Woyzeck, magány és valóság – Interjú Bánki Gergellyel

A Woyzeck az európai drámairodalom egyik igen gyakran játszott műremeke, a Büchner írta dráma rendkívül jó lehetőséget biztosít az emberi kapcsolatok és jellemvonások mély tartalommal való ábrázolására. Büchner töredékes munkája a színházi oktatás egyik alapműve, mivel a szöveg kiváló lehetőséget biztosít a kísérletezésre, és szükségszerűen igényel is egyfajta kísérletező hozzáállást a szakma részéről, így az alternatív közeg kifejezetten kedveli nyitott struktúrája miatt.

Büchner tollából négy különböző verzió maradt fenn, ezen változatokat mindmáig komoly érdeklődés övezi, ugyanis a szerző jelölése nem egyértelműsíti a színpadra fel nem állítandó egységeket, ez is eredményezi, hogy ennyire gazdag tartalmú szöveg maradt az utókorra, arról nem is beszélve, hogy filológiailag is nagy jelentőségű szöveggel van dolgunk: a Woyzeck szövegfejlődése kiválóan nyomon követhető a különböző szövegváltozatok tanulmányozása által. Az előadásokról és a színmű interpretálási lehetőségeiről beszélgettem Bánki Gergellyel, aki a Bolond szerepét játssza a Hegymegi Máté rendezte nagy sikerű előadásban a Szkéné Színházban. 

 

Melyik volt a legemlékezetesebb az eddigi előadások közül? 

Nem tudok kiemelni egyet, mindegyik emlékezetes, mindegyikben van valami más. Ez a darab nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy az ember kicsit próbálkozzon, minden mondatának rengeteg tartalma van, könnyű változtatni azon, hogy éppen mit emelünk ki. Nagyon sok lehetőségem van, hogy hallgassam a többieket az előadás során, hiszen nem látom őket [végig háttal áll a színpadnak – B. D.], és rajtuk is azt hallom, hogy minden előadáson próbálkoznak valami mással. 

Bánki Gergely alakítja a Bolond szerepét

Bánki Gergely alakítja a Bolond szerepét

Nézői benyomás, ha a mai valóság elemeit fedezzük fel az előadásban, vagy valós alkotói szándék? 

Szerintem ez nem volt tudatos cél. Lehet, hogy öntudatlanul belekerült, de lehet, hogy egyszerűen maga a Woyzeck-történet olyan, amiben nehéz a társadalmi szempontot totálisan figyelmen kívül hagyni. A mostani társadalmunk is, ha valaki egy kicsit figyel, kicsit érzékenyebb erre, akkor látja, mennyire brutálisan emel szót a szegények ellen. Elengedjük a szegények kezét, azoknak a rétegeknek, akik nehezen tudnak önerőből kitörni a saját helyzetükből. Egy ilyen szegény ember Woyzeck is, az ő küszködéséről szól a darab, és arról, hogy az emberek mennyire nem hallják, mennyire nem értik meg az ő működését.

Én már játszottam egy Woyzeck-ben, Schilling Árpád rendezésében, ott én voltam a Doktor, annak az volt a címe, W-munkáscirkusz, József Attila-verseket is felhasználtunk benne, és kifejezetten kiemeltük azt, hogy egy társadalmi rétegről is beszélünk, akik magukra vannak hagyva, és végtelenül ki vannak használva. 

Izgalmasabbá tesz egy színdarabot az, hogy tudjuk, valós, megtörtént események alapján készült? 

Sokszor próbáltunk valami iszonyatosan abszurdot alkotni, aztán jött az élet csípőből, simán fölülmúlta, amin heteket izzadtunk, hogy minél őrültebb dolog legyen. 

Még a Krétakörrel volt egy előadásunk, a FEKETEország, ott kitaláltuk, hogy egyszer csak az előadás során lecsapódik az áram, vaksötét lesz. Hárman – Rába Roland, Mucsi Zoli meg Katona Lacibejönnek mint villanyszerelő szakik, és végtelen szerencsétlenkedő, hozzá nem értő módon próbálják megjavítani a dolgot, de ehhez az kellett, hogy vaksötétet csináljunk a nézőknek. Harmadjára játszottuk el ezt az előadást Kapolcson, amikor nemcsak a színházi sátorban, hanem az egész Művészetek Völgyében is levágódott az áram, mert valamelyik helyi szaki elvágta a komplett térség áramszolgáltatását. 

Szerintem Büchnert nyilván inspirálta ez a történet, mert olyan esszenciális az emberi gyötrődésnek, kiútkeresésnek a megnyilvánulása, hogy rá tudott húzni egy ilyen színdarabot. Nem lehet a valóságnál valóságosabb dolgot csinálni, az biztos.

Bánki Gergellyel a Szkéné Színház nézőterén beszélgettünk.

Bánki Gergellyel a Szkéné Színház nézőterén beszélgettünk.

A Bolond szerepének célja kicsit kizökkenteni a nézőt az előadás befogadása közben keletkező nyomasztó érzésből? 

Nem gondolom, hogy ez cél lenne. Amit Hegymegi Máté mindig kér, az valamilyen fura irónia. Az volt Máté elképzelése, hogy a Bolond egyfajta megkettőzése legyen Woyzecknek, egy olyan Woyzeck, aki ennek az egész helyzetnek már utána van. Tulajdonképpen csak azzal játszom, hogy a nézőket bizonytalanságban tartom. Máté ezt kéri, ez a játék legyen benne, ehhez az irónia nagyon jó fegyver, mert megéltség nélkül nem működik, viszont mégis elbizonytalanít. Egyébként jó, ha a nézők nevetnek, ez a drámától nem idegen, mert a kínlódás, amikor valaki vergődik egy helyzetben, tud olyan lenni, hogy nem azért nevetek rajta, mert letolta a gatyáját vagy mondott egy nagy poént, hanem mert fölismerek valamit magamban. Ez az érzés tud nevetést kiváltani, igen, a felismerés élménye fura módon tud vicces lenniKülönösebben nagy poénok nem hangzanak el az előadásban, nem az történik, hogy elhangzik egy vicc, majd nevetnek a nézők, hanem a helyzet maga annyira képtelen, hogy már-már nevetést szül. Ez jó, ugyanakkor szerintem nem olyan, ami kizökkentené az embert, mert közben pont azért nevetnek, mert Woyzecknek a képtelen kiszolgáltatottsága humoros. 

Akkor jól értelmezzük a Bolondot egyfajta alteregóként, vagy pontosabban Woyzeck részhalmazaként? 

Igen, valami ilyesmi volt Máténak a szándéka, ez több szerep összegyúrva. Nagyon sokáig idegenül éreztem magam ebben, mert nem vettem részt a próbákon. Nekem teljesen különálló, zárt monológjaim vannak. Az összpróbák alatt én mindig háttal ültem az egésznek, a színpad valamelyik szélén, ahogy az előadások alatt is: elmonom a kis monológomat, aztán megint háttal vagyok. A mai napig nem tudom, mi történik. Hallom, hogy a többiek mit művelnek, de nem látom, mi zajlik a színpadon. Ez egy nagyon fura kívülállóság. Közben viszont Hegymegi Máté kérte, hogy pörgessem magamon végig a Woyzeck-történetet, tehát amikor én ott ülök, figyelem a nézőket, jönnek hátulról a jelenetek, akkor azokat én ugyanúgy igyekszem meghallani és átpörgetni magamon, de úgy, hogy én ezt már tudom, tudom, mi fog következni, tudom, és ennek a keserűsége meg a kicsit cinikus iróniája, vagyis cinikusságba hajló iróniája szüli ezt a karaktert.

A Bolond az, aki túléli magát a tetőpontot is, így a halálon felül van?

A mese, ami a végén elhangzik, nagyon pontosan mutatja, hogy távol vagyunk mindentől: az a vége, hogy valaki totálisan magára hagyatottan ül. Ez a darab a magány állapotára, és azoknak az embereknek a sorsára hívja fel a figyelmet, akik családon és kapcsolaton belül is egyedül érzik magukat. Kérdés, szembenéznek-e vele vagy sem. Igen, ezt túl lehet élni fizikailag, de a kérdés, hogy ez túlélésnek számít-e? Amikor megöli Marie-t, hagy-e neki az élet más lehetőséget? És jelent-e neki az bármi túlélést vagy feloldozást az alól, ami őt gyötri és belehajszolja ebbe a gyilkosságba? Hát, nem valószínű. 

Az emberek, így az egyetemisták életében is rengeteg apró válság van, mit tud adni számukra ez az előadás?  

Fölismerést. A delphoi jósda falára az volt felírva: „Ismerd meg magadat”. Ennél pontosabb tanácsot az ember sosem kaphat életében. Anélkül, hogy nem próbálom önmagamat megismerni, nem fogom tudni a saját életemet megfelelően vezetni. Mindig csak pótmegoldások lesznek, amik lehet, hogy a felszínen elégedetté tesznek, de ott benn jó eséllyel boldogtalan ember leszek.  

A Woyzeck szerintem egy jó lehetőség arra, hogy az ember tudatosítson olyan állapotokat az életében, amikbe, ha belekényszerül, akkor felismerhesse, hogy nem jó helyen van.

 

Fotók: Burkus Dávid 

A következő előadások időpontja: március 18. és április 21. 

További infomációt itt találsz az előadásról.