A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Új sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy miniinterjút is közlünk. Sorozatindító költőnk, aki november első hetének irodalmáért felel: Fehér Renátó.
1. Az egyetemen melyik karon, szakon tanulsz? Mesélj a szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Az Irodalomtudományi Doktori Iskola 1945 utáni magyar irodalom alprogramjára járok, ugyanabba az épületbe, ahova a magyar BA-ra és az irodalom- és kultúratudomány MA-ra is. A magyar szamizdatkultúrával, a Beszélő folyóirat történetével és közegével foglalkozom.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket az eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Jó, hogy az Apokrif (akkor egyetemi lap – ma folyóirat) körével hamar kapcsolatba kerülhetett az a verseket író 19 éves, az A épület előtt szociofób zavarodottságát leplezendő láncdohányzó, vidékről felkerült és meglehetősen magányos gólya, aki voltam. Nyújtott az a közeg valami biztosítékot, mert az egyetemi és az irodalmi élet között (akkor mindkettőnek a peremén) alig-alig érzékeltem a rezdüléseket. Mint két bolygó.
Ugyanezt a biztosítékot nyújtotta Tarján Tamás személye is, akinél rengeteg órát felvettem, és a nagy komolykodás közben jó volt látni általa, hogy a szakma = kedvtelés + hivatás. A folyóirat-szerkesztői pályafutásom egyik első nagy munkája valószínűleg az ő egyik utolsó nagy munkája volt.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
2014-ben jelent meg a Garázsmenet című első verseskötetem a Magvetőnél. Aztán – rögtön a kötet után –megkezdődött a doktori, és prózát is elkezdtem írni [az Európaterminál című (tárca)sorozat a litera.hu-n és a pozsonyi Új Szó című lapban jelenleg is fut]. Közben meg mostanra úgy érzem, hogy késszé gömbölyödik lassacskán a második verseskötet anyaga is, Holtidény a munkacíme, remélem, jövőre meg tud jelenni. Ez a rövidtáv. A hosszú pedig a disszertáció és valamilyen prózakötet az Európaterminál-mozaikokból kiindulva.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Miután a kutatási témám mostanra meglehetősen távol került a hagyományos értelemben vett szépirodalomtól, ez a szakadék az átlagosnál talán nehezebben áthidalható. Korábban az egyetem olvasmányajánlatokkal és gondolkodási kerettel járult hozzá a szépíráshoz, de legalább ilyen hatásúak voltak a „szabadegyetemek”: az Írók Boltjában töltött délutánok, a Nyitott Műhelyben töltött esték, a Körhinta Körben zajló műhelymunkák. Utóbbi annyira a részem volt, és annyira hiányzott, hogy tavaly egy másik társasággal újrakezdtem ugyanezt a formátumot. A helyzet, ha változott, csak annyiban, hogy Dumbledore Seregeként gondolok magunkra. Ezt dobta a kontextus.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Munkatársa vagyok a Hévíz folyóiratnak, szerkesztem a litera.hu-t és a hlo.hu-t (Hungarian Literature Online). Két és fél Prágában töltött év után most már végre komolyan vehetően akarok beszélni és írni is csehül, túl az újságolvasáson. Egyébként is Ká-Európa az egyik kattanásom, jó ideje valamilyen regionális/visegrádi kulturális-irodalmi hálózatról álmodozom; ennek nyilván vannak (kultúr)politikai vonatkozásai, mindez a kulturális proaktív ajánlattétel szintén sokat foglalkoztat.
Hétfő hajnalonta egyedül úszom Kőbányán, szombat délelőttönként pedig a Kozelito Tél nevű – lassan tízéves – egykori magyar szakos csapat kapusa vagyok az ELTE Bölcsészbajnokságban.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Ilyenkor szokás alig ismert szerzőket nevezni meg (tízből kilenc esetben angolszász hátterűeket, tízből öt esetben öngyarmatosító görccsel), aztán sopánkodni, hogy persze nincsenek meg magyarul. Ha már így, akkor Barry Hines-tól az A Kestrel for a Knave és James Agee-től az A Death in the Family. Lydia Davisnek korábban csak egy-két novelláját olvastam, most pedig jön az első könyve magyarul, az egyetlen regénye Mesterházi Mónika fordításában a Magvetőnél, nagyon kíváncsi vagyok: A történet vége. És Magris-heteket is tartok: a Dunát például újra, az Egy másik tengert pedig először olvasom. Illetve a Typotex megy még nagyot mostanában, és ezt egyáltalán nem csak a cseh vonal (Hodrová, Rudiš) miatt mondom.
A magyar költészetből ezúttal Deres Kornélia és Zilahi Anna idén megjelent könyveit ajánlanám.
7. Van valami, amit hozzáfűznél a küldött szövegeidhez?
A Holtidény egy Kálnoky-vers és Karlovy Vary találkozása egy ülőkádban, egyúttal az új kötet munkacímadója. A Harang és barikád egy, a Notre Dame-ban elkövetett öngyilkosság analízise. A Dix Café egy közismert Otto Dix-kép hősének fáradt monológja. A Pompeji Szálló pedig talán egy rekviem a Szombathely szívében bomló-hulló Kovács Szállóért.
Holtidény
Van-e szomorúbb egy elhagyott
novemberi fürdőhelynél
valahol az isten háta mögött?
A békebeli zsivajt szürcsölés váltja fel.
Partra rakja a folyó, amit
benyelt a város promenádjairól.
Patinás hordalék a kanyarulatban.
Erre épült a Császárfürdő –
primadonna, akit végül kipakoltak.
Az állványzaton stukkót renoválnak,
mint régen odabent makacs csontkopást.
De hiába gyógyulás és tisztaság
bőrcsupasz falakba maródott kénszaga:
a gyógyvíz jótékony hatása eltúlzott,
hiába a hajnali akkurátus kartempók,
egyhangúak, mint egy lefolyó.
A megjavulás sem demokratikus,
helyrehozhatatlan gerincferdülés a kolonnád.
Az előcsarnok mellett a négy emelet mély
egykori medencetér, az egyedüli látogatható.
A tiltott folyosókon pecsételt ajtók,
mögöttük fürdőkabint, masszázscellát
tart szemmel a hólyagos szaténtapéta.
Így rendezik be a szeparékat,
megroppant hátú vitrinekben csipeszek,
fogók és szorítók, csupa valaha fényes tárgy,
hideg ígéret, nemes szándék.
A tömlőben a nyomás fokozható,
de ölelni akkor ketten kellenek,
odairányítani a sugarat, ahol
kidudorodik a betolakodó.
A vízkőtől deres bádogkádban
magzatpózban tart ellen a gazdatest,
akiből minden salakanyagot kipurgált
az ivókutak mohón nyelt forró vizét
átmozgató perisztaltika.
Porcok csak a kései, bizonytalan,
határsértő léptek alatt sercegnek:
ropog egy múzeum törmeléke.
Hagyománya a tátongó folyosókon mégis
a lebegésnek van, süket, hangtalan, mintha víz alatt,
a kúra rutinjának folyamatos jelenidejében.
Így bolyongani a Császárfürdő gyomrában,
fürkészőn, akár egy endoszkóp,
akit végzetesen bennfelejtett egy műhiba.
Harang és barikád
Mint szökött fegyenc a nyers marharépát,
tolta saját szájába a pisztolyt
az öreg filosz, gyarmatosítva
azt a másik falatot, a gesztust, a tusát.
Május volt, verőfény, jubileumi év.
A friss zengést már megszokta a Cité,
a rakparton, az antikvárium tetőterében,
az ócska heverőn erre ébredtél a szemhunyásból:
életünkben szenteltek itt kilenc új harangot.
Legközelebb talán, ha ezeréves a templom.
A dördülés visszhangja tompa volt,
elnyelte a szentélykörüljáró,
a trapéz alakú boltszakaszok.
Hogy makulátlan testben és szellemben –
ezzel kezdte. Higiénikus, hazafi.
A főhajóban minden örökkévaló, azt várta,
és hogy a tócsától, a törmeléktől,
a tézistől, amit az oltáron hagy,
végvárrá lesz a katedrális,
zárt románná a lángoló gótika,
célzó szemmé szűkül a rózsaablak,
és a test Igévé lőn.
Várta, hogy e liturgiában megdicsőül az akarat.
Hogy ezek a falak emelik őt vészharanggá,
fajtiszta dallam a kakofóniában,
mert Emmanuel, a déli torony fáradt őre
csak ünnepnapokon, ha szól,
akkor se mennydörög,
megalkuvó csilingelés a romlás idején.
Holtteste pedig lesz a barikád,
tartani bélletes kapuzatot, elzárni apszist,
mert sokasodik a betolakodó.
Húsz percig feküdt az oltár mögött,
amíg evakuálták a turistákat.
És gyűltek össze este mécsesekkel,
akik a rettegésben osztoztak vele, hogy
mi lesz, ha végül minket nem igáz le senki.
Ha nincs, nem lesz háború, mi kit fogunk legyőzni,
hogyan maradunk méltók arra, ami jár.
Ha nem győzünk le senkit, szabadok leszünk-e.
S ha szabadok leszünk, kinek a kárára?
Dix Café
Szilveszter este van a Dix Caféban.
A világvége befér még idénre –
mantrázom én, a krómbőrű törzsvendég,
beleunva a rutin készenlétbe.
Tompa koktéllal, lelkesedés nélkül
öregedtem meg a kereszthuzatban.
A pörgő ventillátort is hiába
néztem, olyan gyors, tehát mozdulatlan.
Épp ezért akartam hűvös maradni,
mint fülkét magára záró pilóta.
De alattam nincs Alpok, és nincs East Coast,
csak a folyton feltúrt Ká-Európa.
Ádáz irigyekkel fölényeskedni
itt hajlam, népszokás, önterápia.
A vigalmi negyed homlokzatán a
veszteglésem lesz az ornamentika.
S ha zárna a Dix sem mozdulok rögtön,
a holnap csak egy tegnap maradéka.
És ülök itt, folyton ugrásra készen.
Ülök. Van dresscode, nincs foszló tapéta.
Pompeji Szálló
A szállót ölelő utcák szórt fényében
a köztes napszak lassan beáll, még ígérget.
Ami ideszorult valaha, hűségesnek mondjuk.
Mint ötven éve a fekete kontyú lánnyal
lexikonokra állított alacsony vőlegényt.
Nyloningbe fülledt lakodalmak és
grátisz nászéjszakák a felhőben.
A télikert őrzi a telekhatárokat.
Addig még emlék, innentől járda.
Potyog a cserép, eresz alól a méhkas.
Lepattogzik a szecessziós patina.
Üres helynek azt hívjuk, amit látunk,
mégsem látszik, nem tölti ki a nézést.
De szorongásnak nincs bennünk nyoma,
kerüljük ki, ami ott maradt tíz éve.
Csak a folyton változó forgalmi rend,
erről vesz tudomást a környék.
Pedig a behúzott függönyök résein
beláthatna bárki. Lerajzolni
a télikerti jelenbe szorult
falatokat, amiket az ablaknak csak
ezen az oldalán hívunk maradéknak.
Az elmosott tányéroszlopok hajolását,
egy szempillantással a zuhanás előtt.
A soha vissza nem tolt székek rendjét,
a soha vissza nem térő alkalmakat.
A télikertben is beállt a köztes napszak.
Pompejiben ilyen a másnap délelőtt.
A versek másodközlések, eredeti megjelenési adataik:
Holtidény: Jelenkor, 2017/10.
Harang és barikád: Élet és Irodalom, 2017. március 10.
Dix Café: SZIFONline, 2015. május 18.
