Sokan szeretik a zenés filmeket, a jókat még én is. De mit értünk azalatt, hogy egy zenés film jó? Egyszerűbben: mitől működik ez a zsáner? A jó zenétől? A jó történettől? Ha az egyik hiányzik, akkor lehet még pozitív az összbenyomás? Egy gyenge történet kiváló zenével, vagy egy erős történet feledhető zenével a jobb? Cikkemben ezekre a kérdésekre keresem a választ.
A közelmúltban a Bohém Rapszódia és a Csillag születik is óriási közönségkedvenc lett. Az előbbi – Rami Malek parádés alakítása mellett – a Queen remek zenéje miatt lett sikeres, a film története viszont felszínes és hézagos maradt. Mindenki abban reménykedett, hogy jobban megismerheti Freddie Mercury életét, de még egy Wikipédia-szócikk is informatívabb, mint a film. A Csillag születik cselekménye már sokkal komplexebb, de ezt a történetet már negyedszer adaptálták, úgyhogy „csak” tehetséges embereket kellett ehhez találni, a többi szinte jött magától. Bradley Cooper és Lady Gaga kétségkívül csodálatos munkát tett le az asztalra rendezésben, színészi munkában és zenében egyaránt.
De mi az a Vox Lux? A neve alapján egy pokémon is lehetne, és a maga nemében az is. A Vox Lux egy különös jószág, egy olyan zenés film, amiben a történet és a színészek vannak előtérben, a zene viszont másodlagos. Ennyi elég volt ahhoz, hogy szinte senki se találkozzon ezzel az alkotással, hiába Natalie Portman nagyszerű alakítása. Talán egyik magyarországi forgalmazóban sem merült fel, hogy ezt be kellene hozni a hazai mozikba. Ennek egyszerű oka lehet: úgy gondolhatták, hogy erre senki sem lesz kíváncsi a másik két film mellett, nem tudnak majd annyi jegyet értékesíteni, hogy megtérüljenek a forgalmazási költségek. Úgy gondolták, hogy nem tudják eladni a Vox Lux-érzést. Valószínűleg igazuk volt.
Mégis mivel lehetne eladni ezt a mozit? Natalie Portman és Jude Law neve is csábító, a dalokat pedig Sia írta. Igaz, hogy ő nem egy Lady Gaga, de a popzenében szintén nagy név, ráadásul az előzetesben is felcsendülő száma nagyon erős lett. Az egyértelműen nem tett jót ennek az ügynek, hogy Portman színpadi verziója nagyon hajaz Gaga stílusára, s a valódit mindig könnyebb eladni, mint a hasonló másolatot. A Csillag születik Gaga miatt is lehetett akkora siker, mert a rajongói is megrohamozták a mozikat. Ezzel nincs semmi gond, mert egy remek filmet láttak, de ez nagyon megnehezítette a Vox Lux helyzetét. Freddie Mercury meg csak egy Freddie Mercury, az ő neve miatt a Bohém rapszódia is kihagyhatatlan volt. Két zenés filmet csak-csak megnéznek a zsáner rajongói, de a három már sok lett volna, ezért a legkevésbé eladható lett az áldozat.
A Vox Lux egy fiktív, ismeretlen zenész életéről szól. Celeste (fiatalon Raffey Cassidy, felnőttként Natalie Portman) pályafutása egy súlyos tragédia után indul el. Ő az egyetlen túlélője egy iskolai lövöldözésnek, s amikor megemlékeznek az áldozatokról, előad egy dalt. Ez egyből ismertté teszi, sebes léptekkel halad előre a sztárság felé vezető úton. A film első fele ezt mutatja be, míg a folytatás már a felnőtt Celeste életéről szól, és úgy általában a popsztárok mindennapjairól. Alig múlt 30, de már van egy tinédzser lánya (szintén Raffey Cassidy), akire alig jut ideje a turnék, a fellépések között, s tulajdonképpen nem is ő neveli, hanem a nővére.
Natalie Portman és Raffey Cassidy
Nem példa nélküli, hogy egy történet a zenészek életét állítsa középpontba, de ez a film túlmutat ezen. Az iskolai lövöldözéses rész egy aktuális problémára reflektál, ráadásul az akciófilmeknél is ritka, hogy ilyen feszült és „lélegzetvisszaszorítós” jelenettel indítsanak. A lövöldözés a felnőtt Celeste életében is megjelenik egyszer, és óriási kontraszt van abban, hogy ezt miként kezeli. A cselekmény másik erőssége, hogy az elmúlt két évtized popzenéjének a minőségére is reagál. Remekül kirajzolódik, hogy mi a baja ennek a zsánernek, és erről egy nagyon érdekes gondolatot fogalmaz meg: a popzenének nem az a feladata, hogy elgondolkodtasson, hanem az, hogy az emberek jól érezzék tőle magukat.
Tényleg csak erre való a popzene? Csak az eladhatóság számít, a mögöttes tartalom lényegtelen? Bármennyire is szomorúan hangzik, de minden jel arra mutat, hogy ez az igazság. A zeneipar nem véletlenül foglalja magába az „ipar” kifejezést, a tömeggyártás ezen a területen is jelen van. Egy iparág akkor működik jól, ha a kereslet és a kínálat találkozik, egyáltalán nem véletlen, hogy a jelen popzenéje úgy hangzik, ahogy. Erre van igény, az előadók pedig kielégítik ezt. Ez jól van így? Nincsen. Ez változni fog magától? Dehogy fog, amíg erre van igény, addig a kínálat sem változik. A változáshoz az kell, hogy másra legyen kereslet. Természetesen vannak kivételek mindkét oldalon, de a nagy tömeg ezt keresi, ezért a legtöbb előadó ezt kínálja.
Sia zenéje is alátámasztja ezt, egy-két dal nagyon mély gondolatokat közvetít, míg a többi inkább semmitmondónak hat. A zene átadása lekorlátozódik két részre a filmben: Celeste feltűnésére, valamint a film végi koncertre. Emiatt nekem egyáltalán nem volt hiányérzetem, hiába közvetítette azt a második előzetes, hogy ez végig meghatározó rész lesz. Sokkal jobban hiányolom, hogy nem megy bele még mélyebben a popsztárok életébe a történet, bár ebben még így is erősebb, mint a Bohém rapszódia vagy a Csillag születik. Ebben a szegmensben nálam továbbra is a Bakelit a kedvenc, bár egy sorozatban eleve több idő van erre.
Nekem ez a film bebizonyította, hogy a zene háttérbe szorításával is lehet jó zenés filmet csinálni, ehhez elég a jó felütés. Akinek fontos, hogy a zene domináns maradjon egy ilyen jellegű alkotásban, annak kevésbé tudom ajánlani, de akinek felkeltette az érdeklődését a szinopszis, az bátran tehet egy próbát vele. Összességében nem egy mestermű, senki sem várta ezt, de nálam nagyon jól megfér a másik két alkotás között.
Képek forrása: IMDb
