Október 6. az egyik legfontosabb nemzeti gyásznap Magyarországon, azonban mind a mai napig számos oldala nem közismert a szabadságharc során történteknek – cikkünk a gerilla-hadviselés kérdését járja körül.
Október 6. nemzeti gyásznap Magyarországon. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után ezen a napon, Aradon megtorlásképpen kivégezték a magyar katonai vezetés 13 magas rangú tagját, és Pesten Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt.
Magáról a forradalomról talán fölösleges is lenne beszélni, mivel a legtöbb emberben él egy alaptudás, ami jól fölvázolja az akkor történteket. Azonban ennek a bő egy évnek van egy kevésbé ismert oldala, ami nem a nyílt csatatereken, és nem is a politikai harcok mezején zajlott. Ennek a játszmának a képviselőit egyesek – főleg az egykori ellenfelek részéről – gyilkosoknak, rablóknak, mások pedig hősöknek, vértanúknak tartják. Ők lennének a gerillák.
Bár maga a gerilla-hadviselés egyidős lehet a hadtörténelemmel, és emiatt napjainkra sok helyen felkapott filmes és irodalmi téma, Magyarországon nincsen akkora kultusza. (Noszlopy Gáspár és csapatának tevékenységéről azért már korábban is készült film.) Az első mozgóképes adaptáció, amit magyar rendezőtől láttam, az idei Guerilla, ami éppen a szabadságharc ideje alatt játszódik, de sajnos Kárpáti György Mór alkotásából nem igazán ismerjük meg ezt a harcászati ágat.
Hogy pontosabb képet kapjak a szabadságharc ezen oldaláról, Hajagos Józseffel, a Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium tanárával beszélgettem, akinek legfőbb kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amivel kapcsolatban több tanulmányt és könyvet is publikált. A beszélgetés maga azért is volt aktuális, mert október 4-én tudományos konferenciát rendeztek a Berze Nagy János Gimnáziumban, ahol Hajagos József a mátrai gerillákról tartott előadást Mátrai gerillák – Vértanúk? címmel.
A beszélgetés során több jelentős kérdésre is választ kaptam, többek között arra, hogy valójában milyen katonai erőt is képviseltek maguk a gerillák, milyen volt a megítélésük a lakosság körében, és hogy rablók és gyilkosok voltak-e, vagy hősök.
A továbbiakban Hajagos József szavai következnek:
A gerillák nem reguláris katonák voltak, hanem a szabadcsapatok közé tartoztak, amelyek 1848 augusztusától szerveződtek. Az egyik ilyen csapatot a szerbek ellen hozták létre a Délvidéken alföldi betyárokból, amelynek szervezője és parancsnoka Rózsa Sándor volt, aki amnesztiát kapott Kossuth Lajos kezdeményezésére. Az ő katonai tevékenységüket a szerb felkelők akcióinak megtorlása jellemezte, ami során egy Ezredes nevű falut felégettek. A magyar katonai vezetés nem igazán tudott azonosulni a működési stílusukkal, ezért el is távolították őket.
A Felvidéken és az általunk Északi-középhegységként ismert területen is tevékenykedtek később szabadcsapatok. Az egyiknek Oroszhegyi Józsa (eredeti nevén Szabó József), a márciusi ifjak egyike volt a parancsnoka. Ők körülbelül százötven-kétszáz fős csapatot alkottak. 1849 februárjának végétől a Rimaszombat–Eger–Gyöngyös határolta vidéken tevékenykedtek, s a gerilla harcmodort alkalmazva sikereket is értek el a vidéken állomásozó kisebb császári különítményekkel szemben.
Az ő sikereikből is kiindulva kezdeményezte Szemere Bertalan, a vidék akkori főkormánybiztosa a védsereg megszervezését. Ezek az egységek nem képezték a rendes hadsereg részét, tagjait legalább egy év szolgálatra kötelezték. A feladatuk az lett volna, hogy a környékről más hadszínterekre elvezényelt rendes katonaságot biztosítsák mozgékonyságukkal, illetve a gerilla harcmodor alkalmazásával a Felvidéket a császári haderő kisebb betöréseivel szemben. Noha a védcsapatok kb. 4000 fővel valóban megszerveződtek, csak alárendelt szerepkörben vettek részt a terület biztosításában. A császári csapatok betöréseit idevezényelt rendes katonai egységek verték vissza áprilisban és májusban. Június közepén megindult az orosz főerők támadása (kb. 110 ezer fő), az alig 8000 fős reguláris haderő kénytelen volt visszavonulni, viszont a védsereg egy jelentős része ottmaradt a Felvidéken. Ekkortól kezdődött meg az a fajta gerilla-hadviselés, amit a mai ember elképzel. Biztonságosnak vélt bázisaikról (erdőségek, gazdasági épületek, távolabb eső települések) csaptak le mind a császári, mind pedig az orosz csapatokra. Ezek nem voltak jelentős ütközetek, leginkább csak futárokkal és katonai szállítmányok kíséretével kerültek harcérintkezésbe. Ezek csak részben voltak sikeresek, de aktivitásukkal valóban zavart okoztak az ellenséges hadvezetésnek. Ami azonban már problémát okozott, hogy a hadsereg visszavonulásával a hivatalos kormányközegek is jórészt eltűntek a Felvidékről, ami ahhoz vezetett, hogy a védsereg ittmaradt részei, s az újonnan alakult kisebb gerillaegységek semmiféle utánpótlásban nem részesültek.
A fenntartásukhoz szükséges dolgokat (pénz, lovak, szekerek, élelmiszer) több esetben erőszakkal kellett megszerezniük, időnként a polgári lakosságtól. Tevékenységük súlyos következményekkel is járt, legsúlyosabb Losonc tragédiája volt. 1849. augusztus 1-jén a gömöri védsereg egyik alakulata a városban sikeresen megtámadta az oroszok egyik szállító oszlopát. A térségben működő orosz haderő, amely Grabbe altábornagy parancsnoksága alatt állt, ezért augusztus 8-án kifosztotta és felégette Losonc városát. Összességében véleményem szerint a gerillaként harcoló szabadcsapatok több problémát okoztak, eredményeiket túlhaladják tevékenységük negatív következményei.
Az 1848–49-es szabadságharc nemcsak nemzeti tragédia és fontos történelmi élményünk, hanem egy óriási merítési lehetőség a film és az irodalom számára. Történelmünk egyik legjobban dokumentált időszaka, és megérdemli, hogy ilyen téren is mélyebben foglalkozzunk vele.
Kép forrása
