Tegnap, április 5-én volt Allen Ginsberg halálának huszadik évfordulója. A beatnemzedék nagyhatású költőjére, az amerikai líra egyik megújítójára emlékezünk.
Ginsberg 1926. június 3-án született New Jerseyben. Zsidó családban nevelkedett, apja szintén próbálkozott költészettel. Az ifjú Allen New Yorkba ment egyetemre, ahol megismerkedett a később beatgenerációként elhíresült irodalmár társasággal, köztük Jack Kerouackal, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Az egyetemet nem végezte el, ahelyett inkább a 20. század második felének legnagyobb hatású költőjévé vált.
Járt Magyarországon is, előadásokat tartott, találkozott a hazai blues zene nagy alakjaival, szerepelt a Kopaszkutya című film nyitójelenetében.
Életművéhez szorosan kapcsolódik a buddhizmus, idősebb korára a vallás tanításainak terjesztése küldetéstudatává vált.
És hogy miért fontos megemlékezni róla? Miért emelkedik ki a 20. századi szerzők közül? A szakma egyre kevesebb jelentőséget tulajdonít a beatnemzedéknek és Ginsbergnek a világirodalmi líranyelv alakítása szempontjából. Mintha az idő múlásával egyre kevésbé ismerné el az irodalomtörténet. A popkultúra azonban egyre inkább felfedezi magának a beat irodalmat és nagy alakjainak élettörténetét. A közelmúltban több sikerfilmet is az életrajzaik ihlettek. Ilyen az Öld meg kedveseid (Kill Your Darlings), amelyben Daniel Radcliffe alakítja Ginsyt, vagy az Üvöltés (Howl) James Francóval, és Kerouac legendás Úton című regényét is megfilmesítették 2010-ben (több-kevesebb sikerrel). Nem görgethetjük le a dashboardot a Tumblr-ön anélkül, hogy belebotlanánk egy beat idézetbe, arról nem is beszélve, mennyire összeegyeztethető Ginsberg és társainak lírai nyelve, előadói attitűdje azzal a folyamattal, amely végül a slam poetry kialakulásához vezetett.
Az, amit ma hipszterségnek neveznek, tulajdonképpen ezeknél az embereknél gyökerezik. A nonkonformista létforma, az örök fiatalság életérzése beleívódott irodalmukba. Egyszerűen a kortárs irodalom globális tekintetben nem lenne ugyanaz nélkülük. Allen Ginsberg ezek között az emberek között is kiemelkedő figura, az elmúl évszázad egyik legnagyobb zsenije. Íme egy vers tőle:
SZERELMES VERS WHITMAN TÉMÁJÁRA
(Eörsi István fordítása)
Bemegyek halkan a hálószobába és a mátkapár közé lefekszem
égből-lezuhant testük megfeszülve vár meztelenül és nyugtalanul
karjuk eltakarja szemüket a sötétben,
vállukba, mellükbe temetem arcom, bőrüket belélegzem,
cirógatok, csókolok nyakat és szájat a fart kitárom a megismerésre,
lábak görbülten emelkednek, s várnak, a sötétben nyilallva támad a fasz
felkorbácsoltan a nyílástól a sóvár fejig,
vacogó-csupaszon egybekulcsolt testek, forró ajkak és tomporok egymás-
ba csavarozva
és szemek, villogó, bűvölő szemek, önfeledt nézéssé kitágulók,
és a mozdulat nyögései, hangok, kezek a levegőben, kezek a combok
között,
a meglágyult ajkak nedvében ázva, hasak lüktetve összehúzódnak
míg a fehér kéj az örvénylő lepedőre árad,
és a menyasszony bocsánatért sikolt, a vőlegényt a szenvedély és részvét könnyei lepik el,
s én kikelek az ágyból újra feltöltődve a búcsú végső meghitt mozdulataitól
és csókjaitól –
mindez mielőtt felébredne az elme, árnyak és zárt ajtók mögött a sötét
házban
ahol a lakók kielégítetlenül kószálnak az éjben,
pucér kísértetek, keresik egymást odakint a csöndben.
(San Jose, 1954)
Kép forrása: nytimes.com
