Nem hiszek a sepregetésben – Interjú O. Horváth Sárival

2019 szeptemberében mutatták be a Terminal Workhouse, a Manna és a Szkéné Színház közös, a Ceaușescu-korszak morális kérdéseire fókuszáló előadását, a Szeretett Vezérünket. Az adaptációt készítő O. Horváth Sárival a próbafolyamatról, a felelősségvállalásról és a fel-feltörő dühről beszélgettünk.

Mikor találkoztál először Daniel Bănulescu Csókolom a segged, szeretett Vezérünk c. regényével?

Ezt a könyvet három vagy négy évvel ezelőtt vettem meg apukámnak, aki szociológus, ő már akkor megemlítette, hogy figyelj, ezzel még akár lehetne is valamit csinálni. Én is elkezdtem olvasni karácsonykor, de éppen máshol volt a fókusz, más dolgokkal foglalkoztam, a tudatalattiba viszont betettem, hiszen mindig is érdekelt ez a korszak és a figurák szürreális mozgástere. Érdekes, hogy inkább vizuális kulcsok jutottak eszembe, mint szöveg. Aztán tavalyelőtt hívott Valcz Peti, hogy megkereste őt Molnár Guszti ezzel az ötlettel, és újra elolvastam, elolvastuk a könyvet. Izgalmas, hogy rengeteg figura van benne, aki egyszer csak eltűnik. Megemlítik, és soha többet nem kerül elő. Számomra ez úgy értelmeződött, hogy ez hozzátartozik a rendszerhez: eltűnik egy ember, és mi úgy teszünk, mintha nem is létezett volna. Az adaptációnál persze figyelembe kellett venni a színház sajátosságait, és végül arra jutottunk, hogy ezt a réteget már nem biztos, hogy kibírná az előadás. És hát ami nagyon izgalmas volt még, az az, hogy hiába gondoljuk azt, hogy van egy bizonyos időbeli és térbeli távolság, mégiscsak az van, hogy magunkról beszélünk. Hiába próbáljuk eltolni, földrajzi határok vannak, de érzelmi és emberi határokat nehezebben különböztet meg az ember, legfeljebb védekezésből. Maradt is még bennem egy Ceaușescu-történet.

Fotó: Mészáros Csaba

Fotó: Mészáros Csaba

Maga a szöveg áttételesen nem csupán politikai, de művészeti-egzisztenciális kérdéseket is feltesz, ami szintén nagyon izgalmas rétegét képezi az előadásnak.

Azt mondja az elején Ceaușescu: van harminc napod, írj egy regényt, arról, amiről akarsz, semmi nem korlátoz, de ha nem esik le mindenkinek az álla, én fogom beverni a szád. Ez lehetetlen küldetés, különösen egy olyan léthelyzetben, amikor magadat sem tudod definiálni, nem tudod, miért vagy ott, ahol. Szintén ő mondja, hogy valamihez viszonyulni nem művészet, de megalkotni a saját valóságodat, az már igen. Az előadáshoz rengeteg beszédet, feljegyzést, közgyűlési jegyzőkönyvet olvastunk, és nagyon érdekes volt azt látni, hogy itt is ugyanúgy megvolt a protokoll, akárcsak az angol királynőnél, a beszédben használt kódok pedig szintén általánosan ismertek és elfogadottak voltak. Ha valaki azt mondta, hogy borús az idő, imádkozom érted, az azt jelentette, hogy Ceaușescu rossz kedvű, vigyázni kell vele. Ez már csak azért is döbbenetes, mert ahogy a főszereplő fogalmaz, Románia lakosságának mindössze 10%-a volt az, aki tényleg elhitte, hogy ez az ember teremtette az országot, a többi egyszerűen úgy tesz, mintha illeszkedne ebbe a narratívába. És a kevesebb a hangosabb.

Mit gondolsz, miért van az, hogy egy társadalom elfogadja, hagyja uralkodni magán ezeket az embereket?

Félelmeket és berögzüléseket örököltünk, persze rengeteg más jó dolog mellett. De egy zsigeri berögződést nem egy-két generáció átlépni, az evolúció része, ahogy az is, hogy mindig van, aki irányít. Szükségünk van irányvonalakra, így vagyunk beállítva. Benne vagy egy helyzetben, és egyszerűen azt érzed, hogy könnyebb hazudni, könnyebb nem észrevenni a dolgokat, mint valóban megváltoztatni őket, mert a félelem, az ijedtség olyan zsigeri energia, amivel nagyon tudatosan és pontosan kell felvenned a harcot egy egyszerű, hétköznapi helyzetben is. Azt vettem észre magamon, hogy már nem akarok félni, elegem van. Elfáradtam, hogy félelmeket öröklök, hogy hagytam, hogy hassanak rám ezek a dolgok, hogy át akarják rakni rám és a generációmra. Unalmas, na, és persze fárasztó, viszi el az energiát a lényeges dolgoktól, élményektől. Ezen dolgozom most én is, de ez elképesztően nagy belső munkát igényel, hiszen teljesen át kell rendezni azt, ahogyan be vagyunk kötve. Ezek az átörökítések pedig talán onnan fakadnak, hogy ha hasonlóvá válsz, akkor kiismerhető vagy és irányítható. 

Hogy jutottatok arra, hogy nő játssza Ceaușescut?

A legelső beszélgetésen jött a felismerés, hogy milyen izgalmas lenne, ha nem hagyományos felosztásban adaptálnánk ezt a regényt. Ezáltal egyszerre válnak abszurddá a jelenetek, miközben kölcsönzünk a figurának egyfajta nemtelenséget is. Ez tulajdonképpen megadja a felelőtlennek tűnő játék lehetőségét.

Fotó: Mészáros Csaba

Fotó: Mészáros Csaba

„A szomszéd múltjával mindig könnyebb szembenézni” – olvashatjuk a színlapon. Szerinted miért van az, hogy magunkról nem beszélünk?

Ez szorosan összefügg azzal is, hogy mennyi idő telt el a trauma óta, mennyi idő után lehet akár viccelni is vele, lásd South Park, Family Guy. Persze az nagyon fontos lenne, hogy minél hamarabb meginduljanak a párbeszédek, talán így lehetne elkerülhető az, hogy újra és újra megismételjük ezeket a helyzeteket. Lehet, hogy öt évig kell rágni azt a csontot, de csak így fog megoldódni. Én nem hiszek a sepregetésben. És egyébként erre a beszédre van is igény, én legalábbis ezt látom a színházak részéről, hiszen folyamatosan születnek olyan szövegek, amelyek a jelenre reflektálnak, legyen szó akár politikai, akár társadalmi kérdésekről. Az már más kérdés, hogy kinek van kapacitása és igénye ezeket a szövegeket színpadra állítani, hol találhatóak a találkozási pontok. Esetünkben ez megtörtént, és nagyon örültünk neki.

Szerinted kinek a felelőssége, hogy ezek a párbeszédek meginduljanak?

Közös, hiszen beszélhetek én folyamatosan, de ha nem találom meg azt a közösséget, amely ezt meg is hallgatja, akikkel aztán együtt is gondolkodhatunk, sok értelme nincs az egésznek. És fordítva is így van, ha én nem hallok meg valamit, hiába beszélnek hozzám. Mindig kíváncsinak, nyitottnak kell lenni, hogy észrevedd a találkozásokat. 

Mit gondolsz, az meddig tartható, hogy mint az előadásbéli író, egyik csapatba se tartozzon az ember?

Már az is egy döntés, hogy nem vagyok hajlandó dönteni. Nem lehet kívül maradni a viszonyrendszeren, hiszen akkor is, ha otthon ülsz egymagadban, és igyekszel kizárni a külvilágot, nem állni senki oldalára, mások akkor is megalkotják rólad a fogalmaikat, betesznek egy dobozba, ahová onnantól kezdve tartozni fogsz. Nincs olyan, hogy egyik oldalon sem vagy, mert ha magadat nem skatulyázod be, akkor nagyon hamar megteszi más. 

Fotó: Mészáros Csaba

Fotó: Mészáros Csaba

Amikor íróként dolgozol egy előadáson, háttérbe tudod szorítani a rendezői énedet?

Igen, előre beállítom fejben, mert tudom, hogy csak magammal tolnék ki. A zsigereim akkor is működnek a próbákon, de tudom, hogy most más feladata a teljes rendszerű alkotás. Akkor is az előadásért dolgozom, nyilván, de máshol van a kontroll. Persze dolgozik bennem a jótékony, termékeny düh, hogy illene már saját szöveggel foglalkozni, rendezni, és egyre hangosabbak is bennem a történetek.

Mire vagy most dühös?

Főként a fogalmak önkényes használatára, arra, hogy tulajdonképpen ugyanazt a dolgot ezerféle színben tüntetik fel előttünk, és ezáltal elveszítjük a kapcsolatot a realitással, hiszen az alternatív valóságok között nem találjuk az igazit. És hogy van-e egyáltalán igazi, ugye? Ennek kapcsán az is nagyon izgalmas, hogy mikor hiszünk el valamit, hogyan építünk fel magunkban egy-egy képet, és ehhez aztán mások miként viszonyulnak. Ez nemcsak a vallásnak, hanem a médiának a témája is, de egyébként emberi kapcsolatok szintjén is működik. Tulajdonképpen bármilyen narratíva szerint lehet igazítani a megszólalásokat, ez pedig elképesztő hatalmat jelent, hiszen minden eszközünk megvan arra, hogy mást közvetítsünk, mint ami történik. A szándék rendkívül fontos. Hogy ne sérelmekből, bántásokból és félelemből működjünk. Ezért jó a színház. Segít megérteni helyzeteket. Nem azért csinálok színházat, hogy prédikáljak, hanem hogy megértsük egymást, lássunk bele a másikba, más gondolatokba, helyzetekbe. Ezzel foglalkozik a trilógia (Lenni vagy nem) harmadik része, Hiszitek mit nem munkacímmel, amivel újra Nyílt Fórumozhatok, nagy öröm ez most nekem.