Látogatás Kolorádóban

Első nap, mikor kiértem a Kolorádó Fesztiválra, a barátaim azzal fogadtak, hogy máris lett egy új haverjuk Győrből, aki egyedül jött bulizni. A barátai visszamondták, de neki volt kedve, rá is ért, így hát itt van, viszont barátok nélkül mégsem olyan szórakoztató, így keres újakat. Neki nem sokat mondott sem a Lumen, sem a Gólya, bármekkora kulthelyek Budapesten, nekünk pedig érdekes volt az ártatlan tekintet, a nem tudja mire számítson-állapot. Mi prekoncepciókkal, sőt, elvárásokkal érkeztünk. Néhányat hozott a fesztivál, másokat kevésbé vagy máshogy. Mindenek előtt pedig le kell szögezzem: tulajdonképpen jól éreztem magam.

 

cof

A történet úgy kezdődik, hogy szerdától szombatig minden nap felvettem a báli cipőmet – vagy a rózsaszín gumicsizmát, amit még egy esőzős Sziget alkalmával vásároltam a blahai mindendesben, vagy az észak-angol turiból származó, titokban leopárd mintás lakkbakancsot – bepakoltam egy nagy rakás pulcsit, sálat, esőkabátot, és elértünk egy ötvenhatos villamost Hűvösvölgy felé, amin teleszórtam magam csillámporral.PSX_20180628_105352
A végállomásnál vártak a Kolorádó shuttle-ök, lényegében kisbuszok, amik az első két nap még kígyózó sorok nélkül vették fel az embereket, hogy Kolorádó kapujáig szállítsák őket. És minket. Meg a lányt, aki tizennyolcadikán érettségizett, és saját bevallása szerint azért utálják a barátnői, mert általánosan jobb náluk; meg azt a kis társaságot, amelyik egy vecsési medencés házibuliról – ahol az a grúz konyak volt – és ki tudja mennyire fiktív ciprusi céges jógatáborról sztorizgatott.

cof
A helyszínre érve kedves biztonsági őrök fogadtak, kaptunk csikktartó fiolát a környezettudatosság nevében, és nagy reményekkel vágtunk bele a négy nap bűvöletbe. Vagyis inkább vágtunk volna bele. Nem tudom, hogy az eső, a hideg idő, a sok sár, a túlzsúfolt hét alapvető fáradtsága volt-e a gond, vagy tényleg nem voltak olyan csodálatosak a koncertek, mint amennyire vártam őket. Az utózöngéjük inkább egy bájos hiányérzet.

cof
Viszont annak ellenére, hogy nem annyira jártam igazán emlékezetes koncerten, az általános értékelés viszonylag érdekes: a magyar zenekarok és előadók sokkal jobbak voltak, mint a külföldiek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem voltam olyan magyar koncerten, ami ne lett volna kellemes szórakozás, viszont Kelelán kívül igazán jó külföldi koncerttel nem találkoztam. Persze a merítésem nem volt olyan hatalmas, valószínűleg több izgalmas dolgot is kihagytam, ugyanakkor az a kis szelet, amit tapasztaltam, teljesen ez az irány volt.PSX_20180628_104403

Nagyon jól működött a fesztivál reklámgépezete: megfelelően időzítettek, érdeklődést keltően, kedvesen és közvetlen stílusban promótáltak, de ezért is volt ekkora csalódás például a Hinds. Nem tudom, hány pólót sikerült eladniuk, de nem véletlenül maradt el az őrjöngés, hiába próbálták a csajok biztatni a közönséget. Egyszerűen kellemetlen volt hallgatni őket, miközben azon kellett gondolkodni, hogy azért ilyen rossz, mert komolyan veszik azt, amit csinálnak, vagy csak nem eléggé túloznak ahhoz, hogy átjöjjön az irónia.

cof

cof

Nem így a Dope Calypsonál. Valahol mélyen lehet bizonyos tükörszimmetria a két zenekar koncepciójában: csak az utóbbinál a srácok gyönyörűen parodizálják a fiúbandák összes sztereotípiáját, és hajlítják bele az egészet egy nagyon tudatosan felépített giccsbe. Az ő zenéjük egyszerűen jó, és a műsoruk erőlködés nélkül imádnivaló. Sajnos ilyesmi a hindses lányoknak nem jött össze.

cof
Nagyon szerettem még például a Volkova Sisters produkcióját. Volt benne valami misztikus, valami szeánszszerű és egyszerre valóságos és jelenlévő. Az előtte fellépő ghánai Ebo Taylor viszont hiába volt nagyon lelkes, olyan étteremzenének hatott, ami még a nem zavaró alapzaj generálásra hivatott, viszont ők épp egy kicsit aktívabbak voltak annál. Az eredmény aranyosan unalmas lett.PSX_20180628_105551
Azt hiszem, a legérdekesebb koncerthelyszín az Árok volt. A kékben úszó fák alatt doboló Porteleki Áronékat mi egy kis fahídról hallgattuk, és ahogy tartott az előadás, feltöltődött a környezet a ritmusokba merült közönséggel. Igazán hangulatos, különleges és magával ragadó volt. Behúzott és ott tartott. Az ilyenekért érte meg a sártaposás.PSX_20180628_104637PSX_20180628_104502

A leglátványosabb hely pedig egyértelműen a Taka Tuka liget volt. A karibi hangulatú dj-pult, a fákra kötözött függőágyak és lámpások között táncoló, pihenő vagy elmerülten beszélgető kis csoportokat színes fények és félig a sárba süllyesztett motorrom-dekor vették körül. Megérdemelt volna a húsz helyett legalább harminc fokot, hogy kiteljesedhessen ez a szuper dizájn.PSX_20180628_104237PSX_20180628_104742
Még itthon a honlapot böngészve örömmel állapítottam meg, hogy nem fesztiválárúak lesznek az ételek, így lehet számolni a kint vacsorázással, és hogy milyen klassz ételek lesznek. Ez is olyan közepesen lett igaz, mintha az egyébként valamilyennek ismert helyek egy kicsit fesztiválosították volna a minőségüket, hogy így növeljék mégis az ár és az érték közötti különbséget. Nem szomorú, csak szomorkás. A lazacos tócsni pedig akkor is bizarrul hat a kolbászos-hagymás mellett.PSX_20180628_110218

PSX_20180628_105815

cof

Tulajdonképpen kedves élmény volt az egész fesztivál, a repohár is szebb volt, mint a tavalyi.
A legőszintébb pillanatok pedig a visszabuszozások voltak. Különösen a pénteki, Annával és tahó barátnőjével. Míg a hűvösvölgyi megállóban olyan egyértelműen lehetett sorbaállni a buszra várva, hogy végül fél óra után tudja meg az először kiutazó, hogy a trafikos néninél kell jegyeket és bérleteket venni, addig a visszaút nem volt ilyen egyértelmű. Például nem lehetett tudni, hol fog megállni a busz, ez és az időközben elfogyasztott üdítők nehezítették a korrekten várakozás esélyeit. Nem is nagyon sikerült, bosszankodott is mindenki. Többnyire szépen, csendben a barátainak. Kivéve ezen a pénteki hajnalon Anna tahó barátnője.PSX_20180628_110924

Ez a kevésbé kedves és előzékeny lány, miután kinyílt a buszajtó és – valóban inkorrektül – érkezési sorrendet figyelembe nem véve, a véletlenszerűen legközelebb állók felszállni igyekeztek, harsányan hangot adott véleményének, miszerint “hogy alkotunk így egy országot”, ha annyira sem vagyunk képesek, hogy várjunk a sorunkra. Minden bosszankodó lefagyott vagy felröhögött ezen az eszmefuttatáson, és hirtelen a közös cél nem a minél hamarabbi buszra feljutás lett, hanem a lány feljuttatása a buszra. Így, mikor kiderült, hogy van még elöl két hely, és elhangzott a ki száll be-kérdésre a hangos “azok mi leszünk”, egyszerre sóhajtott (vagy röhögött) fel a tömeg. De a megkönnyebbülés helyett még Anna győzködése következett, aki már átérezte a közhangulatot. A várakozó tömeg egyszerre kérlelte a zavarában visszakozó Annát, hogy szálljon be soron kívül, és távolítsa el kellemetlen barátnőjét. A siker hatására pedig mindenki viccelődni és beszélgetni kezdett, egy srác a zacskó kekszét kínálta körül. Hát így alkotunk mi egy országot. Nem olyan vészes, csak kell hozzá egy adag (ön)irónia.