A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Új sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy miniinterjút is közlünk. Az év utolsó előtti szövegeiért felelős szerzőnk: a BTK-s Gál Soma.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
BTK, romanisztika, portugál. Nem hazugság, ha azt mondom, az egyetem előtt fikarcnyit sem ismertem a portugál kultúrából (talán csak a futballjukat). Érdeklődésem mindig is az irodalom felé vonzott, de mellette az új kultúrák, nyelvterületek megismerése is izgat. Főleg a kortárs portugál irodalom foglalkoztat a szakomon belül, illetve az ország történelme. És az építészet! Hiszen utóbbi két témát összekapcsolva írtam meg a szakdolgozatomat is.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Ahogy mondtam, semmi kapcsolatom nem volt se portugálokkal, se Portugáliával. Családi jóbarátunk, Urfi Péter ajánlotta nekem, ő is ezen a szakon kezdte meg egyetemi pályafutását. Engem a spanyol érdekelt Márquez és a mágikus realizmus miatt, de nulla spanyol nyelvtudás mellett kerülőútra kerültem. Azóta sem bántam meg, hiszen fantasztikusan izgalmas irodalmat ismertem meg a portugál nyelv mögött, és hogy ez fel is keltette a figyelmemet, abban óriási szerepe volt két nagyon lelkes professzoromnak, dr. Rákóczi Istvánnak és dr. Pál Ferencnek. Hogy műfordítással foglalkozom, azt nagyban nekik és Urbán Bálintnak köszönhetem.
Emellett feltétlenül kiemelném az Apokrif folyóiratot, amire szintén egy szerencsés véletlen során bukkantam rá. Magyartanári minorosként nem kellett volna kreatív írás kurzust felvennem, de egy barátommal (közös kíváncsiságból) bejártunk Fráter Zoltán szemináriumára, aki már az első alkalommal, kissé rezignáltan megmutatott nekünk egy Apokrif-lapszámot… a többi már a legendákra tartozik.
Szóval, ahogy az ELTE-s felvételem, a kiemelendő pontjaim is szerencsés véletlenek.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Elkezdődött megint egy véletlennel. Gimiben rengeteg dolog foglalkoztatott, sokféle irány, kerestem, miben lehetek tehetséges, vagyok-e valamire hivatott vagy egyáltalán alkalmas. Próbálkoztam versírással, inkább paródiákkal és a sablonos szerelmesversekkel, de a fordulatot egy novella hozta meg. Egyik évfolyamtársam és jóbarátom írt egy 15 oldalas történetet, ami több másolatban kézről kézre járt tanórákon az iskolában. A mi osztályunkba, majd hozzám is eljutott, és láttam, mennyire élvezi mindenki. Aztán ahogy olvastam, azon kezdtem gondolkozni, hogy én is tudnék hasonlót írni. Így egy unalmas bioszórán megszületett az első novellám, amit én is kinyomtatva terjesztettem a barátaim között. Jót röhögtek rajta, ami nekik és nekem is jólesett. Ez volt a kezdeti ars poetica, nevettetni.
És ebben a jó pillanatban talált meg két magyartanárom, Hinger Tamás és Hóbor Katalin, akik felnyitották a szemem, hogy a szórakoztatás mellett elgondolkodtatni is lehet az olvasókat: kezembe került Bohumil Hrabal, John Steinbeck, G. G. Márquez, Szálinger Balázs, és észrevétlenül terelődtem a szépirodalom és az írás felé.
Tervekről nehezen beszélek, mert jó pár év alkotás, első kötet, szerkesztés után sem tudom pontosan, mi felé tartok. Annyit tudok, hogy elhatároztam magam az írás mellett… Legalábbis azt hittem. Aztán rá kellett jönnöm, azért írok, mert nem tudok nem írni, amit egy barátom fogalmazott meg ilyen szépen, de rám is pontosan igaz. A többi írással kapcsolatos munka az, ami mellett az elköteleződés tart.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Támaszkodik egymásra, természetesen. Nem tartanék ott, ahol, egyetemen megismert barátaim és alkotótársaim nélkül. Azonban laza kapcsolatot látok az egyetem és az írói pályafutásom között. Ha magyarosként kerülök az ELTE-re, talán másként látnám, de a portugál tanszéken sosem merült fel, hogy írok. A nyelvtudásom és portugál irodalmi, kulturális tanulmányaim felhasználom fordítóként, de ezt a pályát csak most kezdtem, még nagyon friss szakaszában járok.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Tanulok. Tavaly a Közszolgálati Egyetemen kezdtem új alapszakba, közigazgatás-szervezést hallgatok. Még magam sem tudom, mennyire érdekel a közigazgatás, a (kultúr)politika. Valamiért úgy láttam, hasznos lehet a későbbiekben, ki tudja, mikor szükséges még ez a tudás.
Mellette szerkesztőként dolgozom az Apokrif folyóirat műfordítás-rovatában [az interjú megjelenésekor Gál Soma már nem tagja az Apokrif szerkesztőségének – a szerk.], sorozatszerkesztő vagyok a Fiatal Írók Szövetsége FISZ Könyvek sorozatánál, programokat szervezek, az Eötvös gimiben tanítok kreatívírást, nevelőként dolgozom az egyik ELTE kollégiumban. Továbbra is sokféle a feladat, de talán így 25 évesen elkezdtem már szűkíteni az érdeklődési körömet.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Megint száz oldalasra tudnám bővíteni a válaszomat… De két könyv van az életemben, amik központi szerepet töltenek be évek óta. Márquez: Száz év magány és Steinbeck: Édentől keletre. Ez az a két kötet, amit évente igyekszem elolvasni.
Az utóbbi félévben felfedeztem Defoe-t is. Eddig kimaradt a Robinson Crusoe elolvasása, amit nem is bánok, mert talán még most sem vagyok elég érett hozzá, de rengeteg kincset fedezek fel benne, és kiváló olvasmány alkalmankénti fellapozásra. Szintén az utóbbi hetekben kezdtem máshogy tekinteni Petőfire, akit sem középiskolában, sem egyetemen nem sikerült megkedvelnem, Szálinger Balázs (akit szintén erősen ajánlok olvasásra!) viszont felnyitotta a szemem, miben volt forradalmi, újító és szórakoztató.
Nyerges Gábor Ádám szerintem ma az egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb fiatal író, költő, Juhász Tibor, Bödecs László kötetei is fontos olvasmányélményeim voltak. A kortársak közül Gerőcs Péter prózáját kedvelem, főleg a Győztesek köztársaságát, ami az utóbbi évek egyik legjobb magyar regénye szerintem. A portugálos létnek köszönhetem José Saramago regényeit, hihetetlenül olvasmányos, szórakoztató. A valaha volt legfinomabb irónia volt az övé. Ugyaninnen kerültem Fernando Pessoa heteronímjeihez és verseihez, szintén kihagyhatatlan élmény.
És aki a leginkább kihagyhatatlan, és mindent tőle: Bohumil Hrabal.
José Luís Peixoto portugál költő versei Gál Soma fordításában
Születési anyakönyvi kivonat
Portugália, megtöltöm a számat a szóval, rágódom rajta.
Kitöltök egy nyomtatványt számokkal, a dátum, amikor
3 kiló 7 deka voltam.
Portugália azokat jelenti, akik telefonálnak valakivel
éppen, akik az autópályán előzgetnek és
akik egyformán csak egy szótaggal búcsúznak egymástól.
A születésem napja édesanyám, halvány szemhájai
mögött labirintusokra gondol, amik kötőtűi
nyomán átszőtték falaikkal az álmait.
Portugália és a nap, mikor megszülettem, úgy
elegyednek, hogy nem vesztik színüket, kiegészítik
egymást egy mikroszkóp tárgylemezén.
Portugália és a nap, mikor megszülettem, ikertestvérek,
egyforma ruhákban, hogy akár még a szüleik is
szórakozhassanak a hasonlóságon.
A születésem napja maga Portugália, egy egész ország,
de Portugália sokkal több, mint egyetlen nap,
Portugália maga a pillanat, amikor megszülettem.
Egy folyó eltüntetése
Letépem a matricákat a falakról fiunk szobájában,
mintha elektromos konyhakéssel nyiszálnám a karom.
Én törlöm le a rajzait a falról. Nem karcolások,
rajzok. Zsírkréták forgácsai és darabjai fekszenek a padlón.
Utánunk ezen a lakcímen mások neve áll majd, és nyugodt levelek
érkeznek majd a postaládába. Most ezt lehetetlen elképzelni,
ahogy a tegnapunkat is lehetetlen elképzelni. Fokozatosan jutottunk
oda, hogy egy kanapé és az elutasítás és a kibelezett szekrények maradtak.
Lassan jöttek el az éjszakák, mikor aztán kint aludtam azon
a kanapén, egy pokróc alatt, amit anyámtól vagy a tiédtől kaptunk.
Végre van időm szememet az árnyakhoz szoktatni és értékelni
a pusztulást, felébredni a hajnalni fagyokkal, van időm a feledésre,
és tanúja lenni annak a kék órának, ami már épp nem éjszaka, de
még olyan hosszú az idő nappalig. Egy zsák aljába borítok
mindent abból a fiókból, amit egyikőnk sem rendezett el soha.
Körülöttem mindenütt dobozok, bennünk vannak a könyvek,
már szétválogatva. Keresem a kis helyet, ahova léphetek. Még tettünk
dolgokat ebben az üres szobában, voltak gondolataink, tanultuk
az ábécét. Mostanra az maradt nekem, ami mindig megvolt, mintha
védtelenül zuhannék egy kádba, továbblépek és folytatom a munkám,
mintha a fejemet a szekrény sarkába verném.
továbblépek és folytatom a munkám.
Most pengéket veszek a boltban,
fehér papírba vannak csomagolva.
Korábban valamilyen ollót vagy egy kést használtam.
Nem tartozom sehová. A felhasított bőr vonala és a vér
elfedik anyám hangját, elfedik a reggeli
ébredést és elfedik a leveleket, amik naponta
érkeznek a postaládába.
Nem tartozom sehová. A sebeket szénsavas vízzel
és jóddal kezelem. A hegeket úgy kezelem, mint
ahogy egy sarjadó növényt ápoltam. Mielőtt a penge
hegyét a bőrre helyezném, már tudom, hol akarom
ejteni a következő vágást ezután. A hegek párhuzamos
és tökéletlen vonalak, amik hasonlítanak
egy töltőtoll vonásaira.
És összeakadhatom magammal a szekrény tükrében,
elnyújtózhatom a bevetetlen ágyon, lefotózhatom
magam és feltölthetem a képet netre, de
minden éj végeztével tudatában vagyok, hogy nem tartozom
sem az élethez, sem a halálhoz.
Téged megbabonáznak a költők, míg meg nem ismersz egyet.
Költőnadrágja, költőpulcsija és költődzsekije
van, a költők a szupermarketbe tartanak.
A magányos emberek sokat telefonálnak,
ezért van, hogy a költők sokat telefonálnak. Beszélgetnének
újságcikkekről, fotókról vagy képeslapokról.
Sose adj magadból túl sokat egy költőnek, megbánod.
Mindig ők az utolsók, akik még találnak helyet
a parkolóban, mikor esik, ők nem áznak el,
elsuhannak az esőcseppek között. Nem azért, mert
mágikusak, vagy soványak, hanem mert buták.
Nem vicces, hogy a költőkből hiányzik a gyakorlatias érzelem.
A Születési anyakönyvi kivonat másodközlés, eredeti megjelenési helye: Hévíz 2017/4-5.
Az Egy folyó eltüntetése közlés előtt áll: Forrás 2018/1.
Gál Soma novellája, amely a Sármesék című kötetében (2016) jelent meg
Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az Főnök meg eddig is pihent. Mi most pihentünk meg, először és utoljára, ahogy a Nagy Esőzések beköszöntöttek a Tüzes Viharok ünnepnapján (amely immáron az Úr 2006. esztendeje óta augusztus hónap 20. napjára esik). Ilyenkor a vízibiciklis csak annyit tud tenni, hogy kiengedi a gőzt, továbbra is a partra jár, bulizni is, és éjszakánként mámorban és a jéghideg vízben fürdik. A szerelmeknek vége szakad, és halat is utoljára eszünk gyros helyett. És szervusztok, drága Biciklik, talán egy évre, talán örökre, ki tudja, mit hoznak a tél kalandjai. Amikor tükör dermed a Balatonra, és olyan nagy a rianások szaggatta csend.
És ilyenkor kell elköszönni a barátságoktól. Mert ahogyan a szép kapcsolatokat összekovácsolja az idő, úgy lettünk mi hárman egymás legjobbjai, a part farkasai, stég matrózai. Akár egy jól kiválaszott, indiai házaspár, akik esküvőjük napján látják meg egymást az első alkalommal, úgy lettünk mi muszájból a legjobb barátok. Harmadik nyár, egy szem- és kézmozdulat, és már csúszik is le a bicikli a stégről, vagy kikötve várja a következő vendéget. A napágyak maguktól sétálnak vissza a helyükre… Na jó, ott még nem tartunk, de a kutatások továbbra is zajlanak.
És a vendégek is ugyanúgy a régiek, csak mi hárman idomulunk. Nincs már tehetetlen mosollyal elfordulás, nincs több kiabálás, nem kapnak semmit, elfogyott, kifogyott, kész, vége mindennek, fölfordultunk, megértették? Ping-pong labda? Az sincs! Pedig játszanánk, hogyne játszottunk volna le egész világbajnokságokat itt nyaranta, vérre menő meccseket, ahol a győztes még csak egy sört sem kapott, a Főnököt kellett figyelnünk minden egyes pont után, ezért játszottuk annyira gyors meccseket, ami jó indok volt a visszavágóra. Hogy maga játszani akar, mert kifizette a jegyet? Tessék, itt ez a repedt labda, ilyen szélben jó lesz ez magának.
És a szél, ó, na ezt hallgassa még meg! Mert a szélről, arról tudunk mi mesélni, az itt a főnökasszonyunk, királynőnk, a szeretett Sissy, mert ha az parancsol a viharvillogóknak, hogy siessenek a dolgukkal, akkor bizony nekünk is csípkednünk kell magunkat, ponyvákat és napágyakat dobálni, bicikliket rángatni, és mindenre lakatokat kattintani, mert amikor a jelzés elkezdődik, akkor idő kérdése a viharig, persze ez is csak régen volt így, a hírhedt balatoni vihar, az északi, balatoni vihar, ami úgy csap le a hegyek hátáról, mint falusi asszony a szaros macskára, neeem, nincs már ilyesmi, rég hálásabb tájakra vándorolt, nálunk már csak lassú, déli szelek járnak, órákig tartó másodfokkal, és ahogy vége van a nyárnak, egyre többet jönnek, vizet hoznak a tónak és szabadnapot a munkásnak, aki ezért otthon ül a megfeneklett ágyán, és perceket számol, vagy zabot hegyez, vagy az Isten se tudja, valahogy elcseszi az időt, azután aztán öröm felvenni a műszakot, tudja, a Szélkirálynő elvonul, maga mögött palástként a Napot húzza, és az emberek kiéhezve loholnak le a strandokra, tudja, kedves Vendég, a napon, amelyik nap a strandon négyezer vendég feküdt egymás seggében, amikor a büféknél úgy rúgdalták ki az embereket, hogy leülhessen a következő turnus, amikor a kukoricásnéni táblát tett ki maga helyett, hogy „Mais, bitte, elfogyott”, akkor nálunk egy lélek sem járt, legalábbis a Főnök így panaszkodott nekünk, „nézzük csak meg, ahogy a kassza a bejáratnál milliókat csinál, nálunk meg alig egy lap telt meg kettőig, hogy mit csinálnak az emberek, mit találjon ki ő erre, neki tudnia kell”, nem akartuk, felesleges is lett volna mondani, hogy neki már mindegy, hiszen mi is kormányozunk, hagyhatja ránk a feladatokat, a kreativitás már a vérünkben csorog, és úgy fordulunk a szél felé, ahogy azt még senki sem tette a történelem folyamán, de persze, hogy nem mondtuk ezt, csak a vállunkat vontuk, és pörgettük az üzletet, a sirám alatt is vagy öt bringát adtunk ki, de ki tudja már, tudja, tudod, csak az estéig tudjuk megjegyezni a vendégeinket, talán csak Geci Ernőt, hiszen ilyen névre felfigyel a dolgozó kisember, és odavágja, hogy az édeskedvesanyukájával szórakozzon már, nem lehet akármilyen nevet a papírra írni, és arra a szégyenre is emlékezik, mikor a vendég csendben megfordul, és felajánlja, hogy akár az igazolványait is megmutatja, hát ilyen esetet nem tudunk elfelejteni, de minden más embert szépen kitörlünk, az Oszkár például nem ilyen, hát a pincér a pizzériában, tudod, ő a hipermnéziás, nem tudod, az micsoda, hát persze, hiszen alig pár ember él így a Földön, talán, ha négy, nem emlékszünk, Oszkár viszont emlékezne, mert ő mindenre emlékszik, de tényleg mindenre, mi pedig minden nap végén elsoroltatjuk vele a vendégeit (akiknek a nevét megkérdezte, azt is), minden rendelést, az összes törött poharat, ez a mi játékunk vele, és csodáljuk, mert persze mi akkor már semmire sem emlékszünk a napunkból, de Oszkár emlékezne minden strandoló hülyeségére, amiből én csak párat tudok már mesélni, amikor a gyerekek kajakokat válogattak, és mi az anyjukat ajánlottuk nekik választásra, mikor az osztrákiába szakadt hazánklánya megkérdezte, hogy „miként fogják tudni az óra lejártát, talán van egy csengő a bicikliben?”, vagy mikor egy másik osztrákot küldtünk el szebb tájakra, szebb napokra, és ő mindezt magyarul köszönte meg, de mind közül talán a legszebb történet a hollandé, aki kétségbeesetten sietett hozzám, holtra vált az arca, próbált magyarázni, de az angolja megakadt a nyelvén a félelemtől, csak nagy nehezen tudta kinyögni, hogy „there’s a snake in the water, take it out quickly, before it kills somebody”, és mit tud ilyenkor az istenadta vízibiciklis tenni, mint röhög, folynak a könnyei a turistától, aki azt hiszi, túlságosan keletre érkezett, és folynak a könnyei attól, hogy sehogy sem tudja elmagyarázni ennek a szerencsétlennek a siklók történetét, kínjában inkább csak annyit ígér, hogy fizet a kedves vendégnek, ha bárki kígyóharapásba hal bele ma, és hogy ez igazából a vízimentősök dolga, a magyar baywatchoké, viccelődik, de hiába, hiszen a mellszőr már rég kiment a divatból, pláne az életmentés, túl sok zsír rakódott már ahhoz az izmokra, csak napozás és pihenés fér már a programokba, vagy talán mégsem, asszem, mégiscsak volt egy eset, azóta is kiráz a hideg, ahogy kiabálásra lépek ki a házból, fejemben még a nap könyvelése, de arra, hogy „eltűnt valaki a vízben”, csak elfog a kíváncsiság, és olyan látványt mindenkinek kívánok egyszer, amit az nyújt, ahogy százötven ember áll kéz a kézben, két csatárláncban a vízben, minden fürdőző, még nagyobb gyerekek is, és együtt tapossák, rúgdalják az iszapot a hulla után, két szonárhajó, két vitorlás, már a búvárokat fontolgatják, mikor két és fél óra múltán a sokat keresett Szabó Péter előtántorog, és azóta sem tudjuk, hogy még ha részegen is, de hogyan lehet ennyi időt feküdni a parkolóban, mert még ha a trafikban töltötte volna, hát Istenem, ott elrepül az idő, ahogy az ember a sorsjegyet kaparja, rákacsint a kétésfélmilliós nyeremény, de kacagva elszalad, rossz ribanc, nem is reménykedve, hanem haraggal veszi üldözőbe az ember gyereke, újabb sorsjegyeket vásárolva, mert pénz, az pénz az kell, a boldogsághoz, az élethez, az életben maradáshoz, vagy pénz kell a vízibiciklire, talán arra költenénk még az ilyen nyereményt is, megterveztük, az Adria melyik szigetén nyitnánk meg a bizniszünket, kis, tengerparti házzal, csak a legjobb vendégekkel, és csak mosolygunk, és szedjük a pénzt, ahogy dolgoznak nekünk a horvát diákok, néha egy körre mi is kimegyünk, csak hogy a vendégek lássák tükröződni a gondtalan mosolyunkat abban a valóban kristálytiszta vízben, és akkor megirigyelnek minket, és annyian akarják majd ugyanezt a szép érzést megismételni, hogy annyi biciklink nem is lesz, de csak mosolyog ezen a tömött zsebünk, ez már beleégett a memóriánkba, mindehhez már csak a lottó vagy a sorsjegy vagy az anyámkínnya kéne.
De most, Kedvesem, most nem tudok neked az életről mesélni, csak az esőről. Az esőfüggönyről, ami mögött valami szürke szárazföld látszik már szeptemberben. Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a polifoamokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik, nem érdekli már az utószezon kihasználója, annyit tud csak reagálni félálomban, hogy az augusztus a Balatonon olyan, mint a viccben az ország.
Az utolsó vendég kösse ki maga után a biciklit.
Gál Soma fotóit Bán Attila és Radics Dorottya készítette.
A BTK-ról készült fotó és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.
