„Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész…” – szerelem Eisemann-nál

Idén százhúsz éve született Eisemann Mihály halhatatlan zeneszerzőnk. Számos író egyszerű és bohém szövege Eisemann nevével került be a magyar zene- és színháztörténetbe, s ezen keresztül a köztudatba, a mindennapi nyelvhasználatba.

Az 1930-as, 40-es évek kupléit, sanzonjait és operettdalait a popzenén felnőtt és felnövő fiatalok nem érzik már magukénak, de az Eisemann-dalok sorai máig ismerősen csengenek, mondhatni, szállóigévé váltak, és a népdalokhoz hasonlóan beívódtak a kultúránkba.

És miért váltak azzá? Talán éppen azért, mert a legáltalánosabb emberi érzésekről van szó bennük – főként a legszebbről, a szerelemről. Eisemann nem feledkezett meg a szerelem semelyik dimenziójáról sem: a vágyakozásról, a beteljesülésről, az elmúlásáról és az elengedésről sem. Talán nincs is olyan szerelmi helyzet, amelyre ne lehetne egy dalt találni tőle…

Azt ugyan senki nem tudja, miért van a szerelem, és mi kell hozzá, viszont azt mindenki tudja, hogy mi nem: „Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész, szerelemhez nem kell semmi más, csak szerelem kell, és kész.”

Lesz maga juszt is az enyém…

Persze ez nem mindig ilyen egyszerű – amit a kávéházakban zongorázó, majd operettszerzővé váló Eisemann is tudott –, hiszen időnként az illető nem veszi észre, hogy a másik vonzódik hozzá. Ekkor nem tehetünk mást, mint bosszúsan, de bizakodóan azt mondjuk: „Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém. Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény.” Máskor pedig harmadikként kerülünk a képbe, és fájó, hogy az, akibe szerelmesek vagyunk, mást szeret: „Gyűlölöm magát, mert másé, gyűlölöm magát, mert százé, gyűlölöm magát, mert nem enyém. (…) Imádnám magát, ha egyszer észre venne már, elhozná a vágy, ha csak egy éjszakára bár.”

Hallod-e, Rozika, te?

És amikor végre közeledik a kedves? Akkor bizonyára nem habozunk, mi mást tennénk, mint hogy a „negyvenhatos sárga villamoson, sietünk a babánkhoz”, majd rögtön megszólítjuk, hogy „Hallod-e, Rozika, te, gyerünk a moziba be!” A mozi régóta a randevúk kedvenc helyszíne, mert „egy kis édes félhomályban, mennyi, mennyi, mennyi láz van, mennyi álmunk, mennyi csókunk ég…”

A nyelvi humort sem nélkülözi az egykori Kodály-tanítvány, ha a szerelem és a konyha művészetéről van szó: „lecsó, lecsó, lecsó, lecsó, lecsókolom a rúzst te rólad.” A rúzs a legtöbb férfit valóban magával ragadja, de mire van még szükség? „Egy kis rúzs, egy kis hús, egy kis vékony selyem blúz: ez az én kis weekend-babám.” Eisemann szerint nem jó sokáig nélkülözni a csókban, mert „van, aki bevallja, van, aki tagadja, de az is akarja, sőt! Apám is azt mondta, jó a csók havonta, de legjobb naponta, sőt!” Gondolni kell azokra a helyzetekre is, amikor nem cél a kapcsolat hosszan tartása, ekkor a legjobb mód: „egy csók és más semmi, vágyam csak ennyi, és csendben elmenni tovább.”

Tolnai Klári és Jávor Pál az Egy csók és más semmi filmverziójában (1941)

Tolnai Klári és Jávor Pál az Egy csók és más semmi filmverziójában (1941), forrás: zeneszoveg.hu

Ez az álom oly mesés…

A szerelem persze múlandó, és az egykori szerelmes nem biztos, hogy boldog marad: „maga nős ember vagy boldog, maga rossz ember vagy jó? Vagy a nőket pont úgy falja, mint a trójai faló?”. Pedig minden lány arra vágyik, hogy a világ legszebb és legokosabb ifjú férfija legyen az övé: „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán, hófehér paripán.” Aztán rá kell döbbennie arra, hogy: „ez az álom oly mesés, ám de jön a tévedés: a királyfi oly kevés, és hogy jön, tévedés…”

Amikor a „királyfinak” hitt személy mégsem kell, bátran mondjuk ki: „köszönöm, hogy imádott, hogy reám így vigyázott, de ne küldjön virágot nekem.” És ne féljünk váltani sem, mert kissé ironikusan szólva: „Higgyék el, direkt egyszeregy, olyan semmi egy válás: a nőnek egy áldás, a férje meg hálás.”

Megöl a szerelem

Az igazi nagy szerelem viszont, úgy érezzük, ölni képes. Talán éppen ezért a Megöl a szerelem című sláger hozta meg Eisemann Mihály számára is a sikert:

„Bárhol vagyok, bárhol vagyok, várlak

Ébren is meg álmomban is látlak.

Átsírom az éjszakát,

hátha egyszer megtalállak,

hátha egyszer boldog leszek én.

Megöl a szerelem, a vágy, a könny,

megöli a szívemet a hazug közöny.

Nélküled nincs tavasz, se ősz, se tél, se nyár,

didergő lelkem rád, mint napfényre vár.

Megöl a szerelem, tudom, megöl,

nincs többé menekvés a múlt elől.

Te vagy nekem a tűz, a víz, a föld, az ég,

te vagy a végzet, teérted elkárhoznék.”

 

Szövegek szerzői: Békeffi István, Halász Imre és Somogyi Gyula

Kiemelt kép: Eszenyi Enikő és Kern András az Egy csók és más semmi egykori vígszínházi előadásában (forrás: jegy.hu)