Magánéleti mindenféle miatt csak most tudtam befejezni a beszámolómat az idei Bánkitó Fesztiválról. Zsinórban az ötödik Bánkitó Fesztiválomról. 2013-ban programszervezőként mentem, 2014-ben csak élvezkedni, 2015-ben kicsit megijedtem a tömegtől, az is eszembe jutott, hogy jövőre nem jövök, 2016-ban megnyugodtam, mert sikerült a fesztiválnak alkalmazkodnia, tágulnia a népszerűséghez, így még az eső sem zavart meg minket, 2017-ben pedig életemben először, betegség miatt, leléptem a fesztiválról egy picit korábban (vasárnap délelőtt helyett szombat este).
Nincs mit tagadni tehát, elég erős kötődésem van a fesztiválhoz. A főszervezők, az alapítók egy részét ismerem, ezért a barátságos, otthonos hangulat bennem eleve adott volt, no de ez még korántsem lenne elég, nem váltam volna törzsvendéggé, ha nem ennyire tökéletes ez az egész, amit nyújtani tudnak. A tökéletesség három pillére: a tó, a barátok és a programok – ami megint csak három részre oszlik, érdeklődésem és szeretetem három részére: zene, kultúra, társadalom.
Idén újra azon kellett bosszankodni, hogy túl sok a jó program és kevés az idő. Tanulmányozzuk a programfüzetet, olvasgatjuk, melyik program mit takar, karikázgatunk, konstatálva, hogy egyszerre három helyen kellene lennünk. Kedves Bánkitó, ez már túl sok a jóból! Van egy innovatív ötletem: lehetne hét, esetleg tizennégy napos a fesztivál. Akkor talán mindenre el tudnék menni, ami érdekel!
Mert hogy ez a helyzet: a magyar szociális, művészeti, kulturális, civil szervezetek legfontosabbjai alapvetésnek érzik, hogy itt legyenek és izgalmas, kreatív programokat szervezzenek nekünk. Erre pedig nem elég sajnos három nap, nem, nagyon nem. Szóval álmaimban ez csak a kezdet, a kezdete egy hiperhosszú megafesztiválnak, egy intenzív tábornak, Bánkitó Fesztivál Hardcore. Vagy na jó. Másik ötlet: legyen Bánkitó minden hónapban! Minden hónapban három, nulladik és lecsengős nappal együtt öt nap, nem olyan durva ez. Vagy minden évszakban. Ezzel elkerülhetnénk azt az egyébként jólesően nyúzó érzést, hogy a fesztiválról hazajőve már a következő évit várjuk.
Szóval igen, minden évben kijelentem, hogy én már túl öreg vagyok ehhez, az egymásra rakódó, különböző műfajú, basszusdobogású zenék fúziójára sátorban elalváshoz, a húsz perces, jéghideg zuhanyért sorbanálláshoz, a… nagyjából ennyi, ehhez a kettőhöz szoktam magam túl öregnek érezni, pláne, hogy egyre több a fiatal Bánkon, és nem csak azért, mert én öregszem, hanem mert egyre fiatalabban jönnek el, érdeklődnek, válnak tudatossá a társadalmi kérdéseket (meg a zenét, meg a kultúrát) illetően; szóval ez a kettő, ja meg a sok ember, amit időnként nehezményezek, aztán csak kiváltja belőlem ez a drága fesztivál a fönt részletezett („hosszabbítsuk már meg, annyira jó!”) érzéseket, hogy aztán megint alig várjam a következőt.
És azt hiszem, a katartikus jókedv nem csak azt éri el, aki már otthonosan látogat Bánkra. Egyrészt a falu valóban barátságos hangulata, a fesztivál nem hatalmas, de azért izgatóan színes kavalkádja, másrészt a különböző szervezetek ötletes programjai és a szervezők, önkéntesek kedvessége, közvetlensége, nyitottsága nem hagyja, hogy bárki is idegenül érezze magát. Ja és persze akit egyik program sem annyira érdekel az egymillióból, az nyugodtan kifeküdhet a tópartra, eszegethet-iszogathat a Harcsa kocsmában, rápihenhet az esti koncertekre, élvezheti a nagyközösségi nyaralást. Kényszer nincs, csak lehetőség. De az rengeteg.
Apropó, esti koncertek: már majdnem azt írtam, hogy a koncertek közül még mindig a tópartiak a legemlékezetesebb hangulatúak, és tényleg utánozhatatlan, ahogy a Bánki-tóba lógó tószínpadon a késődélutáni napsugarakban, majd sötétben, színes színpadfényekben játszik a banda, ezek az esti koncertek a fesztivál egyik csúcspontja, a legjobb fotók is itt születnek, de idén mégsem írhatom, hogy ezek voltak a legmeghatározóbbak. Ezt a címet ellopta tőlük az A-Wa. 
A három arab zsidó nővér elképesztő hangulatú, varázslatos koncertet adott az Északi színpad hatalmas cirkuszi sátrában. Jemeni népzene hiphoppal keverve – én odavagyok az ilyen egyvelegekért, a hagyomány és a modern ötvözéséért, főleg ha az olyan profizmussal, érzékenységgel, egyedi és kreatív, szerethető módon valósul meg, ahogyan ennek a három lánynak a zenéjében. Nem túlzás, ha azt mondom, katartikus élmény volt élőben hallgatni és táncolni rájuk, elég nagy dolognak érzem, hogy ott lehettem a világot egyébként épp körbeturnézó A-Wa magyarországi buliján.
Ami pedig a kulturális és civilprogramokat illeti: a József Attila Kör szervezésében Czinki Ferenc és Molnár T. Eszter új kötetéről hallgattunk egy jó kis beszélgetést, illetve különböző irodalmi játékokkal nyerhettünk könyveket (éljenek a nyaraló írókról, költőkről készült fekete-fehér fotók!).
Ó, és a képregények! Képregényworkshopot tartott Lakatos István (a Lencsilány írója, rajzolója), akinek köszönhetően csomó érdekes képregényt lapozhattunk át.
Hasonlóan izgalmas volt Tóth Csaba Korrupciós kockázatok a Star Wars világában című sokakat odavonzó pörgős előadása – a popkultúra felhasználása tökéletes módja az ilyen komoly és amúgy talán nehezebben befogadható témák megismertetésének; a Nem Privát Színház korrupciós workshopja – a társulatot már régóta ismerem, a zseniális fórumszínház módszerével dolgoznak; a Mérei Ferenc Szakkollégium és a K-monitor Budapest visszafoglalása című honfoglalós játéka – ötletes ismeretterjesztő módszer a fővárosi korrupciós ügyek bemutatására; és az MMSzKE művészetterápiás egyesület Hamvas-köre és önismereti foglalkozása, természetesen a korrupcióra fókuszálva – emlékezetes beszélgetések, alkotások a művészet segítségével, önmagunkra és a társadalomra figyelve, bárcsak mindenki járna művészetterápiára!
Szóval egyik választásunkat sem bántuk meg, mégis egy másik civilprogramot kell kiemelnem, mint „kedvenc”, legemlékezetesebb és legerősebb élményt: az Amnesty International Mentés másként – egy transz srác története című beszélgetését. Noé, a huszonéves transz fiú (azaz lánynak született, de identitásában fiú) elképesztően őszintén, nyíltan beszélt önmagára találásának és kiteljesítésének nehéz folyamatáról, akkora humorral, olyan szórakoztatóan, mintha a dolog nem éppen az előző években, sőt, ezekben a hónapokban történne. Remélem, az Amnesty folytatja a turnéját, mert ez a fiú tökéletes előadó, tökéletes személy arra, hogy ezt az általánosságban ismeretlen identitást, életutat megmutassa és közel hozza. Annyi viszont biztos, hogy Noé nemsokára bloggal jelentkezik, már nagyon várom! Részletesebben itt tudtok olvasni a történetéről.
És ez csak néhány volt az ezernyi fantasztikus program közül, amit ki kellett hagynunk; pedig idén nem is lustálkodtunk a parton, fürödtünk a tóban túl sokat, a szeles időjárás elvette a kedvünket. Nem baj, majd jövőre!
A bánki bulizásig viszont kivételesen nem kell egy egész évet várni: alig több, mint egy hét múlva, augusztus 25-én tartjanak ugyanis egy Bánkitó-afterbulit, mindenki menjen, aki tud, próbáljátok ki, milyen a bánki bulihangulat Budapesten!
A fotókat a szerző készítette.
