Feljegyzések egy drogos naplójából – Csodálatos fiú

Január 31-én mutatják be a nagyközönség előtt a mozikban a Csodálatos fiú című filmet, amivel érthetetlen okokból egyetlen kategóriában sem találkozhatunk az Oscar-díjak átadásakor. A kábítószerfüggő srác, illetve családja története rendkívül megrázó, de a maga nemében a film is olyan, mint a címben szereplő fiú: csodálatos. Kritikánkat olvashatjátok.

A Csodálatos fiú forgatókönyve két könyv közös adaptációja alapján készült. David Sheff Beautiful Boy: A Father’s Journey Through His Son’s Addiction és Nic Sheff Tweak: Growing Up on Methamphetamines című kötetei adják az alapot. A megtörtént eseményeken alapuló könyveket érdemes némi fenntartással kezelni, és az ilyen kötetekből készített filmekre ez hatványozottan igaz. Ez a film nem attól lesz érdekes, hogy milyen mértékben felel meg a cselekménye a valós eseményeknek, hanem attól, ahogyan ezt bemutatja.

A történet két főszereplője David Sheff (Steve Carell) és Nic Sheff (Timothée Chalamet). David látszólag idilli életet él, gyönyörű családja van, nagy háza, kutyája, karrierje, ráadásul kivételesen jó kapcsolatot ápol az első házasságából származó fiával is, akit főleg ő nevelt fel. Ez a fiú Nic, aki okos, ambiciózus, tehetséges, nyitott az új dolgokra, mindent ki akar próbálni. A „minden” elég sok dolgot lefed, így a füvezést és a kábítószerhasználatot is. A kristálymet függővé teszi, a film pedig azt a folyamatot dolgozza fel, ahogy próbál leszokni.

A történet magában hordozta azt a veszélyt, hogy a Csodálatos fiú egy propagandafilm lesz, aminek az egyetlen mondanivalója, hogy a drog rossz. Szerencsére nem ennyire egydimenziós a probléma megközelítése, sőt, burkoltan még amellett is kiáll, hogy a fű használatát más megítélés alá kell helyezni, mint az egyéb tudatmódosítókat. A szövegkönyv szinte egyáltalán nem foglalkozik azzal a mantrával, hogy „a drog rossz”, a rendezés kellően intelligensnek tartja a nézőit ahhoz, hogy ezt pusztán a látottakból is leszűrjék. Nálam ez sokkal jobban működött, mint anno az Egy kosaras naplója, főleg a cselekmény lezárása.

A vizuális történetmesélésben kiemelt szerepet kap a szenvedés bemutatása, ami egy ilyen film esetében elvárható, már-már sablonos. Ezt az alkotást a környezet szenvedésének középpontba állítása teszi egyedivé, és ez a megoldás nagyszerűen működik. A legnagyobb hangsúlyt David kapja, aki Nic kilengései miatt folyamatosan távol van a feleségétől és a másik két gyerekétől, ami miatt ők is szenvednek. Különösen tetszett, hogy a gyerekeket sem kezelte bután a történet, ők is tisztában voltak azzal, hogy a testvérükkel nincs minden rendben. David mindent megpróbál, hogy segítsen a fián, és eközben próbálja megérteni, hogy miért teszi ezt magával Nic.

Felix Van Groeningen rendezése érzékletes, de nem tolakodó, egyértelműen nem az volt a célja, hogy kizárólag miatta legyen ebből valami emlékezetes. A zene ezt remekül kiegészíti, és nekem nagyon tetszett, hogy többször is előre jelezte, hogy mi fog történni néhány másodperc múlva, de sosem próbált meg az indokoltnál nagyobb feszültséget kelteni. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy Charles Bukowski egyik verse, a Let It Enfold You is szerepet kapott, ami tökéletes választás volt Van Groeningentől. (A stáblista alatt Chalamet elszavalja a teljes verset, érdemes megvárni.)

Steve Carell és Timothée Chalamet egyaránt nagyszerűen játszik, az önálló és a közös jeleneteik is rendkívül erősek. Carell hitelesen hozza az egyszerre kitartó és közben mégis megtörő karaktert, s közben minden mondata olyan, mintha az lenne a film legfontosabb megnyilvánulása. Chalamet szenvedései néha már-már fizikai fájdalmat okoznak a nézőnek is, ami egy ilyen történet esetében nem feltétlenül elvárható, de mindenképpen szükséges. Kettejük játékát az operatőri munka tette még érzékletesebbé, Ruben Impens kiválóan érzékeltette, hogy hol is vannak a szereplők.

Szerintem mindhárman megérdemeltek volna egy-egy Oscar-jelölést, és az elmúlt évek trendjei alapján a legjobb film kategóriában is lenne keresnivalója. (Bár onnan Az első ember sokkal jobban hiányzik nekem.) Ez egy tipikus „Oscar-film”, amit nem véletlenül a díjátadó előtti időszakban mutattak be, de ez egy jó „Oscar-film”, mert nemcsak azért készült el, hogy díjakat nyerjen, hanem azért is, mert el akart mesélni egy szívszorító történetet. Érthető lett volna, ha azért mellőzi az Akadémia, mert egy új, jobb irányba indulnának el, de ennek semmi jele, cserébe az elmúlt évek egyik legrosszabb jelöltlistáját állították össze.

Ez a film – bármennyire is nehéz néha nézni – megérdemelte volna, hogy a „3 Oscar-díjra jelölve” szöveggel reklámozhassák. Nagyon sok esetben semmit sem jelent az Akadémia véleménye, de a Csodálatos fiú biztosan sokkal több emberhez juthatott volna el. Mert ennek a történetnek sok emberhez el kellene jutnia.

 

Kép forrása: IMDb

A szerző értékelése IMDb-n: 8/10