Olvassatok ELTE-seket! 10. – Nyerges Gábor Ádám

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Az eheti olvasnivalóért felelős költőnk: a BTK-s Nyerges Gábor Ádám.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!

Fokozatszerzés előtt álló doktorandusz vagyok az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori programján, jelenleg a disszertációmon dolgozom (a témavezetőm Margócsy István). A témám pedig Orbán Ottó költészete, egy minél átfogóbb igényű pályakép megrajzolása. Lényegében másodéves korom óta kutatok ehhez a munkához, ami – lévén eddig nem készült Orbán munkásságáról ilyen nagyívűnek és összegzőnek szánt mű – nem kevés felelősséggel jár, nap mint nap igyekszem felnőni hozzá.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?

Leginkább szakmailag (és ahhoz legtöbbször elválaszthatatlan módon emberileg is kapcsolódó) meghatározó találkozásokat. Szerencsés helyzetben vagyok, amiért nagyon sok tanáromat említhetem itt. A szakmai elhivatottság és hozzáállás alapjait zsenge elsőévesként Horváth Ivántól és Fráter Zoltántól tanulhattam. Rendkívül fontos volt számomra, hogy első (BA-s) szakdolgozatom témavezetője Tverdota György lehetett, az ő szigora által is hitelesített támogatása és biztatása a későbbi nehéz pillanatokban, elbizonytalanodások során is elővehető lélektani muníciót adott. Gintli Tibortól kaptam (sok egyéb mellett) az első nyílt megerősítést arra nézvést, hogy nem titkolni és rejtegetni kell, ha az embert szenvedélyesen foglalkoztatja a kutatása tárgya, ez a viszony (megfelelő figyelemmel és fegyelemmel kombinálva) nem aláássa a munka komolyságát, hanem szavatol érte, hogy az elemző ne csak letudja a kötelező köröket. Nemrégiben elhunyt tanáraimnak, Tarján Tamásnak és Bárdos Lászlónak nagyon sokat köszönhetek. Utóbbi volt az, aki (disszertációm korábbi témavezetőjeként) sok (szükséges, de embert próbáló) szakmai nehézség után visszaadta a munkámhoz szükséges, szinte már teljesen elveszett önbizalmamat, motivált, inspirált, anélkül, hogy egyszer is túl elnéző lett volna a hiányosságaimmal szemben. Halála után Margócsy tanár úr vette át a dolgozatom témavezetését, az ő apadhatatlan szemöldökráncolás-készleteinek köszönhetem, hogy újra látok némi esélyt arra, hogy időben elkészüljek a disszertációval. Az imént említett találkozások emberileg is alakítottak rajtam, azt hiszem, előnyömre.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?

Az írás mint az önkifejezés számomra legadekvátabb formája kisgyerekkoromtól az életem része, amire bizonyos értelemben predesztinált is, hogy humánértelmiségi, író-esztéta családba születtem (noha a joggal aggódó szülők sokszor óva intettek egy ilyen, sok szempontból hálátlan pálya választásától). Szándékom szerint komolyabban tizennégy-öt évesen kezdtem verseket és novellákat írni – pocsékul. A dilettantizmus elvesztése három-négy évnyi kamaszverselés után kezdődött, ahogy Orbán Ottó műveivel kezdtem ismerkedni, aki holtában is afféle mesteremmé vált – utána, annak rendje és módja szerint meg is kellett küzdenem nehezen ereszthető hatásával, szabályos belső tusakodás eredményeképp tudtam elindulni valami egyénibb, sajátabb hang megtalálása felé. Jelenleg épp nem dolgozom semmi szépirodalmon (de ez nem is csoda a ’17-es év után), és egy darabig nem is szeretnék, hagyok időt a maga természetes módján előbújni új inspirációknak. Az épp elmúlt évben ugyanis két, hosszú évek óta készülő, nehéz és nagy munkát sikerült befejeznem. Egyrészt lezártam és véglegesítettem 2014 januárja óta íródó, Berendezkedés című verseskötetem anyagát, melybe az utoljára megírt vers 2017 novemberében készült el (de van benne egy lényegében az első kötetem óta fúrt-faragott-alakítgatott, soha nem befejezhetőnek hitt szöveg is, ami szabályos csoda, hogy mégis megtalálta a kiutat a fiókból). A kötet az idei Ünnepi Könyvhétre fog megjelenni a prae.hu gondozásában, szerkesztője: Benedek Anna. Szintén 2017-re esett hat és fél éven át íródott (s ennek megfelelően igen vastagra sikeredett) Mire ez a nap véget ér című regényem (igaz, még csak nyersen végigírt) befejezése is. Mindkét leendő könyv, úgy érzem, valami belső határhelyzetet jelöl (persze szigorúan csak a számomra), egy-egy időszak lezárultát, ezért is hagytak bennem maguk után némi tétlen hallgatást, ami szerintem legalább olyan hasznos és szükséges írói tevékenység (néha csak állapot), mint máskor a rendszeres, aktív írás.

4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Támaszkodásról, azt hiszem, nem beszélhetek, de a kettő mindenképp hatással van egymásra. Tyúk-tojás alapon is, irodalmi érdeklődés nélkül nincs Bölcsészkar, anélkül pedig nincsenek azok a szakmai alapok, a hivatásom iránti alázat és szorgalom, amit aztán szerkesztőként-kritikusként, írótársként vagy egyetemi óraadóként is néha hiányolok a fiatalabbakban, pályakezdőkben – és annál jobban tisztelek a kivételekben. Ez a fajta szakmai alázat olyasmi, amit később már egyre nehezebb behozni-bepótolni. Az ilyen tudás elsajátítása mellett az egyetemi kihívások komolyan vevése, a problémakezelő képesség, a stressztolerancia erősítése is lényegében előzetes kiképzést ad az írói-irodalmi létezés jól viseléséhez. Ebben a „felvérteződésben” persze nem kizárólag az ELTE-n tartott és hallgatott kurzusaim, hanem az Apokrif szerkesztése is nagy segítségemre volt. Az egyetemi és irodalmi lét számomra legegyértelműbben talán épp itt, ebben a műhelyben fonódik össze. Már említett atyai jóbarátommal, Fráter Zoltánnal immáron nagyon sok fiatal tehetség indulását és sikeres irodalmi helytalálását nézhettük végig, szerzőkét-szerkesztőkét egyaránt, s a sikerek mellett megélt kudarcélmények (jutott azért azokból is nem kevés) legalább ugyanolyan fontosak, meghatározók voltak, épülésünkre váltak. Az Apokrif olyan egyszerre szimbolikus és konkrét közösség is, aminek alapjai mindig szakmaiak, de éppen a vele járó nagyon sok munka, szorongás és rengeteg megoldandó nehéz helyet okozta stressz miatt emberileg is összekovácsolja a mindenkori társaságot. Igaz is rá, meg nem is, hogy egy nagy, kiterjesztett baráti kör – igaz, amennyiben az is, és nem igaz, amennyiben mindig szakmailag, és nem urambátyám alapon szerveződik a lapnál dolgozó csapat. Ez aztán valami szomorú (de természetes) ritmust is ad a hosszútávon itt dolgozó Apokrif-szerkesztő életének: nem minden nálunk induló marad velünk, s válik rendszeres szerzőnkké, miután átesett első publikációi tűzkeresztségén, s jelképesnél is kevesebb pénzért, leginkább csak mániás elhivatottságból, afféle szociális munka gyanánt nálunk dolgozó szerkesztőink-munkatársaink legtöbbje is előbb-utóbb rendre belefárad-belefásul az itteni, sokszor szélmalomharcnak tűnő, de valójában fontos és megdöbbentően hasznos munkába, így aztán a felfedezések és búcsúk örökös, keserédes körforgásában telik az életünk (ah). A 2018-as évet megkezdő Apokrif-csapat azonban minden korábbinál jobbnak és elkötelezettebbnek tűnik, s ez azért jó jel. Hogy visszakanyarodjak magához a kérdéshez, számomra íróként is fontos, hogy a lapnál rendben menjenek a dolgok, hiszen az itteni nem kevés munkavégzés az, ami nem hagy teljesen beleszürkülni saját irodalmi ízlésem korlátoltságába, mivel az Apokrif meg is kívánja, hogy folyamatosan, belülről figyeljek oda, lehetőleg minél nyitottabban és érzékenyebben, mi mindent, milyen izgalmas és sokféle módon írnak kortársaim – az épp csak verselni kezdő, ügyes gimnazistától a minket írásaival megtisztelő, méltán elismert író-költőkig egyaránt.

5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?

A szerkesztés nem tudom, ezek mellettinek számít-e, ha igen, az elmondható: Fráter Zoltánnal a FISz sorozatszerkesztőiként jegyezzük az Apokrif Könyveket, ezek mellett is számos kötet külsős szerkesztője voltam az évek során. Nemlétező szabadidőm ritkán mégis létező tartományaiban a Búsképű Lovak nevű írózenekar hobbiénekes-gitárosa vagyok, néha teljesen szabálytalan elektronikus zenéket is készítek – de persze minek?, hangozhat a jogos kérdés. Életem fontos kikapcsolódási fejleménye, hogy jó másfél éve szerepelek (egyre sikeresebben) jó barátaimmal alapított amatőr (szerénységünk végett csak League of Legendsnek keresztelt) író-pingpongligánkban.

6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Vaskalaposan modoros leszek, de klasszikusokat jó esetben nem kell ajánlani – ha meg igen, már rég rossz. A kortársak közül – így is sok lesz, maradjunk ezúttal csak a líránál – Izsó Zita és Bognár Péter költészetét emelném ki, nagyon más, de hasonlóan fontos lírai teljesítményekről van szó, úgy vélem, már csak azért is, mert (manapság ez szerintem ritka erény), összetéveszthetetlenül egyedi, de közben nem egyénieskedő költői hangjuk van. Közeli barátokat ajánlani már ingoványosabb talaj, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy Evellei Kata és Bödecs László költészete a húszas éveik végén járó generáció abszolút élvonalában van, és ennél jóval több potenciál is rejlik bennük. Első könyveiket is érdemes olvasni, de Laci tavasszal, a FISz-nél érkező Az árvíz helye című kötetével, úgy érzem, még eggyel feljebb tette a lécet, ahogy Kata újabban írt versei, majdani második kötetének alakuló anyaga is egy fontos, figyelemre méltó teljesítményt sejtet – felköthetjük tehát a felkötnivalót pályatársaikként. Fehér Renátó nem tudom, már jövőre kijön-e új kötetével, de izgatottan várom, milyen irányba mozdul ez a mindig jó érzékkel érlelt és jókor lecsapolt líra a Garázsmenetből kikanyarodva, ahogy Juhász Tibor érkező könyveit, szociográfiáját és verseskötetét is nagyon szeretném már olvasni. Hazabeszélés következik: ezúttal szerkesztőként én leszek a kirendelt bába a 2017-es Apokrif Könyvek pályázat mindkét győztes kéziratánál, Tarcsay Zoltán Norman Jope-fordításköteténél és Vass Norbert novellásköteténél is. A könyvekre még ugyan kell várni egy kicsit, Zolié a Könyvhétre, Norbié majd csak később jelenik meg, de a szerzők régóta publikálnak, sok és sokféle művük olvasható, érdemes felfedezni őket magunknak, akár már első köteteik kézbevétele előtt is.

7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?

Végül egyetlen verset választottam, de a hosszúsága, azt hiszem, bőven indokolja, hogy nem tettem mellé másikakat. Ez az a bizonyos fiók mélyét túlélő vers, amelyik bekerülésével (noha egy még íródott utána) tulajdonképp összeállt a következő kötetem. Ez a vers azért is fontos, mert – én legalábbis így találtam – fura, bonyolult szerkezetével, így-úgy is olvashatóságával és a kusza belső összefüggésekkel mintha kicsi, modellszerű mása lenne a kötetegész szerkezetének. Ez után már csak egyet írtam, ami még épp bekerült a kéziratba, azóta semmit. Valahogy, azt hiszem, ezekkel sikerült kitenni valamilyen szimbolikus pontot egy időszak végére. Vagy hármat, netán egy sortörést. Valamit.

01.15. Nyerges Gábor BTK

Abban a házban

felkészítő költemény

(2)

ide költöznek szembe még bútor sincs függöny
se csak ablaküveg és csillár anyán nagyanyán
vastag sötétkék és lila szövetkabátok az apa most
kikémlel az ablakon valamelyikük lepöccint
talán egy csikket talán csak üres kézzel készül
a majdani mozdulatra míg kinéz és szórakozottan
eljátszik a gondolattal miként fog majd mindig
szálldosni milyen ívben míg leérve szétporlad
majd az aszfalton hogyha nem hoz magával a
radiátorlangyos szobából hamutartót

*

állni egy még üres lakásban melyet – három-négy
ember vagyunk – csak nem tudunk egyelőre mi
sem megtölteni most minden parketta és lakkszag
és a hófehér falakon szétfröccsenő majd idővel
már egyenletesen eloszló áradó áradó áradó
fénytenger

*

majdnem felírt mottó: “don’t get sentimental
(Thom Yorke: Let Down)

bálterem lenne ez éjfélre ha itt maradnának még
kicsivel tovább befújna valami önmagánál kevésbé
hideg szél ha máshogy nem hát képzeletben
magassarkúk koppannának a parkettán úgy
képzelné most valahogy minden egyes érzése
hártyavékony

(6)

mottó (ezt felírta): „Magamtól félek, amióta téged / magamban fölismertelek.”
(Spiró György: A békecsászár)

kisunnyogni mint a falban por és múló idő szagú rések
napszakok találkozásánál maradó szegletek egyikében
mikor már nem éjjel de még nem is hajnalodik egészen
addig részeg vagyok amíg nem gondolok bele hogy
voltaképp természetesen mint egész életem során mindig
ezúttal is szín józan de züllésemmel kapcsolatban azért
megnyugtató hogy tántorgok a kapualjban ahol megpihenek
s tisztességesnek tűnő talán könyvelő esetleg temetkezési
vállalkozó úriemberek zavart félénk pislantásokkal
húzódnak arrébb előlem a járda átellenes partjára
elöl-hátul eldülöngélek a ház körül erős mágnesek
által megzavart kóbor delfinek módjára keringek régi
üzeneteket olvasva arról hogy valaki valaha majdnem
szeretett az új lakókra gondolok akik úgy sejtem nem
azok akik hónapokkal ezelőtt szép és oktalan reményeket
dugdosva szívükben megnézték a helyet mégis rájuk
gondolok meg az engem sosem szeretőre és e percben
én vagyok a nő is aki magamra hagyott mégis már ha
megfeszülök se térek vissza

*

csak megfázom

*

mint akit úgy meghat ennyi nosztalgia hogy üzenetet
küld a kapualjból valaki általa nem szeretettnek hogy
ha beszélgetni nincs is kedve egy dugásra még kapható
amennyiben neki sem változtak ilyesféle elképzelései a
romantika terén

(1)

abban a házban rosszul jár az idő mert megállt úgy
kilencvenvalahány körül ami már csak azért is nehezen
érthető mert még az alaprajz is évtizedekkel később születik

*

mikor kicsi voltam én voltam a házban szinte az egyetlen
gyerek sőt kamasz egyáltalán fiatal lényegében nem nyugdíjas
(elvben) rajtam kívül már talán senki sem emlékszik a környező
boltokra

*

abban a házban mintha én lennék az egész család életem
más és más pontjaiból odarakva mint utólag pótlólag ragasztott
csempét így nevelgetem magam képzeletemben pár évente
változó személyazonosságú don’t get sentimental don’t get
sentimental don’t get sentimental don’t get sentimental
don’t get sentimental ez még javítandó feleségem oldalán

*

gyerek vagyok és tél van de ez furcsamód leggyakrabban
filmekben látott londoni estékről jut eszembe nagyanyámmal
és anyámmal vásárolunk későősz vagy koratél van
legfeljebb valami enyhe január este hat és hét között
lehet a keresztutca sarkán állunk és izgatottá tesz
magában az élet is ezekben a hónapokban az utca a posta
a hentesbolt valahogy kellemesen csípős szél és fénymiriád
mostanában is adódik egy-két évente egy-egy nap mikor
könnyebbek a léptek s mintha érezni lehetne ahogy az erekben
áramlik valami a szokottnál elszántabb mégis könnyed akarás
főleg illatszerboltokba szeretek menni az üvegek csillogása
okán talán mégis október vagy november lehet sok a lehullott
levél érdekes már négy-öt évesen olyasmikre emlékezem amik
aztán később talán soha nem is fognak megtörténni

(3)

mottó, de aztán áthúzva: “Pökésnyire pedig / a túlvilág.”
(Petri György: Ahogy így a halállal szembenézünk)

beköltöznek gyerek vagy gyerekek talán inkább kettő
mintsem egy rohangásznak nagyjából két esetleg három
szempillantás alatt hatásvadász gyors filmmontázs mintájára
nőnek fel a legélénkebb színek amiket egész gyerekkorukban látni
fognak mosószeres dobozok árnyalatai azokat sosem felejtik
el számtalan játékot kapnak szinte mindet valamivel idő
előtt mikor még nem tudnak velük igazán mit kezdeni nagy
esélyük van rá hogy szerelmesek is így lesznek zenét az
első tízvalahány évben főleg rádióból hallanak és udvariasságból
vendégségben neurotikus kislányokkal kell játszaniuk kérlelve
őket hogy valamivel halkabban sírjanak amiért nem szereti őket
az apjuk mert ez így a szomszéd szobában is hallatszik az
iskolában jó tanulók lesznek és éjszakánként arról álmodoznak
hogy bár át tudnák vállalni szeretteik öregedését rákot
szívelégtelenséget érelmeszesedést de senki sem lehet tökéletes
áldozat legfeljebb annyiban hogy még hosszú ideig női fodrászhoz
viszi őket a nagymama mert úgy egyszerűbb és később is mindig
bűntudatuk lesz ha bárki más által levágott tincseik hullását
sejtik a fény apró töréseiből becsukott szemük diavetítőjén átsejleni
közben szép lassan elszegényednek bezárnak a régi boltok aztán az
újak is és nem gondolnak rá hogy azért tanulnak nyelveket hogy ne
érje őket felkészületlenül ha úgy adódik ne ütközzön komoly
nehézségekbe elhagyniuk mint kihűlt lelakott megfeketült
anyaméhet a hazájukat

(9)

kell majd mindig valami rókaarcúság a szerelemhez nemcsak
a szeplők vagy a szemek hanem az orr és az arccsontok is
fontosak lesznek minden más összetevőnél lényegesebbek

(4)

talán elhatározzák talán nem de azért mindig csak úgy érzik
rendjénvalónak a dolgokat ha maguk is hosszú sötétkék
szövetkabátos nőket szeretnének egész életükben hozzájuk mellékelt
szériatartozék későőszi esetleg koratéli tájjal

(7)

sosem létezik majd pont ilyen havazás csak egy álomban ahol
egy tüskekemény szakállú szomorú szemű ember viszi majd át
először úgy hiszi oda de épp ez a lényeg hogy nem lesz annyira
félelmetes hogy végtére is a halálba

*

(P. Gy. végig fényképszerű marad vergiliusi szerepkörében
s be sem mutatkozik de azért ő az az álmodó pedig néz nagyokat
mert ő egy másik szerzőt várt – P. Gy. szemében gondolatolvasó
cinikus mosolyfény játszik mondván érti ő a csalódottságot de
így alakult vele kell beérnie)

(7,5)

valójában van egy átjáróház a lényegtelen is melyik utcánál ahol
régen gyerekruha és mellette játékbolt volt a cégérek jó eséllyel
máig ott fakulnak még

*

és ott kellett volna pont ilyen lépéshalk selymesen hullani a hónak
hogy minderre emlékezni lehessen itt csakis itt és csakis ilyen hóban
volna elfogadható bárkivel is szerelmes csendben andalogni

(5)

persze pont ilyen sosem lesz

*

gondolják onnantól mindennel kapcsolatban

(8)

rettenetes volna rádöbbenni hogy

*

(1)

(9/2)

ha tényleg körkörös az élet
abban a házban végtelen számú
családtag vagyok de néha kis süni
babzsák csiga és kis kék elefánt
továbbá aranysárga bolyhos ágytakaró
és ágaskodó lángnyelvek sziluettjére
szaggatott és

ha ez ugyan mentség csak enyhén
összefirkált tapéta

(10)

elcsépelt befejezés lenne ugyan * mégis megeshet * egyedül * szeretetlenül halni meg épp mielőtt * mint nem is legrosszabb rémálmokban * sőt ez ébren * mikor vicsorgó inkább szimbolikus kutyák egyre közelebb és közelebb sompolyogva * végül már pont * harapásnyira
elérik

*

mégis félő hogy

*

mint polcon egy csapásra megöregedett
vekker melybe már bármilyen elem kerülhet
végleg megrekedt tizenegy és dél között
hiszen husszonnégy óra kéne hogy bejárja
az el sem kezdhető már túl nagy utat de
azért mindig visszatekerik a kiindulóponthoz
s korábbi fáradságainak kipihenését is
folyton máskorra halasztva de minek
(don’t get sentimental) még egy jó darabig
nap mint nap újra és újra nekiveselkedik

*

szóval hogy talán csak nem jut eszembe mikor
haltam meg ha ez tényleg épp ugyanolyan mint
az élet és hogy a tulajdon szemem előtt tart majd
örökkön örökké minden

abban a házban

 

A vers másodközlés, eredeti megjelenési adatai: Kalligram 2017/12

Nyerges Gábor Ádám fotóit Bödecs László és Tarcsay Zoltán készítette.
A BTK-ról készült fotó és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.