Irodalom, politika, performance – JAK-tábor 2018

A József Attila Kör az idei nyár végén is megrendezte hagyományos táborát a Szigligeti Alkotóházban. A megszokott líra-, próza- és kritikaműhely, illetve a kerekasztal-beszélgetések mellett szuper társművészeti sessionök és filozófiai szakszövegolvasó műhelyek frissítették a repertoárt.

Életem első JAK-tábora felszabadító élmény volt, nagyon jó emlék, annak ellenére, hogy a programok egy részét elég hiányosnak gondolom. És annak ellenére, hogy így elsőbálozóként rögtön a saját bőrömön tapasztalhattam azt a jelenséget, ami miatt sokakban évek óta fel-felmerül a tábor költöztetésének igénye: a Medoszt. Hát akkor kezdjük ezzel. Még mindig nem tudom, mit takar ez a mozaikszó, ami elég vicces, tekintve, hogy a tábor első pillanatától kezdve utána akartunk járni – ez már így marad, de nem, a cikk apropóján utána fogok járni, és meg is írom, ígérem. Szóval hogy hivatalosan mit jelent, még nem tudom, saját szavaimmal a jelentése: ’a kastélytól demotiváló módon távol eső, ellenben gyönyörű kilátással és finom reggelivel rendelkező szálláshely’.

IMG_20180830_092350

Kilátás a Medosz reggelizőteraszáról

Mi, valami titkos oknál fogva, ide kaptunk alvóhelyet, míg mások a kastélyba – de így legalább belekerülhettem az örök konfliktus érhálózatába. Ez a különszállásolás ugyanis eléggé szétdobja a társaságot, és felmerül a kérdés, miért éppen minket, miért éppen őket, stb. A távolság kapcsán az pont nem volt probléma, amitől tartottam: hogy mi lesz, ha a beteg szervezetem jelez, hogy ő most már pihenni szeretne, erőm és kedvem viszont nincs annyira 15-20 percet sétálni, úgyhogy hosszasan kell majd rákészülni a nagy útra, rávenni magam az indulásra… Na, ilyesmi nem történt. Sőt, a séta, a fejkiszellőztetés még szinte jól is esett a sok beszélgetés és tánc után. Reggel viszont… Elég durva úgy zúzni az éjszakába, hogy aztán délelőtt 10-re kell lecsoszognod a műhelyre, összepakolva, felöltözve, lezuhizva, megreggelizve. Ez van, ha valaki mindent akar.

Viszont ha valaki mindent akar, akkor az is van, hogy többféle élmény gazdag elegyét kapja. Hogy visszagondolva el lehet mosolyodni: jé, ez is volt, és igen, az is volt, de meg még az is. Például nekem Tóth Krisztina líraműhelye. A minőségi munka, a szakmaiság az első pillanattól kezdve meghatározta a háromnapos műhelyt, a hangulat pedig egyre oldottabb lett, egyre szabadabban szóltunk egymás szövegeihez. Az pedig, hogy az utolsó napon dőltünk a nevetéstől társaink és Orbán Ottó paródiáin, figyelemre méltóan ügyes dramaturgiára vall.

A másik csodálatos élmény Ádám Anna társművészeti szemináriuma volt. Ezzel egy időben lehetett beülni Orbán Jolán Derrida-olvasós óráira, az elsőn benn is voltam, de aztán Kállay Eszter olyan lelkesen mesélt a társművészeti alkalomról, hogy muszáj volt belekóstolnom. És ott ragadnom. Viszont így, hogy az első napon a filozófiai szemináriumot is kipróbáltam, közelről tapasztalhattam meg Orbán Jolán elképesztően energikus és szimpatikus jelenségét. Remélem, lesz még lehetőségem találkozni vele! És ugyanígy vagyok Ádám Annával, akire, ha kicsit máshogy is, szintén igaz az energikus és a szimpatikus jelző: természetes közvetlenségével és kedvességével rögtön olyan hangulatot teremtett, amiben magunkat teljesen elengedve mélyedhettünk el a társművészetekben. Az első napon fotózni kellett, a másodikon agyagozni, a harmadikon pedig performance-ot csinálni. Bizony! Annak ellenére, hogy biztonságos közegben éreztem magam, szuper emberek, feladatok, játékok közt, azért egy kicsit megijedtem, amikor az utolsó napon megtudtam, mi a feladat. Performance… Mi közöm ahhoz? Mi a fene az egyáltalán? A két zsáknyi látványos jelmez és kiegészítő viszont elég inspirálónak tűnt, ahogyan persze maga az írás is. Mert a társművészkedések mindig egy-egy ott rögtönzött írásunkból fakadtak: a kert témájára alkotott szövegünket kellett áttranszformálni fotóvá, szoborrá, performance-szá. Nem illusztrációt készíteni, hanem ugyanazt a művet, csak más nyelven. Igen felszabadító volt ilyen körülmények között írni és más alkotófolyamatba belekóstolni, és még mindig úgy gondolom, hogy ráférne az írókra havi egy ilyen kimozdító workshop. De ha a havi rendszeresség egyelőre túl nehezen kivitelezhetőnek tűnik is, a következő táborban biztosan ott kell lennie Annáéknak!

 

A műhelyek, szemináriumok mellett a formális és az informális beszélgetések (helyenként heves vitákra), az éjszakába nyúló éneklések és táncok fértek még bele ebbe pár napba. Az első nap formális beszélgetése a HÍD folyóirat és műhely tagjai közt zajlott. A vajdasági magyar írók és szerkesztők közül Terék Annát emelném ki, akit már többször volt szerencsém hallani, de eddig kizárólag versfelolvasásokat. Most a felolvasások mellett a beszélgetős stílusát is megismerhettem, ami még szimpatikusabbá tette. Szintén az első napon álltunk, vagyis ültünk színpadra mi is, a JAK ősztől indult líraműhelyének állandó tagjai. A műhelyvezető, Deres Kornélia jól megérdemelt méltatása mellett állítólag okosakat válaszoltunk, és jó szövegeket olvastunk föl. Én élveztem. És örültem, hogy az első napon túl vagyok rajta, innentől kezdve élvezhetem. (Amikor épp nem egy szonetten szenvedek Tóth Krisztina műhelyére… Aminek teljesítése viszont csodálatos boldogsággal töltött el, megéri a kín, a szenvedés, na jó, a munka. Az írás is egy szakma, és az ember legyen alázatos a szakmájával szemben.)

A második nap három beszélgetése a Solitude ösztöndíj, az ifjúsági irodalom és – az est fénypontjaként – a kurrens irodalompolitika körül forgott. Utóbbi volt az egyik olyan elképesztően fontos beszélgetés, amit hiányosnak éreztem, viszont a hirtelen lezárást informális folytatás követte, ami legalább olyan izgalmas, ha nem még izgalmasabb, más szóval ingerlőbb, idegesítőbb, kuszább, hevesebb volt, mint a formális előzmény. Az mindenesetre biztos, hogy valaminek az elején járunk, és nem szabad abbahagyni a róla folytatott tanácskozást, sőt, ahogy Fehér Renátó mondta, egy ilyen tábornak is akár mindegyik napján lehetne, vagyis kellene egy-egy irodalompolitikai témát boncolgatni. Szóval igen, a hiány még fennáll, de a motiváció is, szóval csak lesz valami. Csak lesz…

A harmadik napi, kortárs fiatalok lírairányaival foglalkozó beszélgetés – talán érthető okokból – nem váltott ki akkora érzelmeket belőlem, mint a politikai, persze nem azért, mert ne érdekelne a téma… Kíváncsian vártam, mit lehet erről átfogóan elmondani. A meghívott beszélgetőpartnerek nem túl meggyőzően kezdték: a bemutatkozásuk lényege nagyjából az volt, hogy ki, hogyan és miért nem a legjobb választás erre az alkalomra (nem nagyon ír kritikát már vagy még, nincs nagyon tisztában ezzel vagy azzal, stb.) Ezt valamennyire vehetjük a captatio benevolentiae klasszikus retorikai eszközének, a téma nagyságához való méltatlanság szerény jelölésének, mert azért el-elhangzottak fontos megállapítások. Ugyanakkor hiányérzetem így is maradt. Érdekességként magukkal vittük a tényt, hogy túlnyomórészt női szerzők köteteit emelték ki, és csak két-három férfinév hangzott el.

A másik legjobban várt beszélgetés a #metoo címkével jelölt Határok és átlépések című kerekasztal volt – az őszi #metoo-kampányt követő kezdeményezés a Fiatal Írók Szövetségével közös, így már a FISZ-táborban is volt szerencsém volt ezzel a címmel beülni egy beszélgetésre. A JAK-os annyiban volt talán jobb, hogy sokkal több résztvevőt szólaltatott meg, az irodalom és az érdekképviselet aktív szereplőit. Annyira nagy élmény volt ennyi értelmes és szimpatikus embert együtt látni, a két szegmenst: az alkotó és az érdekképviselő oldalt egymás mellett, hallgatni a senki által le nem uralt beszélgetést, hogy észre sem vettem, hogy tulajdonképpen semmi új nem hangzott el. És ezzel nem azt mondom, hogy semmi fontos! Mert baromi lényeges dolgokat mondtak a résztvevők, a lehető legtisztábban, legérthetőbben és befogadható módon. Szóval egy tisztázó alkalom volt ez, egy bevezető, amiben minden félreértés eloszlott, a probléma kimondódott, körüljáródott. Most kell folytatni, konkrétumokkal, konstruktivitással. Mert – ahogy az irodalompolitikánál is – a motiváció, a tenni akarás és (itt) a kooperálás képessége megvan. Ebből már mindent ki lehet hozni.

Mohácsi Balázs Németh Bálinttal és Simon Bettinával folytatott beszélgetéséről sajnos szinte teljesen lemaradtam, csak a végébe hallgathattam bele, mert a #metoo csúszott, aztán mindenki a kastély előterében kvaterkázott, kellett a pihi, mi meg figyeltük Mohát, jó, még itt van, még nem kezdődik, aztán egyszer csak eltűnt, én meg észbe kaptam. Viszont mind A hangyák élete, mind a Strand című kötetet ajánlom!

Az utolsó este Ferencz Mónika beszélgetett korábbi JAK-füzetek szerzőivel: Fekete Richárddal, Garaczi Lászlóval, Kerber Balázzsal és Tóth Krisztinával. Fontos és izgalmas a korábbi rendszer működését személyes tapasztalatokon, anekdotákon keresztül megismerni, jelen esetben Garaczi és Tóth Krisztina történetei által, jó alkalom – pláne az irodalompolitikai vita után – a múlton, jelenen, jövőn gondolkodni, most épp nem tragikus, csak simán mélázós hangulatban.

A tábor utolsó hivatalos programja pedig a zseniális hagyomány, a titkos naplók felolvasása volt. Minden évben megbíznak két embert szupertitkosan, hogy a tábor minden napját örökítsék meg feljegyzéseikben. A táborban pedig végig megy a találgatás, te vagy a naplóíró, te írod, igen, én írom, dehogyis, hagyjál már. Meglepő módon a második legtöbb szavazatot Mucha Dorkával együtt én kaptam, mármint hogy én vagyok a naplóíró, ugyanis a táborozók szavazhatnak, hát, úgy tűnik, gyanúsan viselkedem. Nagy Márta Júlia és Nyilas Attila, a valódi naplóírók viszont annyira nem voltak gyanúsak, ezt a párost senki nem találta el, csak egy-egy tagját, pedig vissza lett volna térítve a táborköltsége a nyertesnek. Nagyon szórakoztató jegyzeteket hallhattunk, a lehető legjobb zárása ez egy tábornak, aztán jöhet az utolsó tánc.

IMG_20180831_183834

Naplemente a kastéy előtt

Vasárnap délelőtt a nyirkos időben szinte üresen álló kastély látványával búcsúzom, tegnap még óriási tömeg, ma már az emberek helyett padlóra fektetett állványok, projektorok. Váltás egyik pillanatról a másikra. A lecsengés azért nem ilyen hirtelen: otthon az ágyban alig bírok elaludni, szöveg- és társadalmijelenség-elemzések, megtörtént vagy potenciálisan megtörténhető beszélgetésfoszlányok, na meg jellegzetes hanghordozások és borzalmas bulizenék dallama zakatol a fejemben. Aztán másnap a fotónézegetéssel oldom a poszttábori melankóliát.

 

A fotókat a cikk szerzője készítette.