„Nem az a kérdés, hogy miről akarunk beszélni, hanem hogy mit akarunk elhallgatni.” Valahogy így kezd el a közönséghez szólni a darab. Mert hiába várjuk, hogy itt könnyed esti program, „csak” táncelőadás legyen. Ez, kedves Néző, nem erről szól.
Van ugyanis egy kapcsoló. Nem metaforikusan, hanem ténylegesen. Egy kapcsoló minden néző kezében, ami választási lehetőséget nyújt, eldönthetjük, mit akarunk: táncelőadást nézni vagy II. világháborús híreket hallgatni. Így lesz a táncelőadás kisebbfajta kísérlet arról, hogy az én döntésemből hogyan lesz a közösség döntése; az én felelősségemből a közösség felelőssége. Tehát szórakozni nem, de töprengeni az előadás közben, előtt, után bőven lehet…
A kérdések, amiket a darab bolygat, abszolút relevánsak napjainkban is. Ijesztően azok, habár nyilván szó sem esik világháborúról vagy holokausztról. Ez csupán a történeti kontextus, sokadik értelmezési réteg. De az egyén önállósága vagy báb jellege, vajon felmenthet-e a kollektív döntés bárkit bármi alól? És egyáltalán a kollektíva részének lenni nem inkább frusztráló? Van egyáltalán befolyása az egyénnek a közösségre? Zavarba ejtő és zavaró dolgok ezek. És ez rendjén is van egy színházban. Igenis ejtsenek zavarba, legyen megzavarva a személyes komfortzónám, gondolkozzak el fontos dolgokról, legalább itt, „rákényszerítve”, ha máskor esetleg nem is teszem… Persze ne legyenek zavaró tényezők funkciótlanul. A táncelőadás éppen látott részletei ugyanis néha inkább hasonlítottak egy improvizált mozgásszínházhoz, mint átgondolt koncepciójú és szakmai tudásra épülő táncelőadáshoz. De igazságtalan lenne csak ezt kiemelni, vagy az értelmileg talán keresett és csupán megbotránkoztatást jelentő vetkőző jeleneteket. (Félreértés ne essék, nem a prüdéria legitimizálását éltetném, de a feleslegesnek tűnő, „csak” polgárpukkasztásra irányuló ruhátlanságot nem látom helyénvalónak, ha az csak a „nagyon művésziek vagyunk, nagyon modernek, tehát meztelenül is táncolunk” értelmezési skálán mozog.) A közös táncjelenetek azonban hatásosak és jól felépítettek, a színes rágógumikkal elborított színpadon való táncolás pedig kifejezetten jól eltalált motívumrendszerrel bővíti a darabot.
A cél az volt, hogy a Voks valami táncelőadásnál több legyen. Ezt pedig nem csupán a pszichológussal való együtt dolgozás garantálja. Ráadásul, ha épp nem elégszünk meg a táncteljesítménnyel, akkor „átkapcsolhatunk”. A választás szabadsága adott. De vajon érvényesül-e az én akarata, ha a közösség is szabadon választ? És vajon a kollektíva biztos jól választ? Hiszen az lett, amit a többes szám akart? Vagy mégsem? Kinek lehet, kinek kell szembenézni a következményekkel? Egyet azonban biztosan nem lehet: kívülállónak maradni. Nem vagyunk érintetlenek.
Tünet Együttes: Voks (MU Színház)
Rendező: Szabó Réka
Szereplők: Ayelet Yekutiel, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel
Dramaturg: Peer Krisztián
Fény: Szirtes Attila
Zeneszerző: Márkos Albert
Zenészek: hegedű: Bakai Márton, cselló: Márkos Albert, nagybőgő: Hock Ernő, zongora: Rubik Ernő Zoltán, ütőhangszerek: Tömösközi László
Speciális technológia: Korai Zsolt
Kosztüm: Balázs Juli, Szabados Luca
A szövegeket elmondja: Bánki Gergely, Kertész Péter
Külön köszönet : Barna Balázs, Gáti István, Trenka Csaba, Sophie Teheux
Az előadásban elhangzik: Krzysztof Pendereczki Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére című műve
Koprodukciós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza
Támogatók: Trafó Kortárs Művészetek Háza, NKA, Nyílt Társadalom Intézet, Bonbonetti, Lengyel Intézet
A kép forrása: http://www.tunetegyuttes.hu
