Az olykor felerősödő, máskor csituló viták ellenére a Pécsi Országos Színházi Találkozó továbbra is a szakma ünnepe. Az idén június 8. és 17. között megrendezett fesztivál legjobbnak ígérkező programjaiból szemezgettünk.
Versenyelőadások
Futótűz (Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház, június 11.)
Rendező: Alföldi Róbert
Wajdi Mouawad története egyszerre idegen és nagyon ismerős. Bár Alföldi Róbert elhatárolódott a menekültválságból adódó kézenfekvő aktualizálástól, mégis ez a „hiány” a legborzalmasabb: azért nincs párhuzamba állítás, mert minden elhangzott sor és bevégzett cselekvés a mi jelenük irányába is mutat. Történelmi és személyes traumák olvadnak egymásba, miközben megmérettetik az egész emberiség és könnyűnek találtatik.
„Nekem az a legmegrázóbb ebben a darabban, hogy a különböző emberi sorsok mögött milyen történetek vannak, és hogy minden embernek van olyan története, amit nehezen mond el, mert fél attól, hogy szembenézzen vele – mert fél attól, hogy elhangozzanak ezek a történetek. A darabban erősen jelen van egy vonulat, amely a szóról, a szó mágiájáról, a beszéd létfontosságáról szól: arról, hogy mondani, és mondani, és mondani kell a történeteket. Mondani azt, ami történik velünk.” – nyilatkozta Alföldi Róbert a darab kapcsán.
Az előadás voltaképpen az idei évad zászlóvivője: pontosan megmutatja azt az utat, amelyen Kováts Adél vezetésével a Radnóti Színház haladni szeretne. Én szívesen tartok velük.
Kivilágos kivirradatig (Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház, június 12.)
Rendező: Rusznyák Gábor
A színlap szerint „a XIX. század utolsó éveinek egyik István-estéje elevenedik meg előttünk. Fecsegő, sokbeszédű, de munkára, tervekre már képtelen dzsentri-világ, amely végérvényes bukása előtt ellágyultan, anekdotázva vigasztalja önmagát”. A Miskolci Nemzeti Színház nem egy az egyben Móricz Zsigmond kultikus művét állította színpadra, hanem Rusznyák Gábor, Kovács Márton és a társulat átiratát. Ekképpen a hangsúlyok eltolódtak az olyan problémakörök irányába, amelyek napjainkat vagy éppen a közelmúltat érintik. A regényhez képest például sokkal dominánsabban jelenik meg a zsidó szereplő társadalmi helyzetének, önképének ábrázolása, miközben a figurák életük utolsó maradványait habzsolva rohannak a semmi felé. Akárcsak a Futótűz esetében, itt is ismerős a helyzet. Nagyon is.
Látszatélet
Rendező: Mundruczó Kornél
Aligha kétséges, hogy a Látszatélet az utóbbi évek egyik legfontosabb előadása. Itt már nincs szó sem időbeli, sem térbeli távolságról, valóban minden egyes mozzanatot a 21. századi Magyarország hozott világra. A nyolcadik kerület nyomorúsága, az itt élő, örök bizonytalanságra predesztinált emberek vergődése, a menekülés és továbblépés lehetetlensége mind-mind olyan jelenség, amely felkiáltójelként lüktet Budapest szívében. De az előadás nem csupán a cigány kisebbség magyarokkal való viszonyát mutatja be, hanem azt is, hogy saját önértelmezésük is a bántalmazások, a sztereotípiák, az előítéletek mentén alakul. Elveszítik saját definíciójukat, és ez a tragikus énkép-nélküliség az, ami voltaképpen felszámol mindenféle kapaszkodót. Marad az igazságtalanság, marad a látszatélet.
Fesztiválprogramok
Egy őrült naplója (Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház, június 16.)
Rendező: Bodó Viktor
Ritkán hat rám olyan erősen előadás, mint ahogyan azt az Egy őrült naplója teszi – vegytiszta színház ez az első perctől az utolsóig. Az egyetlen igazi szereplő, Axentyij Ivanovics Popriscsin tipikus gogoli figura, ilyesformán pedig tipikus kisember is. A különbség közte és köztünk csupán annyi, hogy amíg mi szüntelenül igyekszünk körülsáncolni a normalitás határait, addig a címzetes fogalmazó nem törődik azzal, hogy beilleszkedjen egy valóságosnak vélt világba. Éppen ellenkezőleg: szabadságra vágyik, menthetetlenül. Több akar lenni, mint mások, és ezért melyikünk is hibáztathatná?
Egyet mindenképpen leszögezhetünk: nagy, kivételes találkozást láthatunk a színpadon, hiszen Keresztes Tamás és Bodó Viktor is felsőfokon beszéli Gogol összetett, borzongató nyelvét. Az tehát, hogy a színészi játék bravúros, vagy, hogy a rendezés lebilincselő, vajmi keveset sejtet.
Titkaink (Zsolnay Negyed, E78)
Rendező: Pintér Béla
Azt hiszem, mára már tényként kezelhetjük, hogy annak, aki jegyet vált egy Pintér Béla-előadásra, garantált a színházi katarzis, hiszen még a kevésbé sikerült darabok is kiemelkednek a magyar művészeti közegből. A Titkaink esetében azonban szó sincs arról, hogy félhiteles akkordokat pendítene meg, sőt, olyan hangszerré válik az előadás, amely képtelen hamis hangokat kiadni. Ezúttal egy Világifjúsági Találkozóba cseppenünk bele, egy olyan miliőbe, ahol a korleíró tekercses magnó, kocka Lada, és Traubi szóda mellett ott a Kontroll Csoport, a Vasfüggöny. A besúgók, a közérdekek, a rendszerszintű megalkuvás, a feldolgozhatatlan, folytonosan öröklődő traumák, az áloptimizmus. És mi mindezen nevetni tudunk Pintér Béla Társulatának tolmácsolásában. Méghozzá úgy, hogy közben voltaképpen sírni volna kedvünk. Vérbeli színpadi szöveg, hamisítatlan Pintér-humor (vagy inkább irónia?), kiváló színészi összjáték. És igen, katarzis is.
Források: Radnóti Miklós Színház, POSZT
