Kisajátítható-e a szabadság? – Kertész Imréről beszélgettünk az Esztétika Tanszék programján

November nyolcadikán avatták fel Kertész Imre és felesége, Kertész Magda síremlékét a Fiumei úti Sírkertben. „Az esztétika kitelepül” elnevezésű eseménysorozat hatodik alkalmán a friss síremlék kapcsán a Kertész-életmű körüli kultúr- és emlékezetpolitikai fejlemények kerültek fókuszba, de szó volt a Kertész-szövegek ideális olvasójáról, valamint az „élet és irodalom egybeolvasztásának” problémájáról is.

Az esztétika kitelepül az Esztétika Tanszék programsorozata, amelyet hallgatók szerveznek, és célja, hogy művészeti és kulturális jelenségeket elsősorban ELTE-s diákok értelmezései felől mutasson be. Ezen az alkalmon Fülöp Barnabás és Körösztös Gergő hallgatók, valamint Gács Anna, a Kommunikáció és Média Tanszék oktatója voltak a meghívottak. A Kertész-síremlék megtekintése után egy közeli kávézóban került sor a beszélgetésre.

Tavaly több mint kétmilliárd forintot biztosított a magyar kormány a Schmidt Mária által vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványnak, hogy létrehozza a Kertész Imre Intézetet, amelynek Kertész Magda, halála előtt tíz nappal, odaajándékozta Kertész Imre szerzői jogait és magánkönyvtárát. A Kertész Imre körüli emlékezetpolitikai manőverek legújabb fejleménye a nemrégiben felavatott síremlék. Fülöp azzal indította a beszélgetést, hogy miután megtekintettük a síremléket, beszéljünk arról, hogy milyen benyomásokat is kelt az emberben, s mire következtethetünk mindebből.

Ballagó Márton fotója

Ballagó Márton fotója

Körösztös szerint az emlékmű a beleölt pénz ellenére rendkívül visszafogott, csöppet sem hivalkodó: mintha nem akarna többet kifejezni annál, mint hogy a hagyaték fölött hivatalosan rendelkezők „bírják és kezelik” azt. Gács szerint a napjainkban jellemző emlékműállításokhoz mérten kellemes csalódás: a síremlék szolid és finom. Mindez mintha az Intézet „skizofréniáját” fejezné ki: a nyílt konfrontációk elkerülése okán nem akartak semmi hivalkodóval és egyértelműen kisajátítóval előrukkolni, mégis fontos mozzanat, hogy jelezzék, kik azok, akik a legnagyobb befolyással bírnak mind a Kertész-hagyaték, mind Kertész emlékének ápolása fölött.

Ennek kapcsán következő problémaként az merült fel, hogy – Fülöp meglátása szerint – bár Kertész munkássága egyértelműen nem alkalmas arra, hogy reprezentációs célokat szolgáljon, valamiért éppen őrá esett választás; kérdés, hogy miért pont az ő hagyatékának gondozására áldoz ennyit a kormány. Gács szerint ez egyrészt egy konszolidációs kultúrpolitikai folyamat: fontos, hogy a jelenlegi – magát nemzetinek nevező – hatalom „ellenzéki figurákat” is elismerjen. Másrészt Kertész Nobel-díjának köszönhetően a nemzetközi elismerés is felhasználható erre a célra, valamint Kertész holokauszt-túlélő, s így emlékének ápolása mindig felmutatható az antiszemitizmus vádjával szemben. Körösztös szerint azzal, hogy a jelenlegi kultúrpolitika Kertészt elsősorban mint „hős antikommunistát” mutatja fel, arra játszik rá, hogy „mi jobban értjük őt, mint a Nyugat”.

2

Ballagó Márton fotója

Gács kiemelte, hogy Kertész irodalmi munkásságnak és alakjának ilyetén leegyszerűsítései azért is különösen problémásak, mert Kertész mindig is elutasított mindenfajta külső determinációt, azt, hogy mások erőltessenek rá bármilyen identitást. Persze kérdéses, hogy meddig érvényes a szerző önértelmezése. Gács szerint legitim álláspont, ha Kertésznek ezt a törekvését értjük, de nem fogadjuk el. Körösztös ezzel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy bár Kertész munkásságának valóban fontos eleme az „élet és irodalom egybeolvasztása”, azonban látnunk kell, hogy amint az író különböző intézmények működésének részesévé válik, ott elválik műveitől – gondoljunk itt például a Nobel-díjra és a Szent István Rendre.

A díjakkal kapcsolatban Gács azt jegyezte meg, hogy bár Kertész felfogása szerint egy Nobel-díj átvétele és a Szent István Rend elfogadása azonos probléma, külső szemlélőként azért mégiscsak arra juthatunk, hogy van némi különbség a kettő között. Körösztös szerint ezzel kapcsolatban azt fontos felismernünk, hogy Kertész személyes sorsa és a magyar történelem itt keresztezte egymást olyan módon, hogy Kertész ezt megtagadhatta volna: ha elutasítja, hogy ő legyen az első Nobel-díjas magyar író, akkor elutasíthatott volna egy újabb külső determinációt. Fülöp ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy amikor Kertész elfogadta a Szent István Rendet, pontosan ezt tette: akik elvárták tőle, hogy ne fogadja el, vagyis a maguk kedvére való figurának akarták látni, egy olyan elvárást fogalmaztak meg az íróval szemben, amelyet ő csakis elutasíthatott.

Fülöp végül arra terelte a szót, hogy főleg annak fényében, hogy a Kertész-életműben a későbbi szövegek rendszerint a korábbi művek újra- és átírásai, milyen lehet Kertész ideális olvasója? Ha megfelelően akarjuk olvasni őt, vele szemben mint a saját szövegei felett autoritással bíró szerzővel is kritikusnak kell-e lennünk? Körösztös szerint a Kertész-szövegek kultúrkritikus részeihez és politikai attitűdjéhez jó, ha kritikával közelítünk mi magunk is. Azonban a bölcseleti és kultúrtörténeti vonatkozásokban meg kell tanulnunk jól eligazodni – de azt se tévesszük szem elől, hogy ez a két rész, a politikai és társadalmi, valamint a szellemi dimenzió folyamatosan egymásba és egymásra olvasható. Gács szerint számos jó olvasat elképzelhető: egyetértett Körösztös filozófiai olvasat-javaslatával, másrészt felvetett két további lehetőséget. Egyrészt a Kertész-szövegek értelmezésében központi szerepet tölthet be, hogy a holokauszt-emlékezet részeként olvassuk, főleg annak figyelembevételével, hogy mindezt az emlékező munkát kelet-európai politikai körülmények között kellett elvégeznie. Másrészt Kertész szövegeit példázatként is olvashatjuk: történetei valamilyen belátásra vezető példa felmutatásai. Gács lát rá esélyt, hogy ez a megszólalásmód újra széles körben elismert legyen.

Ha nem akartok lemaradni Az esztétika kitelepül következő alkalmáról, figyeljétek az Esztétika Tanszék facebook-oldalát!

A borítókép innen van.