Szemrevaló vámpír -interjú David Ruehm rendezővel

A Szemrevaló Filmfesztiválra számos művészt meghívtak a szervezők. Egyikükkel, a Vámpír a díványon című film rendezőjével készítettem interjút. Az alkotás már az egész világon, köztük Amerikában is látható. Ez egy nagy teljesítmény, ő még sincs elszállva, ellenben egy felettébb kedves, szimpatikus ember. Keményen megdolgozott a sikerért, kitaposta magának az utat, és készített egy remek vígjátékot (melyről kritikát is írtunk). Az apjával nincs túl jó kapcsolata, saját maga szerint lengyel humora van, és hetente egyszer azért megnézi magát a tükörben. David Ruehm, osztrák rendező nevével nagy valószínűséggel találkozunk még.

-Úgy tudom, hogy Jacques Lacan tükörelméletéből indult ki a Vámpír a díványon története. Ez az elmélet arról szól, hogy az én nem képzelheti el magát olyannak, amilyennek akarja, és mielőtt tükörbe nézne, nincs képe magáról. A tükörelmélet a harmincas években született meg. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy milyen időben helyezte el a cselekményt?

-Tulajdonképpen először megszületett a történet ötlete, és onnan jutottam el Jacques Lacanhoz. A fő elképzelésem az volt, hogy belegondoltam, mennyire szörnyű lehet a vámpíroknak, hogy több száz évig élnek, és nem látják magukat a tükörben. Vajon hogyan viszonyulnak saját magukhoz? Megváltozik a személyiségük, ha nem látják önmagukat? És ebből jutottam el Jacques Lacan tükörelméletéhez, aki Freud követője volt, bár nem a tanítványa. Az elméletét freudi dolgokra alapozta, és az 1930-as években írta meg. Ebből pedig eljutottam Freudhoz, aki szintén a ’30-as években dolgozott, Bécsben. Tehát így helyeztem el ebben az időben a történetet. Mindenképpen azt akartam, hogy 1933 előtt játszódjon, Hitler hatalomra kerülése előtt, mert akkor politikai töltetűvé vált volna a sztori. Én pedig csak egy könnyed vígjátékot szerettem volna. 03_der_vampir_auf_der_couch

-Önre hogy vonatkozna a tükörelmélet, ha vámpír volna?

-(nevet) Ez elgondolkodtató… Még ha nem is vagy vámpír, néha meglátod magad a tükörben, a fejedben egy teljesen más képpel önmagadról, és meglepődsz: mi? Ez én vagyok?! Érdekes, hogy hogy látod magad, aztán igazából meglátod magad… hogy ez hogy működik… Néha belenézel a tükörbe, elégedett vagy magaddal, és néha belenézel és látod, hogy hoppá, ez nem valami jó. Ha pedig vámpír lennék, és nem láthatnám magam, nyilván borzalmas lenne. Ezért is gondoltam, hogy szörnyű lehet nekik… Én nem nézegetem magam túl gyakran a tükörben, de azért legalább hetente egyszer látnod kell magad, mert ha nem, esetleg elveszted a kapcsolatot önmagaddal. Ergo a gondolat, hogy soha többet nem láthatnám magam a tükörben iszonyú lenne. Mert volna egy önmagadról alkotott kép a fejedben, ami nem netán nem mutatná a valóságot… A tükör néha kijavítja az önmagadról alkotott képet. Éppen ezért egy jó dolog, persze csak ha nem ötpercenként nézegeted magad benne, az már túl sok. Szóval hiányozna ez a helyreigazítás, hiszen ha öregszel, és nem tudod, hogy nézel ki… de még az is lehet, hogy ez nem lenne olyan rossz dolog… mert mondjuk, még mindig 20-30 évesnek érzed magad, de tükörbe nézvén rájössz, hogy a fenébe, az már rég elmúlt! Viszont talán ha nem látod magad, több ideig maradhatsz fiatal, nem tudom…

-Ön inkább örülne a vámpír-létnek, mint Lucy, vagy inkább köszöni szépen, maradna normális? 

-Maradnék normális, köszönöm szépen (nevet). Szerintem kicsit zavaró az örök élet gondolata. Ez is a történetem része, hogy a vámpírok legalább 600 évig élnek, úgyhogy láttak már mindent, tudnak mindent, megtapasztaltak minden emberi kapcsolatot, és már nincs számukra semmi újdonság. Rémes lehet, nem tudnak ettől elszabadulni. Ha örökké kéne élnünk, az is egy pokoli gondolat, ebből kifolyólag szerintem rendben van, hogy egyszer meghalunk.

-Szegény gróf és grófné nem elég, hogy vámpírok, mindkettőnek van egy-egy pszichológiai defektje… Géza életuntságát még megértem…

-Géza meg akar halni. Elmegy Freudhoz, és elmondja neki, hogy látni akarja a fényt, ami a vámpírok számára a halált jelenti természetesen. Így hát meg akar halni, nem maradt már számára semmi. Csak mikor meglátja a fiatal lányt, aki úgy néz ki, mint a régi szerelme kap újult energiára, és jön vissza az életkedve. Másfelől ő egy tragikus sorsú úriember is, aki újjá akarja éleszteni a kapcsolatát, de ugyanakkor öreg és patetikus is. A film végére pedig impotenssé is válik, amikor kiesik a foga. Mivel nem tud többé harapni, neki ennyi volt.

-Elsa problémája, a nárcizmus viszont hogyan alakulhatott ki, ha nem is láthatja önmagát?

-Jól látja, ez tényleg baj, mondhatni betegség. Kétségbeesetten látni akarja önmagát, ráadásul a férjére is dühös, mert megharapta és vámpírrá változtatta. Éppen ezért elvárja tőle, hogy írja le, hogy néz ki. Az ő legnagyobb szörnyűsége, hogy sosem bízhat meg abban, amit a férje mond, mert az is lehet, hogy az úgy írja le, ahogy látni akarja, az pedig nem Elsa. Így viszont olyan személlyé válhat, amilyet a férje akar, de akkor már nem önmaga… szóval ez az ő tragédiája: sosem tudhatja milyen igazából…

-Ön szerint mitől alakult ki manapság az a trend, hogy a vámpírok inkább szépek, mint félelmetesek? 

-Nem igazán tudom, mert számomra ezek kicsit vérszegény karakterek. A vámpírokban az a jó, hogy nagyon filmszerű figurák: repülnek, van körülöttük egy csomó vér, ilyesmi… Én szeretek eljátszadozni az ilyen dolgokkal, emiatt az én szereplőimnek szerettem volna több energiát adni.

-Igen, láthatóan visszatért a filmjében a klasszikus vámpír-értelmezéshez. Pontosan mely tulajdonságok jellemzőek egy ilyen vámpírnál? 

-Nos, mivel ezek „hagyományos” vámpírok, ezért nem láthatnak napfényt, így koporsókban alszanak, és értelemszerűen nincs tükörképük. És egy kis kutatással rábukkantam valamire, amit még senki sem használt. A 16-17. században, ha valakiről egy koporsóban azt gondolták, hogy vámpír, akkor halászhálót tettek mellé. Sok csomót raktak rá, mert úgy tartották, hogy mielőtt a vámpírok kikelnek a koporsóból, legyűrhetetlen késztetésük van arra, hogy megszámlálják az összeset. Szerintem ez egy jópofa fricska, hogy számlálniuk kell… angolul ugye a számol és a gróf szavak is „count”… „Count Géza von Közsnöm, who counts”…IMG6215

-Honnan jött a von Közsnöm név? 

-A magyarból! Bár azt hiszem a „z”-t és az „s”-t felcseréltem… magyarul „köszönöm”, igaz? Olyan nevet akartam, amit nehéz kiejteni. Például mikor Freudhoz megy, aki nem tudja kimondani rendesen a nevét… Több vicc is volt ezzel kapcsolatban, de kivágtam… túl soknak éreztem.

-A Géza egy tipikus magyar név. Miért pont erre a keresztnévre esett a választása? 

-Tetszik a Géza. Úgy gondoltam, hogy egy Géza előkelő és egy igazi úriember.  De ez csak az én képzeletemben van, nem tudom hogy néz ki egy Géza, nem vagyok magyar. De én úgy képzeltem el, mint egy grófot. Másfelől meg olyan tragikusan is hangzik. Egy Géza nagyon hiú, mégis tragikus sorsú. Úgy éreztem a Géza passzol a karakterhez.

-Báthory Erzsébet (aki szűz lányok vérében fürdött), állítólag összetört minden tükröt, hogy ne lássa magát öregedni. Lehet némi kapcsolat közte és Elsa karakterének születése között? 

-Nem, nem igazán. Elsa csak annak az ötletemnek a megtestesítője, hogy mennyire rossz lehet, ha az ember nem látja önmagát. Ezért találtam ki őt, nem Báthory miatt. De ha így szeretné értelmezni, csak nyugodtan! Felhasználhatom? (nevet)

-Csak nyugodtan! 1987-ben már forgatott egy vámpírokról szóló rövidfilmet. Van Önben némi vonzódás a vámpírok iránt? 

-Hát… igazából kedvelem a vámpírokat, de nem vagyok fanatikus. Lengyelországban nőttem fel, az édesanyám lengyel volt, ezért a humoromat is amolyan „lengyelesnek” tartom, nem tipikus osztráknak. És szeretem Polanski vámpíros filmjét is (Vámpírok bálja). Ez esetben a kisfilm egy galériának készült. Arra kértek, hogy mutassak be egy szobrot, aminek piramis alakja volt, csak vékonyabb, engem meg egy fogra emlékeztetett. Így hát a film arról szólt, hogy van egy vámpír, akinek a pincéjében van ez a szobor. Áthív egy csinos nőt vacsorára, és leviszi a pincébe, hogy mutasson neki valamit. A nő ekkor már tudja, hogy a férfi vámpír, és készen áll rá, sőt akarja, hogy megharapja. De mikor az kinyitja a száját, nincs foga, tehát a szobor azt helyettesíti. A Vámpír a díványonban is ezt játszom el. A végén von Közsnöm gróf elveszti a fogát, ezzel együtt az erejét is, ez teszi őt olyan tragikussá. Úgyhogy a két filmben végül is van némi közös.

-A Vámpír a díványont 17 év kihagyás után rendezte… mi volt ennek az oka?

-Nem az én döntésem volt. Az első nagyjátékfilmemet 1991-ben bemutatták a Cannes-i Filmfesztiválon is. Én pedig azt gondoltam, hogy „Pompás, máris csinálhatom a következő filmemet!”, hiszen óriási dolog, nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívtak. De nem. Négy évembe telt, mire összegyűjtöttem a pénzt a következő projektemhez. A második filmem után már rengeteg forgatókönyvem volt, amivel pályáztam az államnál, azonban folyton visszadobták őket. Így miután több évig nem sikerült pénzt szereznem egy filmhez sem, áttértem a reklámiparba, mert forgatni szerettem volna.

-És sok reklám díjat is hozott Önnek… 

-Igen, nyertem velük díjakat. A sok reklám egyébként felkészített a Vámpír a díványonra. Ausztriában a filmek nagyon alacsony költségvetésűek. Ennek következtében nincs esélyed arra, hogy speciális effekteket és hasonlókat használj. A reklámiparban kipróbálhattam jó néhány műfajt, és megtanulhattam, hogy hogyan használjam azokat a trükköket is, amiket a Vámpír a díványonban is alkalmaztam.

-Melyik díjat nyert reklámfilmjére a legbüszkébb?

-Hú, hát nagyon sok van… nehéz megmondani. Igazság szerint az ember nem lehet 100%-osan büszke egy reklámra, mert hát az mégis csak egy reklám. Nem a saját ötletem alapján készül. Persze nagyjából megváltoztathatod, átformálhatod, de mégsem lesz eredeti. Elégedett vagyok a látványvilágukra és hogy milyenek lettek végül –persze nem mindegyikre. De igazából nincs mire büszkének lenni, mert ez valójában csupán egy munka.

-Fényképészetet is tanult az egyetemen. Ha választania kéne, a fotózás vagy a rendezés a nagyobb szenvedélye?

-Mindig is filmeket akartam készíteni, az első filmemet 10-11 éves koromban csináltam… de manapság már mindkettőt szeretem. Ausztriában a filmes iskolához még túl fiatal voltam, de fotósnak tanulhattam. 15 éves voltam, és volt ez a lehetőség, amit azért ragadtam meg, mert úgy gondoltam, hogy a fotózás hasonlít a filmezéshez. Például megtanulsz mindent a világításról, kamerákról stb. Mikor elvégeztem az iskolát, azonnal kihajítottam az összes fényképemet, és jelentkeztem a filmes képzésre Bécsbe, de nem vettek fel. Aztán elkezdtem filmekben dolgozni, és évekig egy darab képet nem csináltam. Végül mikor a digitális fényképezőgépek megjelentek, újra elkezdtem fotózni. Bár még mindig a film az én nagy szerelmem, már a képeimre is büszke vagyok, sőt kiállításaim is vannak. De a fotóknak, amiket csinálok, sok köze van a filmekhez, olyanok, mint egy-egy filmkép. Egy történetet örökítek meg, ami épp most esett meg, és színészekkel dolgozom. Úgyhogy azt mondanám, hogy bár nem teljesen egyenlően, de mindkettőt élvezem csinálni.

stacks_image_332

-Az édesapja, aki író, zeneszerző és képzőművész befolyásolta, hogy művészi pályába fogjon?

-A géneket tekintve lehet… Nem apámmal nőttem fel, két éves koromban elhagyta Ausztriát. De ezt akár szerencsének is tekinthetjük, mert így rátalálhattam a saját utamra. Egyébként készítettem egy rövidfilmet magamról és az apámról. Egy portét akartam csinálni róla, ő beleegyezett, azzal a kikötéssel, ha nem a magánügyeinkről, hanem a pályájáról szól. Nagyon hosszan elmagyarázta, hogy miért nem akarja, hogy a magánéletéről szóljon a film, én pedig a tudta nélkül felvettem ezt a beszélgetést. Eredetileg mást akartam, nem két ember beszélgetését felvenni… A lényeg az, hogy mindig megtaláltam a saját utamat. Talán az apám korai munkássága is hatott rám egy kicsit, de inkább más művészeket tartottam példaképnek.

-És kik voltak azok?

-Kezdetben nagyon sokak, ahogy korábban is említettem, például Roman Polanski, és a Chinatown című filmje. Francia rendezők is, mint mondjuk Jean-Pierre Melville. De nem tudom mindet felsorolni, olyan sokan voltak. Az elején sokszor másol az ember, mert hasonlítani akar a nagyokra. Manapság viszont megpróbálok annyira eredeti lenni, amennyire csak lehetséges, és igyekszem nem másolni többé. Szerintem sikerült rátalálnom a saját hangomra a filmkészítésben. Ettől függetlenül nagyon sok filmet nézek, és élvezem más rendezők munkáit is.

-A testvérem is rendezői pályára áhítozik. Mit ajánlana neki, és a hozzá hasonló fiataloknak? 

-Járjon nyitott szemmel, figyelje meg az embereket, a szituációkat. Képzelje el, hogy mondana el valamit, ami történik körülötte, mondjuk az utcán úgy, hogy a közönség is megértse. És soha ne adja fel, mert nagyon kemény lesz. Nekem voltak barátaim, akik mikor úgy 5 éven keresztül sem sikerült támogatást szereznem a filmjeimhez, azt mondták, hogy adjam fel, és keressek egy olyan állást, amiből meg tudok élni. De nem adhatod fel! Ki kell tartanod! Nagyon sok nehéz helyzettel és csalódással fog szembenézni, de mindig lebegjen a szeme előtt a cél. Sok energiába telik végigcsinálni. De a lényeg: nézzen sok filmet, figyelje a környezetét, keressen történeteket, amiket elmondhat. Ezek főleg olyanok legyenek, amikben ő maga is benne van, még akkor is, ha elrejti. Mint a Vámpír a díványonban, mélyen elrejtve, de benne vagyok én is. Ezt tanácsolnám.

-Köszönöm szépen az interjút.

 

képek: davidruehm.com,dervampiraufdercouch.at,austrianfilm.at