Csoszó Gabriella nem csak képzőművész és fotós. Különleges érzékenységgel és tudatossággal közelíti meg az elmúlt időszak történelmének társadalmi, politikai kérdéseit. Kezdeményezéseivel felkarolja azokat, akiknek nem adódik lehetősége arra, hogy megtanuljanak fényképezni. Tanít hajléktalan embereket, segítségre szoruló gyermekeket, roma fiatalokat. Iskolákban, egyetemen is oktat fotográfiát, többek között az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékén. Interjúnk során sokszínű tevékenységéről kérdeztük.
Hogyan lett belőled fotós? Ha fel tudod idézni, mikor és mi alapján döntöttél úgy, hogy ezt a pályát választod?
Képzőművészeti iskolát végeztem, Pécsen jártam a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Karára. Abban az időben tanultam, amikor reformokat élt át az oktatás, és az addig főiskolai szintű művészeti képzés már egyetemi szinten is elindulhatott, amelyre elsőként a pécsi egyetemnek volt lehetősége. Jártam korábban két évet rajz-vizuális nevelés szakra, és a művészpálya fele kacsintgattam, amitől mindenki óvott. Végül is elindultam egy tanárképző főiskolán, amely alatt ez az egyetemi reform elindult, így kapva kaptam az alkalmon, hogy átjelentkezzek egyetemi szakra. Ott kezdtem el a fotóval foglalkozni, de akkor még elég forradalminak számított, hogy fotós tantárgyunk is volt. Az is igaz, hogy soha nem volt ilyen ambícióm, csak az egyetemen megkaptam mint kötelező tantárgyat. Viszont tényleg olyan volt, ahogyan az ember szerelembe esik. Az egyik félév végi „kipakoláson” történt meg velem az a szokatlan jó érzés, amely tényleg nem nagyon hasonlítható máshoz, mint egy szerelmes felismeréshez. Ránéztem a féléves munkámra, és volt egy nagyon erős érzésem, hogy hazataláltam.
Ha jól tudom, az első könyved a 2002-ben kiadott Teljes hasonulás, amely
ben a fogadott testvéreidről készült képeid szerepelnek. Mi a története?
A méretével ellentétben sokáig és szép kört futott ez a kis könyv és a hozzá szorosan kapcsolódó kiállítás. A négy fogadott testvérem a szereplője ennek a kötetnek, mégpedig úgy, hogy kicsi koruk óta, közös játékként évről évre fényképeztem őket. Ez valójában közös mókánk volt, amiből aztán az időt is vissza tudtam tükrözni a képeken keresztül. A szüleim négy, korábban állami gondozásban élő kisgyermeket neveltek fel, miután mi a nővéremmel már kirepültünk. A gyerekekről készült képeim portré-testfotók, amelyek mögött személyes és fontos történet volt. Megkértem Podmaniczky Szilárd írót, hogy valós történetmagokból írjon meg egy fiktív családi történetet a fotókhoz, hiszen végül is egy „kreált” család lettünk. Később lefordítottuk angol és német nyelvre, forgalomba is került a két nyelvterületen, illetve ennek a kiállítási verziója Kínától Amerikán keresztül Lengyelországig nagyon sok helyen megfordult.
Ki tudnád emelni pár fotósorozatodat/kiállításodat, amelyek a legközelebb állnak a szívedhez?
A legelső kiállításom egy ilyen pillanat. Ezek testdokumentációk voltak a barátaimról, akikkel albérletről albérletre vándoroltunk. Mivel művészeti karra jártam, és hosszú rajzstúdiumokon, csendélet-, portré- és aktrajzoláson keresztül tanultuk a szakmát, természetesnek tűnt, hogy a fotóval a testábrázolás felé lépjek tovább. A testfotókkal és az első gyerekfotókkal váltam a szakmámban ismertté. Folytatva a számomra kiemelkedő alkotásaim sorát, van egy olyan anyag, amely talán kiemelkedőbb látványban, emellett szövegekkel, megtervezett játékokkal kapcsolatos, ezek együttes használatára épül a mű. Egy külső személlyel folytatott párbeszédben, levelezésben egymást küldtük különböző fontos helyszínekre, és egy ilyen Duna-parti hosszú séta során készült el a Part című sorozatom. Több mint négyszáz darabból álló sétadokumentáció, tér-idő játék, egy szép puzzle. Szerintem ez egy szép lenyomata egy korszakomnak. Ezután a politikusabb munkáim következnek, a Szabad lapok és a Késleltetett közvetítés, melyeknek a Szabad Európa Rádió a témája, majd a Lukács Archívum fotózás és a FreeDoc-misszióm következik, ami egy speciális élő archívum, képügynökség közéleti felelősségvállalással.
Mesélj, kérlek a Fotózás és aktivizmus tanfolyamodról!
Amikor kitaláltam a demokráciavédő csoportokat képekkel segítő missziómat, a FreeDoc blogom, a sok ezer, demonstrációkon, akciókon készült képekkel, amelyeket a mozgalmak számára fotóztam szabad felhasználásra felkínálva, akkor a Város Mindenkié csoport demonstrációjára is elmentem fényképezni. Elküldtem a szervezőknek a fotókat, hogy nyugodtan használják fel, ha gondolják, így alakult ki közöttünk jó viszony. Majd mivel van egy fotós iskolám, szerettem volna ezt a fajta aktivista fotós magatartást behozni valamilyen formában a tanításba, a tanfolyamrendszeremen belül. Kitaláltam, hogy a Város Mindenkié Csoportot kérem meg arra, hogy tanítsanak bennünket, mert az érdekérvényesítés, az érzékenyítés, a médiatudatosság, a kampányokban való részvétel tekintetében nagyon tudatos és professzionális a működésük. Cserébe felajánlottam, hogy megtanítom a hajléktalan aktivista tagjaikat fényképezni, így ők maguk képviselhetik a saját fotóikkal, belső szempontokkal a helyzetüket, a követeléseiket, a küzdelmüket, a mozgalmukat. Ebből nőtt ki a mára már ismert Fotózás és aktivizmus tanfolyam.
Fotósként és aktivistaként egyaránt részt veszel tüntetéseken, a fotóid gyakran komoly politikai és társadalmi üzenetet hordoznak. Hogyan éled meg lelkileg a mindennapokban ennek a súlyát?
Ennek többféle színe van. Az egyik, hogy aktívnak lenni jó. Inkább azt emelném ki, hogy akkor, amikor mások számára még reménytelennek és statikusnak tűnnek az állapotok, te már tevékenyen vagy benne az akciókban, akár a szervezés részében, akár fotósként. Így cselekvő, aktív résztvevő vagy, és ez a túlélés egyik jó lehetősége. Mivel én a magam ura vagyok, ezért ebben nagyon szabadon mozgok, így pedig aktív szabadságot élek meg, amelyre van is igényem. Ami elkeserítő, az nyilván az, ahogyan szűkül a politikai tér, ahogyan egyre szélsőségesebb lesz. Ez a korábbi misszióm nemcsak erőt és lehetőséget adott egyes csoportoknak, hanem lehetett olyan gondolatom is, hogy ezzel hozzá tudok adni egy demokratikus rendszer felállításához valamit. Most viszont már elveszett annak a reménye, amihez mindezt hozzáadhatnám.
2017 őszén részt vettél az OFF-Biennálén öt eseményből álló sorozattal. Engem személy szerint egészen hatalmába kerített a Nyitány, egyszerre volt sokkoló, szórakoztató és szomorú. Miként valósult meg ez az előadás?
A kiindulópont egy nagyon ártatlan, gyerekekkel végigvitt művészeti projekt volt, amelyből a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen össztársadalmi-politikai reflexiók lesznek. Amikor kiemelték a képemet, amelyről a darab szól, és amelyen Törley Katalin volt látható, kiszakítva az eredeti jelentéséből, és Katalint lejárató sajtókampányban használta fel két konzervatív sajtóorgánum, először felszólítottam a szerkesztőségeket, hogy vegyék le a fotóm, aztán perelni szerettem volna. De nemhogy nem vették le, hanem nőtt a semmi egyre nagyobbra. Egy gyerekekkel végigvitt művészeti projekt képéből államtitkárig elvitt sajtóhadjárat és gyűlölködő kommentáradat lett. Első körben mindenki azt mondta, hogy nyert ügy a per, majd ahogy mentünk előre az időben, kiderült, hogy egyáltalán nem az. Így nem pereltem.
Végül, amikor leültünk az OFF Biennálét megbeszélni, hogy valahogyan reagálnánk erre az esetre, akkor merült fel, mi lenne, ha ezt énekelve tennénk meg a képekkel összehozva. Láttam korábban Katáék egy előadását a Kórussal, amelyben egyébként pont hasonló, közéleti kommenteket énekeltek meg, és nagyon megtetszett ez a forma. Egyszer csak az egésznek a keretei kialakultak bennünk, és akkor már csak az volt a kérdés, hogy hajlandó-e a kórus ebben részt venni. Végül az egész munkafolyamatnak terápiás hatása is lett azzal, hogy Katával együtt végigmentünk ezen újra és kikacagtuk az egészet. Megfordítottuk a helyzetet, ő így felszabadult, egyrészt azzal, hogy nincs egyedül a traumával, másrészt hogy tudtunk belőle egy kreatív dolgot csinálni, a felé irányuló támadásokat és a kommentgyűlöletet úgy forgatni, átformálni, hogy tulajdonképpen a hasznunkra legyen.
Várható a közeljövőben hasonló eseménysorozat tőled?
Azt tervezem, hogy fogok szervezni vetítéseket a FreeDoc-képeimből, amelyekben hasonló társadalmi problémákat fogok felhozni, ezek tematikusak lesznek majd. Szeretném használni majd a saját hangomat, a kérdést, a dilemmát. Ehhez pedig az kell, hogy továbbra is önazonos és érintett legyek, mert akkor tudok mélyen megszólítani másokat.
Csoszó Gabriella honlapja: gabriellacsoszo.com
A kiemelt képet Kosztyi Klaudia készítette. A cikkben szereplő első öt kép Csoszó Gabriella munkája, az utolsót Börcsök Zsófia fotózta.
