Rómeó és Júlia – Végre megtört az átok

Az ELTE Online szerkesztősége abban a megtiszteltetésben részesült, hogy részt vehetett a Fővárosi Nagycirkusz egyik legjobban várt produkciójának főpróbáján. Shakespeare-darabokat szeretettel interpretálnak újra és újra, hol több, hol kevesebb sikerrel. A szombati főpróbáról szubjektív élménybeszámolónk következik.

Shakespeare biztosan forog a sírjában, amikor a nagyérdemű számára valaki újra rázendít a “lehetsz királyra”, mondjuk nem csak ő szenved, az én szemem is könnybe lábad, sok-sok neonszínű kérdőjel villog valahol mélyen a neuronokban – persze ez a szubjektív véleményem, lehet, hogy én veszem túl komolyan Shakespeare munkáit. Azt sem zárom ki, hogy az ízlésemmel vannak problémák, de igenis kijelentem, hogy haknihercegek bohózata lett Shakespeare mély mondanivalójú tragédiájából.
Több száz előadás és milliónyi falunap tépázta Shakespeare nagyszerű munkáját, de ezzel nem kritizálni akarom a kortárs alkotókat, hiszen kemény munkával szereztek rengeteg örömet közönségük számára. Élcelődő bevezetőm inkább a darabban rejlő lehetőségek teljes kiaknázatlanságának kritikája.
Ám mindez végre változni látszik. Kétkedve ültem be a Fővárosi Nagycirkusz főpróbájára, rettegtem, hogyan fogok egy újabb gejl feldolgozást kibírni, ám ilyen pozitív csalódásban ritkán részesül az ember. Ez nem csak Rómeó és Júlia, ez az örök toposz, ami megfogalmazhatatlan, az emberi lélek legintenzívebb rezdülése, s talán most először, ha nem is tökéletesen, de valamennyire sikerült materiális formába önteni a porondon.

A főpróbán jelmez nélkül is káprázatos volt a látvány.

A főpróbán jelmez nélkül is káprázatos volt a látvány.

A helyszín már formabontó, az olcsó zenei betéteket is – végre – elfelejthetjük, Szakál László karmester főként vonós hangszerekkel fest elképesztő zenei világot. Nagyon kíváncsi voltam, vajon mit tudnak kihozni egy ilyen fiatal csapatból – igen, azt még nem említettem, hogy a szereplők meglepően fiatalok, azonban minden várakozásomat felülmúlták. Most nincs szöveg, se agyonképzett színészek, hanem középiskolai végzős artisták, akik a testükkel mesélik el számunka a történetet. Az előadás könnyen érthető, követhető mindenki számára, így kiváló szórakozást képes nyújtani, viszont, az operettel ellentétben, itt a gondolkodásra vagy elgondolkodtatásra vágyó közönség számára is kedveznek az alkotók. A kőszínház és cirkuszművészet ötvözése kivételesen zseniális miliőt eredményezett, olyan élménnyel gazdagodhat a befogadó, mint soha korábban. Fehér Ádám kiválóan alakítja Rómeót, rúdon harcol társaival és önmagával, a levegőben szaltózik kétségbeesését megmutatva a közönség számára. Szoó Regina is remek Júlia, szavak nélkül festi meg játékával az elveszett szerelmes női szívet, ahogy a történetben, úgy a színpadon is vékony kötélen táncol. A drámában a fiatalok szerelme csak képletes áll teljesen a feje tetejére, itt azonban valóban tényleg minden érzelem a test és a tárgyi valóság metafizikájában totálisan fejjel lefelé -vagy levegőben pörögve- mutatkozik meg. A modern és klasszikus páratlan fúziója ez az előadás.

Rómeó utcai ruhában is igen megnyerő. Az előadásokon jelmezt fog viselni.

Rómeó utcai ruhában is igen megnyerő. Az előadásokon jelmezt fog viselni.

A porondon a fiatal szereplők eszméletlen vehemenciával vetik bele magukat a történetbe. Egy percig sincs csend – majd csak a végén –, folyamatosan intenzív ingerek érik a közönséget. Nem tudom, mi a titok, de régen láttam ennyire élvezhető és megérintő előadást. A rendező Uray Péter kétségtelenül lenyűgöző munkát végzett, azonban ez a megfoghatatlan színpadi jelenlét, amely lenyűgözi a nézőt, véleményem szerint másban keresendő. Az teszi egyedülállóan élvezetessé, hogy maguk az artisták is abban az életszakaszban vannak, amiben a fiktív Rómeó és Júlia létezhetett. Kritizálhatnánk őket persze, fiatalok, így hibáznak is, ám pont ettől lesz a porondon az az esszenciális érzelem, amit csak az tud igazán átadni, aki még maga is frissen élte át. Ezek a fiatalok ugyanúgy most bontakoznak ki, mint Rómeó és Júlia, ők még tudják mihez kötni, tudják, milyen a szülőkkel és önmagukkal is harcban állni. Olykor bizonytalanok is, ám mindez nagyon gazdaggá és sokszínűvé teszi a produkciót.

Válogatós néző lévén is bátran ajánlom mindenkinek, szerintem ezt látni kell, és végre elindulni egy olyan irányba, hogy a szerelem fájdalmát nem pár vidám dallammal enyhítjük, hanem feltárjuk a lélek minden rezdülését, hogy végre a színpadi lenyűgözöttségtől könnyezzünk, ne a kiábrándultságtól.