A városfejlesztés a kritikai városkutatás és a kétoldalú dzsentrifikáció tükrében –   Interjú Jelinek Csabával, a CEU Szociológiai és Szociális Antropológia tanszékének doktori hallgatójával

A CEU tanszékén innovatív fúzióba került a szociológia és az antropológia. A két diszciplína együttes hasznáról és a városfejlesztés, dzsentrifikáció hatásairól és hasznosságáról tudhattunk meg többet.

 

Kerüljünk képbe, hogy mi is az a szociológia hiszen a városkutatás a tudomány egyik fontos ága.

Tipikus kép, hogy kérdőívekkel szaladgálnak körbe-körbe a városban vagy vidéken a szociológusok, aztán pedig statisztikai adatokat mutogatnak meg magyaráznak. Nem nagyon szeretem szétválasztani a társadalomtudományon belül ezeket a különböző diszciplínákat. Tehát az, hogy külön beszélünk szociológiáról, antropológiáról, politikatudományról közgazdaságtanról annak megvannak az intézményi szabályai, hogy miért alakultak ki és mikor váltak le egymásról. Azt gondolom, hogy egy egységes társadalomtudományos tudás, a társadalomnak a szisztematikus megismerése sokkal jobb út, mintha az ember csak kizárólag szociológiában vagy antropológiában gondolkozik. A mi tanszékünk ebből a szempontból is érdekes, hogy két ilyen diszciplínát együtt kezel, tanít és átjárhatóvá tesz.

 

Mi a szociológia és az antropológia fúziójának a gyakorlati haszna, amit az ember a mindennapokban megtapasztalhat?

Alapvetően a szociológia a társadalom megismerését tűzi ki célul, az antropológiát embertannak lehet fordítani vagy vannak, akik a kulturális antropológiát úgy definiálják, hogy annak vizsgálata, hogyan tesszük az életet különböző kulturális társadalmi eszközökkel értelemtelivé vagy jelentéssel telivé, és ezek a jelentések hogyan képződnek és milyen szerepet töltenek be a mindennapokban. Szerintem a szociológia és az antropológia is nagyon jó arra, hogy az emberek kicsit tágabb kontextusba megérthessék azt, hogy mi és hogyan történik velük.

 

Hogyan érdemes ezt csinálni? Hogyan képzelje el ezt az ember?

Tudományos közegben azt mondanám, hogy ez egy módszertani kérdés, hogyan próbálod szemlélni a társadalmat. Ezt egy kicsit egyszerűbben fogalmazva: nagyon sokféle módon lehet ránézni egy-egy folyamatra. Vannak az úgynevezett kvantitatív módszerek, amelyek alapvetően számszerűsített folyamatokat statisztikai adatokat néznek. Tehát az is egy kutatási irány, amikor az ember elmegy a KSH-ba vagy megnézi a Magyar Nemzeti bank jelentéseit. Megvizsgál hosszabb távú folyamatokat és ezekből próbál olyan grafikonokat csinálni, amik érthetőbbé tesznek bizonyos folyamatokat. A másik ilyen nagy módszertani irányzat, a kvalitatív, ami pedig tipikusan interjúkkal vagy az úgynevezett résztvevő megfigyelés módszerével próbál értelmezni különböző társadalmi jelenségeket. A társadalmi mozgalmak kutatásában ez bevett gyakorlat, hogy az ember elmegy a tüntetésekre és látja, hogy ki van ott, beszélget az emberekkel, tehát részese a mindennapi folyamatoknak. Ezt viszont nem csak mindennapi emberként éli meg, hanem kutatóként, tudósként: szisztematikusan próbál nézni dolgokat.

 

Jól érzem, hogy szociológusként működni és társadalmi problémákkal foglalkozni egy sakkhoz hasonló stratégiai játék? Megfelelő időben felismerni, hogy milyen problémák vannak és azokat időben elkezdeni jó módszerekkel kutatni, majd az eredményeket megfelelő helyeken publikálni? Kijelenthető-e, hogy van-e egyáltalán a szociológiának vége? Ahogy a sakkjátszmáknak is.

Ezt a hasonlatot, hogy a szociológia egy stratégiai játék lenne használták már a tudományon belül is. Van az a közkeletű hasonlat, hogy maga a társadalom is, és ezen belül a tudás „csinálás”, illetve a tudás hasznosítás is egy játék, aminek vannak játékszabályai. Érdemes ezeket megismerni és aszerint cselekedni. Egy viszonylag híres szociológusról készült filmnek például az a címe, hogy a „Szociológia mint küzdősport” ami már kicsit militánsabb hasonlat, az én értelmezésemben benne van ezekben a küzdelmekben az, hogy érdek különbségek vannak és a kutatók a valóság minél alaposabb és szisztematikus megismerése után próbálják úgy hasznosítani a kikutatott tudásokat, hogy az valamerre elmozdítsa az egész játékteret. Nyilván ezzel nem mindenki ért egyet, de az én értelmezésemben ezt nem lehet megspórolni. Tehát lehet úgy csinálni mintha ez nem így menne és egyszerűen csak meg kellene találni az igazságot és akkor az átjárja a társadalmat, de azért a példák azt mutatják ki, hogy ez nem így van.

kritikai

A Társadalomelméleti Kollégium 2013-ban adta ki a Kritikai városkutatás kötetét amibe te is, és nagyon sokan mások is írtak. Miért fordultál a városkutatás felé és miért érdemes vele most foglalkozni?

Az hogy miért választottam ezt a saját témámnak, ahogyan a legtöbb kutatónál, személyesebb okokban gyökerezik. Világéletemben nagyon szerettem utazni, különböző típusú városokban megérteni, hogy miért alakultak ki bizonyos része és ezek mind régió specifikusak. Mindig is nagyon izgalmasnak tartottam azt, hogy egy városban több évtized, illetve akár 100–150 év vagy több száz évnek a lenyomata is megtalálható, ezek egymásra rakódnak, folyamatosan alakulnak és ez nagyon sok embernek a mindennapjainak a keretét adja. A világon egyre jobban nő a városokban élő lakosságnak a száma legalább az ipari forradalmaktól és a kapitalizmus kialakulásától, valamint a globális elterjedésétől kezdve az urbanizáció, a városok kialakulása, növekedése – ezek mind nagyon meghatározó folyamatok, nagyjából az összes társadalomban. Ezzel együtt vagy ezzel párhuzamosan a vidéki, korábban mezőgazdaságból élő embereknek a városokba áramlása és az iparba vagy később a hetvenes évektől a szolgáltatásokban való munkavállalása szintén egy globális folyamat, ami nyilván teljesen más szakaszban van Pakisztánban, mint Skandináviában, az Egyesült Államokban vagy épp Magyarországon. Az mindenféleképpen tény, hogy egyre többen élnek városi közegben és egyre nagyobb szerepe van a városoknak, mind a gazdasági termelésben, mind pedig a társadalmi újratermelésben. Abban, hogyan nőnek fel a gyerekek, hogy hol lehet játszani, hogy élnek családok, hogy milyenek az emberek közötti viszonyok. Nyilván ezt nem úgy kell érteni, hogy a város határáig nézzük a társadalmat. Iszonyatosan fontos az, hogy a városok milyen viszonyban vannak a körülöttük levő településekkel, az agglomerációval és a falvakkal. Az, hogy városkutatónak hívjuk magunkat vagy városkutatásnak nevezzük azt amit csinálunk az nem azt jelenti, hogy csak városokkal foglalkozunk hanem inkább azt hogy az egész társadalmat a városi folyamatokon keresztül is vagy legalábbis városi folyamatoknak nagyobb teret adva próbáljuk megérteni.

 

Megtudjátok-e mondani a jövőjét akár a városnak vagy kerületeknek, azok részeinek, vagy társadalmi osztályainak?

A társadalomtudományokban a jóslás vagy az előrejelzés mindig egy problematikus dolog, hiszen annyira komplex a társadalom és a gazdaság, hogy nagyon nehéz mondjuk 10–20–30 éves szcenáriókat fölvázolni. Viszont az biztos, hogy bizonyos folyamatokról a korábbi tapasztalatok alapján, illetve mondjuk egy ilyen globális perspektíva miatt más országok tapasztalatai vagy más városok tapasztalatai alapján lehet mondani elég valószínű forgatókönyveket. Ami elég látványos, az a belvárosoknak az átalakulása amit dzsentrifikációnak hívnak. Ez egy angol szóból ered és nagyjából azt jelenti, hogy városoknak a belső kerületei, illetve mostanában nem is feltétlen belső kerületei, de egyes kerületei elkezdenek átalakulni úgy, hogy fizikailag is megújulnak és kicserélődnek az ott élő lakók. Mondjuk korábbi alacsonyabb státuszú lakók kiszorulnak és magasabb státuszú lakók beköltöznek. Ez például egy olyan folyamat, amit a hatvanas években írtak le először Angliában és azóta egyre több helyen világszerte. Ezt látjuk Budapesten is. Ebben a témában lehet óvatos előrejelzéseket tenni, illetve lehet reagálni az éppen aktuális folyamatokra a korábbi tapasztalatok alapján.

 

Hogyan működik pontosan ez a dzsentrifikáció?

Itt a kulcs mozzanat a kiszorulás. Az nem racionális, hogy egy megújuló helyről elmennek az addig ott lakók. Itt nyilván arról van szó, hogy nem feltétlenül a saját akaratukból hagyják el az adott megújuló környékeket. Ha most Budapestben gondolkozunk akkor érdemes megnézni a hetedik, nyolcadik, kilencedik kerületeket, mind a háromban a rendszerváltás óta 2000-től pedig még intenzívebben volt egy dzsentrifikációs nyomás. Nyilván mind a három kerületnek a belső részei megújultak. Ebből egyrészt következik az, hogy az ingatlanpiac leköveti ezeket a változásokat, tehát megnő az ingatlanok értéke, ami azt jelenti, hogy már csak a jobb módú vásárlók tudnak ingatlant vásárolni vagy ingatlant bérelni. Ugye ez az utóbbi fél évnek az egyik legextrémebb folyamata Budapesten, hogy mennyire megnőttek az albérlet árak. Ez is azt jelenti például, hogy a szegényebb lakók, családok, diákok nem tudják megfizetni, hogy ott lakjanak, mint ahol laktak az elmúlt években. Aztán van ennek direktebb, közvetlenebb formája is, amikor mondjuk az önkormányzat intézi a lakóknak a kiköltözését. A Corvin-Szigony projekt esetében is történt olyan, hogy lakókat elköltöztettek és máshol kaptak cserelakást vagy készpénzes kártérítést kaptak. Ez is beindít egy mozgást és érdemes megemlíteni, hogy, amikor annyira megváltoznak a szolgáltatások egy adott környéken, hogy már nem lehet 100 forintért kávét kapni a kisboltban vagy nagyon olcsón ruhát venni a turkálóban, mert helyettük kézműves kávét és márkás ruhát lehet csak kapni. Ez sokkal inkább jelen van Észak-Amerikában vagy Angliában de azért itthon is ez egy fontos folyamat.

 

Hogy ha levesszük a dzsentrifikációról azt az érzelmi vonalat, hogy embereknek el kell költözniük akkor ez negatív vagy pozitív folyamat? Nyilván nehezen vehető pozitívnak hiszen emberek szorulnak ki lakóhelyükről. Viszont, ha arra gondolunk, hogy például egy kis család él bent a hetedik kerületben, van egy önkormányzati bérlakásuk vagy esetleg az övék a lakás és felmennek az árak, akkor azt eladhatják sokkal többért, mint amekkora a pár évvel ezelőtti értéke és a külvárosban, valahol máshol vehetnek maguknak egy olyat, aminek magasabb a komfort fokozata. Jó vagy rossz a dzsentrifikáció? Ha kevésbé jó, akkor hogyan tudja a város, vagy az egyszerű ember a saját javára fordítani?

Szerintem erre az a válasz, hogy a dzsentrifikáció egyszerre jó és rossz és pont ez a lényeg abban, hogy én is dzsentrifikációról szoktam beszélni és nem városrehabilitációról vagy városmegújításról, mert az elmúlt években, amikor erről szó volt, akár szakmai párbeszédben akár a közbeszédben akkor legtöbbször mind a szakértők, nagyon sokszor pedig az átlag emberek is a jó oldalát látják. Azt sokkal egyszerűbb észrevenni, hogy megújult egy köztér, több helyen lehet fogyasztani, fel lettek újítva a házak. Tehát egyértelműen van a város megújulásának pozitív hozadéka. Viszont az lényeges, hogy ez az esetek majdnem 100%-ban együtt jár negatív folyamatokkal is, és ez az amit nagyon sokszor elfelejtenek emberek és ez az amiért a dzsentrifikációt a kutatói közösségben arra használják, hogy figyelmeztessenek arra, hogy amikor megújulás van, amikor új lakók beáramlanak ilyen területekre, amikor szebb lesz egy adott városrész, az majdnem mindig együtt jár azzal, hogy kiszorulnak eredeti lakók. Nyilván amit a példádban mondtál, hogy egy szegény családnak ingatlanának az értéke felmegy s ebből el tud költözni oda ahol sokkal szívesebben él, ez egyértelműen jó folyamat. De lehet, hogy a szomszédjuk nem magántulajdonos, mert a privatizációkor nem tudta megvenni nagyon olcsón a lakását, hanem önkormányzati bérlő, az ő lakásának értéke nem megy föl, ő ebből nem tud közvetlenül profitálni. Az önkormányzat neki egy cserelakást kínál föl vagy készpénzt. Nyilván sokkal kevesebb készpénzt kap ez a lakó, mint a szomszéd, aki el tudja adni a piacon a lakását. Ha cserelakást kap, akkor pedig az a tapasztalatunk, hogy nagyon sok esetben rosszabb környéken vagy rosszabb állapotú, vagy legalábbis nem jobb állapotú lakást kapnak az elköltöző lakók. Nyilván akkor az ő perspektívájukból ez már nem feltétlen egy jó folyamat. Ők beszorulnak külsőbb kerületekbe vagy ugyanannak a kerületeknek külsőbb részeibe ahol azok a társadalmi problémák, amelyek miatt már évek óta szenvedtek még erősebben lehetnek jelen. Az ő helyzetük nem megoldódik, hanem egyszerűen szem elől vész. Szerintem ezért nagyon fontos, hogy lássuk, hogy ez egy kétarcú dolog. Amikor városrehabilitációban gondolkozunk, akkor az is elsődleges szempont kell, hogy legyen, hogy akik elköltöznek, akik kiszorulnak, akik nem tudnak annyira profitálni ők ne járjanak annyira rosszul, mint amennyire manapság járnak.

 

Budapestnek mint posztszocialista városnak van-e valamilyen sajátossága ami kiemeli? Nyilván a régióban nagyon sok hasonló város van, de konkrétan Budapesten amit érdemes figyelembe venni ha az ember valahová költözni akar. Vagy hol várjuk a következő buli negyedes, dzsentrifikációs kerület revitalizációs programot?
Amit leggyakrabban ki szoktak emelni a posztszocialista kelet-európai városokkal kapcsolatban az, hogy itt az egyik legmagasabb az Európai Unión belül a magántulajdonú lakásoknak az aránya és nagyon-nagyon kicsi a bérleti szektor és nagyon kicsi az önkormányzati bérleti szektor. Ennek van mindenféle negatív következménye, nyilván ez a rendszerváltás körüli nagy eufóriának a következménye. A privatizált lakások olyan tulajdonosok kezébe kerültek, akik nem biztos, hogy meg tudják engedi maguknak, hogy fenntartsák megfelelő állapotban ezeket a lakásokat. Gondolhatunk itt az egyrészt már 100 évnél is idősebb belvárosi lakásállományra, de akár a lakótelepekre is, amiknek szintén van életciklusa. A következő évtizedekben el fognak avulni ezek a struktúrák és akkor lesz egy olyan pont, amikor nagyon sok lakás egyszerre kerül nagyon rossz állapotba. Ilyen időzített bombák vannak ebben a nagyon gyors privatizáció miatt kialakult helyzetbe kódolva. Ez egy ilyen sajátosság, de ez se jelenti azt, hogy nagyon különböznénk a nyugat-európai városoktól.