Fiatal fotós a nagyvárosban

Simó Szabolcs az ELTE Természettudományi Karán végzett környezetkutatóként, jelenleg másodéves hallgató a tudománykommunikáció mesterképzés múzeumi ismeretterjesztés szakirányán, nem utolsó sorban fotós az ELTE Online-nál. Az utóbbi időben sokat hallottunk róla, hiszen elnyerte az Év fiatal városfotósa díjat a CBRE nemzetközi fotópályázatán, ahol a zsűri több mint 11 500 kép közül választotta ki Karácsonyi fényvillamos című fotóját, mely itthon és külföldön is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Emellett rengeteg fotópályázaton dobogós helyezést ért el, és néhány hónapja a Magyar Fotóművészek Világszövetségébe is felvételt nyert. Hogyan lett fotóművész? Hogyan készülnek a díjnyertes képek? Mik a jövőbeli célok? Többek között ezekről kérdeztük Szabit.

Hogyan jött a fotózás, mint hobbi?

Hét éve kezdtem el fotózni egy családi kirándulás után. Erdélyben voltunk és az ottani táj annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ezt muszáj megörökíteni. Ezután vettem meg az első fényképezőgépemet teljesen önerőből, és azóta szinte folyamatosan fotózok. Leginkább a természetben szeretek fényképezni, de nem mindig van időm kimozdulni a városból, így általában az utcákat járom. Azért a városon belül is keresem a természetet, a Duna-part az egyik kedvenc terepem.

A városfotózásban kifejezetten Budapestet szereted vagy más városokat is szívesen fotózol?

Mivel itt élek, Budapest a fő témám, de voltam Kanadában tavaly nyáron, és az ottani városi környezet eszméletlen! Korábban még nem is láttam felhőkarcolót, de ott közöttük sétálva… Megdöbbentő volt, és annyi új témát adott, hogy tényleg sokkhatás alá kerültem. Amikor hazaértem, egyfajta légüres térben éreztem magam, ahogy a sok inger után a megszokott miliőbe kerültem vissza.

Mire figyelsz fotózáskor?

Van egy téma, ami megfogott: a lírikus képeket jobban szeretem, mondjuk városi háttér, rajta egy magányos alak. Szeretem, ha egy képnek mondanivalója is van, ezért nem mindig a látványra törekszem – bár ennél a fényvillamosos képemnél egy kicsit a látvány került előtérbe, de szeretem, ha mögöttes tartalma van egy-egy képemnek. Azt, hogy hogyan választom meg, mit fotózok, nem tudom. Belülről jön.

Két év fotózás után indultál először pályázaton. Magadtól neveztél, vagy valaki biztatására?

Már a kezdetektől fogva figyeltem a pályázatokat, de 2009-ben értem el először eredményt, a Műegyetemi Sajtóklub pályázatán, ahol az első díjat hoztam el. Ez adott egy olyan löketet, hogy igenis, ennek van értelme! Azzal, hogy folyamatosan pályázom, olyan visszajelzéseket kapok művészektől és a zsűri tagjaitól, ami nagyon jól esik és a folytatásra ösztönöznek. A CBRE Urban Photographer of the Year a huszonötödik pályázati díjam volt, de azóta kaptam még egyet. Tegnap (november 4-én – a szerk.) derült ki, hogy a csíkszeredai Prisma fotóklub ifjúsági fotópályázatán az Életterem kategóriában első helyezést értem el.

Gratulálok!

Köszönöm szépen! A fényvillamosos pályázattal kapcsolatban is folyamatosak a megkeresések, interjúk, szerepeltem a TV-ben – FIX TV, RTL Híradó, Szerencse Híradó – és rádióban is. Már az utcán is megismertek emberek és megszólítottak; egy hölgy például a buszon fordult oda hozzám, hogy gratuláljon, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Ennek a pályázatnak az eredménye kapcsán pont tegnap kaptam egy levelet a tanszékünkön, amiben Dr. Mezey Barna rektor úr külön gratulált. Ez számomra tényleg nagy elismerés.

Mi alapján választod ki, hogy egy pályázatra melyik fotódat küldöd el? Minden esetben új anyagot készítesz vagy régebbi képek közül válogatsz?

Ez mindig változik. Ha már van az adott pályázatra jó képem, akkor beküldöm azt a hatásos, illetve megfelelő képet, de persze előfordult már olyan is, hogy egy-egy pályázatra külön készítettem egy-egy anyagot. De egyetemista vagyok és nincs sok időm emellett, így inkább csak járom a környéket és megörökítem a körülöttem zajló eseményeket. Most is rengeteg fotóm van, amit még nem dolgoztam fel. Tavaly voltunk Kanadában a menyasszonyommal, idén pedig Erdélyben, és annyi kép készült, hogy még mindig nem volt időm feldolgozni. Nehéz minden pályázatra külön készülni, úgyhogy igyekszem a meglévő anyagból dolgozni.

A CBRE pályázatán több mint 11 500 kép közül választották ki a tiédet, de a többi pályázaton is főleg dobogós helyezéseket értél el. Mit gondolsz, mi az, ami megragadja a zsűrit a képeidben?

Nem is tudom, a zsűrit kellene megkérdezni. Én igyekszem a saját szemszögemből bemutatni a körülöttünk lévő világot, és azt megmutatni benne, amit igazából bárki más is látna, de nem veszi észre maga körül.

A díjnyertes fotód különlegessége a hosszú expozíciós idő, ami több képeden is visszatér. Ez olyan trükk vagy technika, amit szívesen alkalmazol, esetleg kifejezetten magadénak érzel?

Nagyon szeretem alkalmazni a hosszú záridőt minden témánál, viszont elég körülményes. Mindig le kell rakni az állványt, feltenni a szűrőt és több perces expozíciókat készíteni egymás után. Fáradságos munka – viszont kifizetődő, mert egy olyan látványvilágot ad vissza, amit szabad szemmel nem láthat az ember maga körül.

Mesélted, hogy jobban szeretsz hajnalban és télen dolgozni. Miért jobb hidegben fotózni?

A borongós, ködös téli napokon teljesen más arcát mutatja a város. Olyan árnyak, sziluettek, alakok tűnnek fel körülöttünk, ami teljesen eltér a megszokottól, attól, amit mondjuk verőfényes napsütésben tapasztalunk. Hajnalban pedig a reggeli fények szintén egész más színben mutatják akár a várost, akár a természetet.

A Kossuth Rádióban nyilatkoztad, hogy fotóztál már analóg géppel is. Szeretnéd az előhívás folyamatát, illetve a fotóművészetnek ezt az oldalát jobban megismerni?

Szerintem az a gond az analóg fotózással, hogy ma már nagyon drága. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy-egy tekercs filmet több ezer forintért előhívassak, és sötét szobám sincs, de Korbely Attila tanár úr szeretett volna egy külön labort a Természettudományi Kommunikáció és UNESCO Multimédiapedagógiai Központba. Ha lenne rá lehetőség, nagyon jó lenne kísérletezni!

Fotóművészként mit gondolsz a ma divatos fotószerkesztő alkalmazásokról és a telefonos fotózásról? Szentségtörésnek érzed az ilyesmit?

Utómunkát mindenképpen végzek a képeken, de csak az olyan alapokra kell gondolni, mint a kontraszt, fényerő, vagy az élesség utólagos javítása. Nem szoktam nagyon megbuherálni a képeket, tehát legfeljebb egy-két réteget viszek fel. Például van egy fotóm, amin két villamos elhúz egymás mellett a Szabadság-hídon. Ez két rétegből készült, és ehhez ugye kellett a Photoshop, de egyébként nem szoktam túlságosan belenyúlni a képekbe.

Ennek ellenére nem zavar, ha mások többet manipulálnak a képen, vagy ha mobiltelefonnal fotóznak, mindenki úgy fényképez, ahogy szeretne. A mobiltelefon pedig szerintem remek készülék arra, hogy az utcán járva bárki bármit lefotózhasson – akár művészi színvonalon. Egyedül a látásmód az, ami számít, nem pedig az eszköz. Nem is értem azokat az embereket, akik ez ellen ágálnak és felháborodnak.

Nagyon gyorsan fejlődik a technika. Próbálsz lépést tartani ezzel, mindig új és fejlettebb gépet vásárolni, vagy ragaszkodsz a megszokotthoz?

Mivel fotózok az ELTE Online-nál is, úgy érzem, mindenképp szükséges az, hogy fejlesszem a meglévő gépparkot. Muszáj, mert itt főleg sportfotózással foglalkozom, és ehhez olyan fényképezőgépet és objektíveket kell használjak, amelyekkel a sötét helyszíneken, például a BEAC csarnokában is minőségi képeket tudok készíteni. Tehát igen, próbálok folyamatosan fejleszteni, de én magam is észreveszem: nem feltétlenül attól lesz jó egy kép, hogy drága géppel készült. Ha nem dolgoznék riporterként, akkor egész biztosan átváltanék valami kisebb, egyszerűbb és könnyebben hordozható gépre.

Mesélj az ELTE Online-os pályafutásodról!

2011-ben kerültem az ELTE Online-hoz. Naszvadi Misi barátom már ide járt az egyetemre, földtudományi szakra, így ő előbb kezdett el itt fotózni, és neki komolyabb gépe is hamarabb volt. Általa ismerkedtem meg az ELTE Online-os közösséggel, és nem sokkal később elkezdtem itt fotózni. Nagyon tetszett ez a miliő: egy dinamikus csapatot láttam benne, és az egyetem mellett itt munkára is volt lehetőség. Gyakorlatot tudtam szerezni a rendezvényfotózásban, interjúk fotózásában, sportfotózásban, és ez tényleg jó terep volt arra, hogy szakmailag fejlődhessek.

Még 2011-ben írni is elkezdtem a Tudomány rovatba. Weyde Szandra szaktársam és barátom akkoriban már írt az ELTE Online-ra és a Tétékás Nyúzba is, így ő ajánlott be a csapatba. Az ismeretterjesztő cikkek, interjúk, tudósítások megírásának fortélyait pedig Palugyai Istvántól tanultam a Bevezetés a tudományos újságírásba című kurzus keretében, nagyrészt ennek hatására választottam később a Tudománykommunikáció mesterszakot is. Ma már nem foglalkozom újságírással, inkább a képi világ az, ami megmozgatja a fantáziámat.

A fotózás csak hobbi számodra, vagy több annál?

Nem mondanám hobbinak, inkább egyfajta életforma. Akárhol járok, mindig azt nézem, hogy mi az érdekes körülöttünk. Az, hogy ebből akarok-e megélni a jövőben, még nem tisztázódott nálam. Szeretném előbb befejezni az egyetemet, és utána majd kiválasztom azt az utat, ami a legjobb lesz számomra. Nyitva hagyok minden lehetőséget.

Mit csinálsz, amikor nem fotózol?

Amikor nem fotózok, akkor főleg a menyasszonyommal vagyok, kirándulunk vagy összegyűlünk a barátokkal. Sajnos ezek is egyre inkább elmaradoznak idő hiányában.

Külföldön eddig családi nyaralások során fotóztál. El tudod képzelni, hogy kifejezetten fotózás céljából utazz el egy távoli helyre?

A time-lapse egy olyan fotózási technika, amikor a hosszú idő alatt felvett képek rövid idő alatt történő lejátszása az idő múlásának érzetét kelti.

Persze! Idén nyáron Erdélyben voltunk, ahol több, mint 2000 kilométert autóztunk egy hét alatt és közben elkészítettem egy time-lapse kisfilmet, amire rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Egyre jobban érdekel ez az ága a fotózásnak, a filmezésnek. Rengeteg ötletem van, de van egy olyan tervem is, hogy különböző városokban – akár külföldön is – egy-egy time-lapse filmet készítek.

A művészet iránti szereteted másban is megnyilvánul?

Igen, nagyon szeretek galériákba járni, most voltunk például a Nemzeti Galériában a Dada és szürrealizmus kiállításon. Múzeumi ismeretterjesztés szakirányon vagyok a tudománykommunikáció szakon, és amikor csak lehet, kiállításokra járunk. Ez nagyon jó közösségi, baráti, és családi program. Emellett a filmezés az, ami leginkább érdekel.

2014-től a Magyar Fotóművészek Világszövetségének is tagja vagy. Hogyan történt a tagfelvétel, kik ajánlottak be?

A Magyar Fotóművészek Világszövetsége rendszeresen szervez pályázatokat, így már korábban is pályáztam hozzájuk, és néha díjazták is a képeimet. Patrus Sándor, a szövetség elnöke keresett meg azzal, hogy nagyon örülnének, ha pályáznék a tagfelvételinél. Így beadtam a tíz képes portfóliómat, és úgy döntöttek, felvesznek. Különösen nagy megtiszteltetés volt nekem, hogy Kerekes István – egy nagyon elismert fotóművész, EFIAP Platinum díjazott, az országban elsőként birtokolta ezt a címet – ajánlott be. A másik ajánlóm pedig Velican Patrus Dóra, ő is egy nagyon kiváló fotóművész.

Milyen lehetőségeket nyújt a tagság? Volt már olyan, amit ebből kamatoztatni tudtál az elmúlt néhány hónapban?

Mindig szívesen segítenek, legutóbb például, amikor az RTL Klub Híradóban kellett szerepelnem, rögtön felhívtam Patrus Sándor elnök urat. Megkértem, hadd készüljön a galériában a riport egyik része, és ő is mondjon pár szót a témáról, magáról a szövetségről, és készségesen álltak a rendelkezésemre. Molnár Ferenc fotóművész úr és szintén szövetségi tag is pártfogásába vett és segítségével 2014 elején valósulhatott meg a második fotókiállításom. Emellett különböző pályázatokra hívják fel a figyelmemet.

Milyen projektek vannak még tervben?

A time-lapse projektemet mindenképpen szeretném megvalósítani és ezen kívül tervezek még egy hosszú záridős sorozatot. Ezzel kapcsolatban több téma is a fejemben van, amiről egyelőre nem szeretnék több részletet elárulni, de az oldalamon követni lehet majd a munkáimat.

Fotók: Szabó Vanda és Simó Szabolcs