Az evolúció bukása, avagy a fajok igazi eredete a Szkéné Színházban.
Azt hiszem, Darwin bőszen forogna a sírjában, ha csak egy szót is meghallana A fajok eredete című Tasnádi István rendezte opuszból. A darab az emberré válás rögös útjának és eme nehéz, lemondásokkal járó folyamatnak a kiindulópontját feszegeti és teszi fel azt a fontos kérdést, miszerint „mi történt kb. tízezer évvel ezelőtt, ami hirtelen kiemelte az embert az állatvilágból, és társadalmat, vallást, kultúrát teremtett neki?” A baj nem itt kezdődik, hanem akkor, amikor megkapjuk rá a kézenfekvő választ: „a vadtyúk háziasítása.” És csak ezután jön a magyarázat a tojásról, a tápanyagokról, a fehérjékről és az agytérfogat drasztikus növekedéséről. Tessék, kedves publikum, a csirke minden élet alfája. Ugye, hogy meglepődtünk? Pedig még bele sem melegedtünk.
A fajok eredete nem rendelkezik klasszikus dramaturgiai felépítéssel, a történet talán nem is olyan fontos, csúcspont nem nagyon van – bár amikor a színpadra totyog egy igazi, élő csirke egy pórázszerű kötéllel a nyakán, az azért közelít a katarzishoz. Hogy is lehetne definiálni ezt a darabot? „Jutalom-játék három színésznek” – mondja egy kritika és milyen igaza van. Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Thuróczy Szabolcs jutalomjátéka, melyet Tasnádi a színészek improvizációinak felhasználásával írt. A három színész alakítása pedig valóban zseniális – nemcsak az összeszokott párosok, már-már színházi élettársak mindig poénos együttműködése miatt, hanem azért is, mert játékukkal a kacajokon túl, érző emberi mivoltunkat is megbirizgálják. Persze nem lehet nem könnyesre röhögni magunkat a három balsorsú barát szerencsétlenkedésein, a cirkuszi mutatványra hajazó, igen csak fiúbandásra sikeredett koreográfia bemutatása közben, vagy azokon a rémes sárga szvettereken és rózsaszín frottírköpenyeken, amit a fiúk csak úgy magukra kapnak. És az is igaz, hogy a néha csak morgásra emlékeztető, végtelenül egyszerű, mégis megkapó párbeszédek hallatán sem érezzük mindig, hogy ezt tényleg komolyan kellene vennünk.
De eljön az a pont, amikor mégis összeszorul a gyomrunk. Nem azért, mert szép, nem azért, mert giccses, vagy túlzó, amit éppen látunk. Ellenkezőleg – túlságosan életszerű. A három jó barát ugyanis sem nem hétköznapi ember, sem nem bohóc, vagy lecsúszott performansz-művész, aki az utcán mókázik némi apróért. Ezek hárman itt kérem szépen, hajléktalanok. És igen, kukáznak, megosztják egymással a szemét közül kiturkált penészes kenyeret, koszos nejlonzacskókból koszos papírtányérokba öntik a kétes eredetű nedveket, amik egykor talán leves és főzelék gyanánt szolgáltak. És szó nélkül habzsolják be. És boldogok.
A fajok eredete nem azért jó darab, mert úgy mutat tükröt, hogy fej lehajtva ballagjunk ki a teremből, ejnye, én tényleg nem szoktam aprót dobni a hajléktalanoknak, nem bűntudatot kelt, de még csak nem is moralizál. Annál inkább ironizál. És persze nevettet. Nem azt érezzük, hogy az evolúció zsákutcája vagyunk, de nem is a fejlődés koronájaként állunk fel a székünkből. Kicsit inkább úgy vagyunk, mint a csirke a színpadon: reflektorfényben ugyan, de egy idő után már senki sem figyel ránk. Mi pedig visszahúzódunk a sarokba, csipegetni az elszórt magokat.
Azt erősen kétlem, hogy Darwin egyetértene ezzel a kifordított fejlődéselmélettel, sőt valahogy azt sem hiszem el, hogy mindent a tojásnak köszönhetünk. Az azonban már biztos, hogy kellő iróniával az evolúciós zsákutcának megélt napjainkat is könnyebb átvészelni. Darwin tehát tovább forog, de ha volt humora, nagyokat is kacag közben. Még hogy a vadtyúk, még hogy a rendszeres tojásfogyasztás…
A darab következő előadása november 18-án, vasárnap este 20.00-tól lesz látható a Szkéné Színházban, melyre nyereményjátékunkkal most páros belépőt nyerhettek.
A képek forrása: http://www.szkene.hu/
