni az amerikai filmek, hiszen szeretik hangsúlyozni a demokráciájuk fontosságát vagy éppen csorbíthatóságának kiskapuit, de ez még így is nehéz feladatnak számít olyan hagyománnyal a hátuk mögött, mint például a 12 dühös ember vagy A vád tanúja. Persze nem hiába sikerülhetett ilyen jól, hiszen Sorkinnak ebben van már tapasztalata, ha a nagysikerű 1992-es Egy becsületbeli ügy című filmjére visszaemlékszünk.

A rendezés mellett a színészeket is ki kell emelni, akik jelentősen hozzáadtak az élményhez. Legfőképpen a Tom Hayden (Eddie Redmayne) és Abbie Hoffmann (Sacha Baron Cohen) karakterét alakító színészeket érdemes megemlíteni, akik a 7-ek közül két végpontot képviseltek. Tom Hayden szerepe nagyon kényelmes vállalás lehetett Eddie Redmayne számára, ugyanis hasonlóan intelligens különcöt kellett alakítania, mint a Legendás állatok és megfigyelésük című filmekben is. Tom a nyugodt, békés és megfontolt ember, aki csak nehezen veszíti el az eszét, viszont emellé társul egy érzékeny moralitású attitűd, ami miatt olykor, a helyes kérdésekkel, kijelentésekkel mégiscsak ki lehet hozni a sodrából. Ennek ellenére ő az a hippifigura, akinek megjelenésén a legkevésbé látszik a hippi gondolatokkal való közösségvállalása, hiszen öltözködése, szavai és életfelfogása inkább egy jó neveltetésű, középosztálybeli, konzervatív fiatalember benyomását kelthetik egészen addig, míg a vietnámi háború szóba nem kerül.

Abbie ennek teljesen az ellentéte. Ő az, akiről első ránézésre meg lehet mondani, hogy hippi, mindemellett pedig ő az, aki a humor erejével – ami leginkább az iróniában teljesedik ki – próbálja a végletekig sarkítani a dolgokat, hogy azok jól átélhetőek és közben tettre buzdítóak is legyenek, tehát a hippi mozgalom felhajtóereje, motorja. Abbie az, aki a tipikus hippit hozza egészen a film utolsó jelentéig, ugyanakkor az addig bemutatott hozzáállása a dolgokhoz se tévesszen meg senkit: a maró gúnyban, ami folyton árad belőle, mély háborúellenes és rendszerellenes gondolatok vannak, amelyek a felszínen, igaz, nevetést váltanak ki, azonban mindig társul hozzájuk egyfajta keserédes szájíz, amely annak köszönhető, hogy érzékelhető a gondok mélye is eközben. Sacha Baron Cohennek ez a szerep rettentően jól áll, ami feltehetően azért van, mert amúgy is közel áll hozzá ez a módja a problémák megnevezésének. Ha jobban megnézzük például a Borat című filmjét – amelyben a kisebbség csoportjainak zavarba hozásával mulattatja a nézőt, miközben görbe tükröt is mutat, és a többségi társadalomban élő sztereotípiákat és elmaradott vélekedéseket is nevetség tárgyává teszi –, akkor láthatjuk, hogy hasonló a két karakter.

Összességében tehát egy meglepően jól sikerült alkotással van dolgunk, ami sok szempontból irányt mutathat a későbbiekben rendezendő történelmi filmeknek, ugyanis amellett, hogy hiteles, mindvégig szórakoztató marad. Emellett pedig ritka pillanatok egyike, amikor egy igaz történet alapján készült film nemcsak önmagában a „Based on a true story” fémjelzéssel próbál rájátszani a jobb fogadtatásra, hanem a drámaiságával, jó forgatókönyvével és a színészi és a rendezői teljesítménnyel együtt. Ma valahogy így kell történelmi filmet rendezni, hogy az kellően közönségkedvenc lehessen, de valósághű is maradjon, valamint hogy olyan témára tapintson rá, ami máig jelentős fontossággal bír egy nemzet életében.

Képek forrása: 1, 2, 3